A sorsolás után elkapja az embert a láz, az új idény közeledtével elragadja a lelkesedés, és tervezi az utat, nézi a párosításokat. Aztán van, hogy ír nekünk üzenetet – nem tudni, hogy milyen megfontolásból. A meccsrejárás az egyik legújabb turistacsalogató iparág: és mint minden, hatalmas lehúzás. Semmi sincs ingyen, de azért jó tudni, hogy meddig lehet úgy elmenni, hogy az ne tűnjön pofátlanságnak.

A sorsolás után elkapja az embert a láz, az új idény közeledtével elragadja a lelkesedés, és tervezi az utat, nézi a párosításokat. Aztán van, hogy ír nekünk üzenetet – nem tudni, hogy milyen megfontolásból. A meccsrejárás az egyik legújabb turistacsalogató iparág: és mint minden, hatalmas lehúzás. Semmi sincs ingyen, de azért jó tudni, hogy meddig lehet úgy elmenni, hogy az ne tűnjön pofátlanságnak.

A mai posztot egy Facebook-on érkező üzenet generálta: az egyik olvasónk megkérdezte tőlünk, hogy hogyan juthatna el egy meccsre. Kapott tippet, olyat, amelyet jó szívvel tudtunk neki ajánlani. De már most szeretnénk jelezni, hogy mi nem szervezünk utakat. Ha mi utazunk, akkor egyénileg szoktunk (van, hogy teljesen egyedül). Elég nagy a rutinunk ebben, jómagam 1997-ben voltam először olaszországi bajnokin, volt idény, hogy sűrűbben, volt, hogy ritkán jártam: nem tartom elsődleges fontosságúnak ezt dolgot. Viszont posztot írni meg kéne belőle, mert nagyon sokan teljes homályban vergődnek a téma kapcsán.

Külföldre meccsre járni komoly anyagi áldozat. Anélkül is az volna, hogy a különböző kezeken átfutó jegyek végül dupla áron jutnak el az emberekhez. Mi mondjuk szerencsések vagyunk, a hivatalos jegybeszerzést szeretjük, de tudjuk, hogy mennyi embert átdobtak már a palánkon. A feketepiac úgy változott meg, hogy nem jegyüzérek vannak, hanem a csoportok, amelyek hivatalos úton elintézik a jegyeket – aztán feláron adják tovább. Van, hogy ebbe a láncba beékelődik egy hazai szereplő is, aki szintén rárakja a maga hasznát – ezzel sincs gond, csak az, hogy teljesen illegális a dolog. Nem jár semmi ingyen, az is erőfeszítés, ha valaki néha e-maileket ír az olasz kontaktnak – csak ezt nem kell emberbaráti szeretetből fakadó tettként értékelni. Jómagam szurkoló-, sőt, ultrabarát vagyok, szurkolók között érzem jól magam, de azért az elég poénos, hogy a Donyeck elleni meccsen a magas jegyárak miatt azok tiltakoznak, akik iszonyatos felárakért húznak le turistákat. Mondom: lehet, de akkor ne beszéljünk elvekről, mert hülyén jön ki. Hiszen az a helyzet, hogy ez egy tökéletesen illegális rendszer így.

Beni már megírta a Celtic elleni meccs kapcsán a posztját, és néhol túl enyhén fogalmazott. Támadni ezúttal sem fogunk senkit, de azért jó, ha felhívjuk bizonyos dolgokra a figyelmet.

Akkor hát mi legyen? Az olasz jegyelosztási rendszer bonyolult: van, hogy kiemelt kockázatúvá nyilvánítanak bizonyos találkozókat, amelye aztán csak szurkolói kártyával, lakcímigazolással, vagy egyéb más dokumentummal lehet bejutni. Nekünk pár éve van már szurkolói kártyánk (és egy Rómától nem messze lévő csoport regisztrált tagjai vagyunk), de még így is bajos néha a jegyszerzés. Szerencsére a klub észlelte, hogy a külföldi drukkerek felé is kellene nyitni: létezik már az International Membership, amely szintén egy egyfajta szurkolói kártya (itt lehet igényelni). Ha nem vagyunk magatehetetlenek, és egy picit utánanézünk a dolgoknak, kevesebb az esély arra, hogy átverjenek bennünket. A Szuperkupa-döntőre már 20 eurós jegyeket is lehetett vásárolni a kártyával a Curva Sud-ba, a Juve táborába (kíváncsian várjuk, hogy milyen jegyárakkal lehet majd találkozni a meccs kapcsán…).

De még egyszer mondjuk: van annál fontosabb, minthogy meccsre járjunk. Idő- és pénzenergia, ráadásul az ember eljut egy olyan életszakaszba, hogy a felelősségi viszonyai megváltoznak, és örül, ha egyáltalán vasárnap délután le tud ülni a tévé elé, hogy megnézze az aktuális bajnokit. Tehát tönkre ne tegyük magunkat emiatt. És gondolkodjunk. Menni fog ez.

Meccsre kéne menni

A sorsolás után elkapja az embert a láz, az új idény közeledtével elragadja a lelkesedés, és tervezi az utat, nézi a párosításokat. Aztán van, hogy ír nekünk üzenetet – nem tudni, hogy milyen megfontolásból. A meccsrejárás az egyik legújabb turistacsalogató iparág: és mint minden, hatalmas lehúzás. Semmi sincs ingyen, de azért jó tudni, hogy meddig lehet úgy elmenni, hogy az ne tűnjön pofátlanságnak.

A mai posztot egy Facebook-on érkező üzenet generálta: az egyik olvasónk megkérdezte tőlünk, hogy hogyan juthatna el egy meccsre. Kapott tippet, olyat, amelyet jó szívvel tudtunk neki ajánlani. De már most szeretnénk jelezni, hogy mi nem szervezünk utakat. Ha mi utazunk, akkor egyénileg szoktunk (van, hogy teljesen egyedül). Elég nagy a rutinunk ebben, jómagam 1997-ben voltam először olaszországi bajnokin, volt idény, hogy sűrűbben, volt, hogy ritkán jártam: nem tartom elsődleges fontosságúnak ezt dolgot. Viszont posztot írni meg kéne belőle, mert nagyon sokan teljes homályban vergődnek a téma kapcsán.

Külföldre meccsre járni komoly anyagi áldozat. Anélkül is az volna, hogy a különböző kezeken átfutó jegyek végül dupla áron jutnak el az emberekhez. Mi mondjuk szerencsések vagyunk, a hivatalos jegybeszerzést szeretjük, de tudjuk, hogy mennyi embert átdobtak már a palánkon. A feketepiac úgy változott meg, hogy nem jegyüzérek vannak, hanem a csoportok, amelyek hivatalos úton elintézik a jegyeket – aztán feláron adják tovább. Van, hogy ebbe a láncba beékelődik egy hazai szereplő is, aki szintén rárakja a maga hasznát – ezzel sincs gond, csak az, hogy teljesen illegális a dolog. Nem jár semmi ingyen, az is erőfeszítés, ha valaki néha e-maileket ír az olasz kontaktnak – csak ezt nem kell emberbaráti szeretetből fakadó tettként értékelni. Jómagam szurkoló-, sőt, ultrabarát vagyok, szurkolók között érzem jól magam, de azért az elég poénos, hogy a Donyeck elleni meccsen a magas jegyárak miatt azok tiltakoznak, akik iszonyatos felárakért húznak le turistákat. Mondom: lehet, de akkor ne beszéljünk elvekről, mert hülyén jön ki. Hiszen az a helyzet, hogy ez egy tökéletesen illegális rendszer így.

Beni már megírta a Celtic elleni meccs kapcsán a posztját, és néhol túl enyhén fogalmazott. Támadni ezúttal sem fogunk senkit, de azért jó, ha felhívjuk bizonyos dolgokra a figyelmet.

Akkor hát mi legyen? Az olasz jegyelosztási rendszer bonyolult: van, hogy kiemelt kockázatúvá nyilvánítanak bizonyos találkozókat, amelye aztán csak szurkolói kártyával, lakcímigazolással, vagy egyéb más dokumentummal lehet bejutni. Nekünk pár éve van már szurkolói kártyánk (és egy Rómától nem messze lévő csoport regisztrált tagjai vagyunk), de még így is bajos néha a jegyszerzés. Szerencsére a klub észlelte, hogy a külföldi drukkerek felé is kellene nyitni: létezik már az International Membership, amely szintén egy egyfajta szurkolói kártya (itt lehet igényelni). Ha nem vagyunk magatehetetlenek, és egy picit utánanézünk a dolgoknak, kevesebb az esély arra, hogy átverjenek bennünket. A Szuperkupa-döntőre már 20 eurós jegyeket is lehetett vásárolni a kártyával a Curva Sud-ba, a Juve táborába (kíváncsian várjuk, hogy milyen jegyárakkal lehet majd találkozni a meccs kapcsán…).

De még egyszer mondjuk: van annál fontosabb, minthogy meccsre járjunk. Idő- és pénzenergia, ráadásul az ember eljut egy olyan életszakaszba, hogy a felelősségi viszonyai megváltoznak, és örül, ha egyáltalán vasárnap délután le tud ülni a tévé elé, hogy megnézze az aktuális bajnokit. Tehát tönkre ne tegyük magunkat emiatt. És gondolkodjunk. Menni fog ez.

Meccsre kéne menni

A sorsolás után elkapja az embert a láz, az új idény közeledtével elragadja a lelkesedés, és tervezi az utat, nézi a párosításokat. Aztán van, hogy ír nekünk üzenetet – nem tudni, hogy milyen megfontolásból. A meccsrejárás az egyik legújabb turistacsalogató iparág: és mint minden, hatalmas lehúzás. Semmi sincs ingyen, de azért jó tudni, hogy meddig lehet úgy elmenni, hogy az ne tűnjön pofátlanságnak.

A mai posztot egy Facebook-on érkező üzenet generálta: az egyik olvasónk megkérdezte tőlünk, hogy hogyan juthatna el egy meccsre. Kapott tippet, olyat, amelyet jó szívvel tudtunk neki ajánlani. De már most szeretnénk jelezni, hogy mi nem szervezünk utakat. Ha mi utazunk, akkor egyénileg szoktunk (van, hogy teljesen egyedül). Elég nagy a rutinunk ebben, jómagam 1997-ben voltam először olaszországi bajnokin, volt idény, hogy sűrűbben, volt, hogy ritkán jártam: nem tartom elsődleges fontosságúnak ezt dolgot. Viszont posztot írni meg kéne belőle, mert nagyon sokan teljes homályban vergődnek a téma kapcsán.

Külföldre meccsre járni komoly anyagi áldozat. Anélkül is az volna, hogy a különböző kezeken átfutó jegyek végül dupla áron jutnak el az emberekhez. Mi mondjuk szerencsések vagyunk, a hivatalos jegybeszerzést szeretjük, de tudjuk, hogy mennyi embert átdobtak már a palánkon. A feketepiac úgy változott meg, hogy nem jegyüzérek vannak, hanem a csoportok, amelyek hivatalos úton elintézik a jegyeket – aztán feláron adják tovább. Van, hogy ebbe a láncba beékelődik egy hazai szereplő is, aki szintén rárakja a maga hasznát – ezzel sincs gond, csak az, hogy teljesen illegális a dolog. Nem jár semmi ingyen, az is erőfeszítés, ha valaki néha e-maileket ír az olasz kontaktnak – csak ezt nem kell emberbaráti szeretetből fakadó tettként értékelni. Jómagam szurkoló-, sőt, ultrabarát vagyok, szurkolók között érzem jól magam, de azért az elég poénos, hogy a Donyeck elleni meccsen a magas jegyárak miatt azok tiltakoznak, akik iszonyatos felárakért húznak le turistákat. Mondom: lehet, de akkor ne beszéljünk elvekről, mert hülyén jön ki. Hiszen az a helyzet, hogy ez egy tökéletesen illegális rendszer így.

Beni már megírta a Celtic elleni meccs kapcsán a posztját, és néhol túl enyhén fogalmazott. Támadni ezúttal sem fogunk senkit, de azért jó, ha felhívjuk bizonyos dolgokra a figyelmet.

Akkor hát mi legyen? Az olasz jegyelosztási rendszer bonyolult: van, hogy kiemelt kockázatúvá nyilvánítanak bizonyos találkozókat, amelye aztán csak szurkolói kártyával, lakcímigazolással, vagy egyéb más dokumentummal lehet bejutni. Nekünk pár éve van már szurkolói kártyánk (és egy Rómától nem messze lévő csoport regisztrált tagjai vagyunk), de még így is bajos néha a jegyszerzés. Szerencsére a klub észlelte, hogy a külföldi drukkerek felé is kellene nyitni: létezik már az International Membership, amely szintén egy egyfajta szurkolói kártya (itt lehet igényelni). Ha nem vagyunk magatehetetlenek, és egy picit utánanézünk a dolgoknak, kevesebb az esély arra, hogy átverjenek bennünket. A Szuperkupa-döntőre már 20 eurós jegyeket is lehetett vásárolni a kártyával a Curva Sud-ba, a Juve táborába (kíváncsian várjuk, hogy milyen jegyárakkal lehet majd találkozni a meccs kapcsán…).

De még egyszer mondjuk: van annál fontosabb, minthogy meccsre járjunk. Idő- és pénzenergia, ráadásul az ember eljut egy olyan életszakaszba, hogy a felelősségi viszonyai megváltoznak, és örül, ha egyáltalán vasárnap délután le tud ülni a tévé elé, hogy megnézze az aktuális bajnokit. Tehát tönkre ne tegyük magunkat emiatt. És gondolkodjunk. Menni fog ez.

A Juventus felnőtt keretét olvasóink nagy része fejből köpi. 1-2 hibapontot biztos többen szereznénk (én is hajlamos vagyok Nedvedet a kezdőbe képzelni, és elegánsan megfeledkezni Mottáról), ezzel együtt a nagyja brigád szem előtt van, ismerjük őket. Viszont rajtuk kívül a klubnak még tucatnyi játékosban dolgozik vagy éppen rohad a pénze: ők kölcsönben, közös tulajdonban vannak, és készülnek más klubnál. Nem cél, hogy mindegyikkel megismerkedjünk; pl. a már 25 éves, Carpinál kölcsönben állomásozó Raffaele Biancóról alighanem sosem készülnek szexi naptárfotók, és a Honvédnál állomásozó Alcibiade sorsa is inkább a csak olvasóit mozgatja. Ha valaki mégis bővebb információra kíváncsi, pl. a SpazioJuve összeállításait érdemes olvasgatnia. Inkább arról beszélgessünk, vajon az Európában általánosan elfogadott kölcsön, vagy az olaszos sajátosságnak számító comproprietá a szerencsésebb konstrukció, és ez hogyan érintheti az értékesebb, a témában érintett játékosokat.

Szeretjük a kétméteres, színes bőrű fiúkat, a pénzszórást annál kevésbé. Darti például egyszer visszafordított egy óceánjárót a Zöld-foki szigetekről, mert eszébe jutott, hogy Lisszabonban elfelejtette kiszedni a visszajárót a kotonautomatából. Marotta nem ilyen szemérmes, hajlamos horribilis összegeket elkölteni, méghozzá jelen esetben úgy, hogy a kezdőcsapathoz alig-alig fog hozzászagolni az új szerzemény.

Angelo Obinze Ogbonna középhátvéd, bal lábas, olasz válogatott kerettag. Nagyjából két méter magas, a statisztikák szerint mégis a fejpárbajokban a leggyengébb, viszont egészen kiválóan passzol: a Serie A hátvédjei közül ő rendelkezik a legjobb passzszázalékkal (92,7%). Elég gyors, jól szerel egy az egyben, Prandelli pedig azért tette be az olasz keretbe, mert szerinte az egyik legjobban helyezkedő olasz védő.

Mielőtt megérkezik Darti fülledten erotikus beszámolója a hétvégi Bianconeri-csapatépítőről, ahol egy fejlettebb közép-afrikai köztársaság éves költségvetését költöttük dévajkodásra, vegyük sorra, mik történnek a piacon. Bár úgy tűnik, mindannyiunkra átragadt Dino marcato-gyűlölete (utál pénzzel foglalkozni, ha nem szerezhet belőle magának), azért a listán érdekes kérdéseket vetettünk fel egymásnak. Lássunk ezek közül néhányat.

Ogbonnát egyáltalán nem értjük. Jó játékos, de a három oszlopunk közül leginkább Chiellinit tudja pótolni, a legkorábban pótlandó Barzagli oldalán nem igazán bevethető, ráadásul ahhoz képest elég sokat költünk rá, hogy egyértelműen csereembernek hozzuk. Amit főleg nem értünk, az Caceres mellőzése, és a már szóvá tett Peluso-véglegesítés. A védelmünk bal oldalán (itt van még De Ceglie és Asamoah is) annyian vagyunk, mint S4tchy banánföldjein a néger_emersonok betakarítás idején.

Idén is összegyűlt blogunk kezelhető méretű kommunája, hogy sült húsok és folyamatos fröccsutánpótlás mellett döntsünk a világ blog jövőjéről.
Jó híreim vannak: a blog a 2013/2014-es évben is működni fog, ráadásul még fizetnetek sem kell az eddigeknél többet, a havi előfizetési díj továbbra is 3 millió dollár!
A jó hírek után pedig olvassatok útibeszámolót! Fociról is lesz szó benne, de főleg unalmas beszámoló tényleg.

Egyrészt már mi is írtunk egy posztot Llorentéről, másrészt egy óra múlva kezdődik a hivatalos bemutatása a klubnál, úgyhogy talán némileg indokolatlan még egy posztot szentelnünk neki, de egyrészt imádjuk a sorozatokat (nemsokára folytatjuk az 50 csillagot is), másrészt Tevez érkezése kicsit más megvilágításba helyezi a megítélését.

Szemben a kolumbiai nyakkendős zsivánnyal, az ő várható posztja, a játékhoz hozzáadott értéke, és a kezdőcsapatban elfoglalt pozíciója meglehetősen egyértelmű. Centert veszünk, Egy Iaquinta 2.0-át, (aki egyébként annyira beszart attól, hogy senkinek nem kell, hogy apján keresztül visszasercintett egyet a klubra, miközben évi 3 millióért fogta a fingot két teljes szezonon keresztül), de annál nem sokkal többet. Bátran jósolunk hajtás után.

Tevez, nem Tévez. Illetve Tévez, de ez még nekünk is buzis: mivel 'tevez'-nek ejtjük a betyár nevét, nem látjuk indokoltnak a kackiás ékezet használatát. Node, a mai bejegyzéssel nem az a cél, hogy megágyazzunk a feltétlen rajongásnak, nem is óhajtjuk lecidázni Marottát (illetve nyilván hogyne, csak erre egy poszt nem elég), sőt, nem is óhajtjuk újra feltárni a fiú európai évtizedének mindenki által ismert részleteit. Ellenben megnézzük, hogyan illeszkedhet Tevez a Juventus játékába, a kétségtelenül kiváló manchesteri blogok sztárszerzőinek véleményén túl mit gondolunk Carlitosról, milyen fenntartásaink és elvárásaink vannak vele szemben, mennyire értékarányos a 9 milliós vételár, és persze leosztályozzuk Tevezt, mint férfit.