Zajlik a felkészülés, az olasz foci a fogadási botránytól hangos, de mi még mindig a tavalyi bajoki címen örömködünk. Sorozatunkban igyekszünk megragadni azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak/hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Juventus megnyerte története 30. scudettoját. Fontossági sorrendről szó sincs, véletlenszerűen vesszük sorba a fontosnak tartott elemeket: a mai részben az igazságosak leszünk, és elismerjük, hogy kellett az ellenfelek gyengélkedése is.

Zajlik a felkészülés, az olasz foci a fogadási botránytól hangos, de mi még mindig a tavalyi bajoki címen örömködünk. Sorozatunkban igyekszünk megragadni azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak/hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Juventus megnyerte története 30. scudettoját. Fontossági sorrendről szó sincs, véletlenszerűen vesszük sorba a fontosnak tartott elemeket: a mai részben az igazságosak leszünk, és elismerjük, hogy kellett az ellenfelek gyengélkedése is.

Ha a Juve bajnoki címének okait keressük, akkor az objektivitás megkívánja, hogy számításba vegyük azt is, hogy a legfőbb ellenfelek bizony elmaradtak attól, amit szurkolóik/vezetőik vártak tőlük. Szerintünk nem ez volt persze a scudetto legfontosabb oka, de biztosan szerepet játszott benne. Némelyik rivális saját magát gyengítette, mások balszerencsések voltak, míg megint mások nem bírták a nemzetközi terheléssel összeegyeztetni a bajnokságot is.

Gondoljunk csak az egyik kisebbik milánói csapatra, a kék-feketékre. Mourinho távozása után nem sikerült megfelelő edzőt találni, sőt idén úgy választottak, hogy már a szezon elején eldőlt, nem sok esélyük lesz. Szerződtettek egy olyan mestert, aki a kerettől teljesen idegen taktikát próbált játszatni, és ráadásul semmilyen tekintélye nem volt a futballistái előtt. Ebből következett, hogy míg ő három védővel játszatta volna a csapatát, addig a pályán lévők úgy döntöttek, hogy ez őket nem érdekli, és inkább a négyvédős rendszert preferálnák. Gasperini után Ranieri jött, aki hasonló forgatókönyvet követett, mint a Juventusnál: jó indulás, majd a végére teljesen kicsúszott a kezéből minden, és láthatóan fogalma sem volt arról, hogy a mély válságba sodródó csapatot hogyan lehetne összekapni. De ugyanennél a klubnál néha úgy tűnt, hogy néhány játékos meg van sértődve a világra, a klubvezetésre, vagy ki tudja, mire. Ezért aztán nem is törték össze magukat a pályán. És persze néhány rossz igazolás (pl. Thiago Motta eladása) is hozzájárult ahhoz, hogy a papíron erős kerettel rendelkező kék-feketék még a dobogótól is messze voltak.

Vagy ott a másik kisebbik milánói klub, az előző bajnok. Őket a sérülések és a kettős terhelés tette tönkre. Gattuso, Cassano, Thiago Silva kieséséről már sorozatunk előző részében is írtunk. A szűkebb keret is kellett ahhoz, hogy a végén ne bírják a BL-Serie A kettős terhelést. Nem mindig tűnt úgy, hogy így lesz, hiszen a zsúfolt februárból jobban jöttek ki, mint a Juve. De aztán mégis a BL lett a vesztük. A Barcelona elleni párharc környékén bukták el ugyanis a bajnokságot. (Döntetlen a Catania, vereség a Fiorentina ellen.) Emellett szerintem őket az is sújtotta, hogy gyakran egyszemélyes csapatnak tűntek: nem egyszer Zlatan hozta nekik a meccset. Így külön rosszul jött számukra, hogy a bosnyák úriember hagyományosan csődöt mond a nagy meccseken. A kiscsapatok ellen ő kellett, a rangadókon viszont jobbak voltak nélküle. Emellett problémát okozott az is, hogy a klub évek óta igyekezett a tapasztaltabb játékosokra építeni. Ebből pedig az lett, hogy a keret elöregedett: Seedorf, Ambrosini, Inzaghi, Nesta, zambrotta ugyan kiváló játékosok voltak, és még idén sem voltak nagyon rosszak, de egy igazán erős csapatot nem lehetett rájuk építeni.

De érdemes a Napoli szereplését is megnézni. Az afrikaiak szerintem a Serie A egyik legjobb keretével rendelkeztek, a középpályájuk és a támadósoruk kiemelkedőnek számít. A BL-Serie A-olasz kupa egyszerre azonban túl sok volt nekik, hiszen az erős kezdőcsapat mögött nem sok igazán jó csere volt. Pedig az európai szereplésük is megmutatta, hogy milyen erős csapatról van szó: a Chelsea nem kis szerencsével (és egy kényszerű védőcserének köszönhetően - lásd a nem megfelelő szintű cserejátékosok esetét) jutott csak túl rajtuk. A bajnokság végére azonban elkészültek az erejükkel, és nagyon hullámzó teljesítményt nyújtottak - az utolsó 10 meccsből négyet elbuktak!

A Juventus pedig egy fiatal, sikerre éhes edzővel és kerettel, nemzetközi terhelés nélkül nagy előnybe került a fentebb említett klubokhoz képest. Ráadásul - nem kis mértékben az európai meccsek hiánya miatt is - jóval kevesebb volt a sérülés, mint a riválisoknál, vagy mint az előző években nálunk. Ez is kellett a 30. bajnoki címhez, de hangsúlyozom: nem csupán ezen múlott!