Kérem, őrizzék meg nyugalmukat. Semmi szükség pánikra. A Juventus két fordulóval a bajnokság vége előtt egy ponttal vezet, nem történt semmi különös, csak izgalmasabbá tettük a 30. bajnoki cím felé vezető út végét.
Kérem, őrizzék meg nyugalmukat. Semmi szükség pánikra. A Juventus két fordulóval a bajnokság vége előtt egy ponttal vezet, nem történt semmi különös, csak izgalmasabbá tettük a 30. bajnoki cím felé vezető út végét.
Kértük a pofont tegnap, volt már ilyen korábban is, és akkor is megkaptuk. Meg most is, csak ez most egy kicsit jobban fáj. De még egyszer mondjuk, pánikra semmi ok, csak visszaköszönt néhány hiányosság, és ha váratlan helyről is robbantotta a pofánkba a fosbombát a sors, azért bőven tettünk érte, hogy most pironkodhassunk. Mert azért azt se tagadjuk, hogy egy bajnokhoz méltatlan, ha a kiesőjelölt 10 ember kiegyenlít az otthonában.
Sajnos orákulum mivoltunk újabb bizonyítéka csak részben tett boldoggá. Dino az élő közvetítés elején beböfizte, hogy negyedórát sem bír ki a Lecce, én viszont már a második félidő elején belefogtam a mantrába, hogy be vagyok szarva. Mert rázzuk a pofonfát irgalmatlanul. És hiába nem utalt a világon semmi a leccei egyenlítésre, valahogy mégis a levegőben lógott. Nem miattuk, hanem miattunk. 
Mert aki csalja a játékot, az büntetést érdemel. És valahogy így érezhette Conte is, mert mindkét csatárát lecserélte, amivel egyből vitákat is gerjesztett attól a pillanattól számítva, hogy a Lecce kiegyenlített. Hibás döntés volt-e a részéről csatárokat cserélni, miközben Marchisio és főleg Vidal lankadt kolbászra emlékeztetve csüngtek a pálya közepén az utolsó 20-25 percben? Nem lett volna jobb ötlet visszaállni 4-4-2-re, behozni Padoint és Estigarribiát, és lezárni a meccset 1-0-al? Szerintünk Conte is le akarta zárni, csak ő úgy, hogy lő még egyet. És tegyük hozzá, nem is hibáztathatjuk, hiszen Buffon óriási hibája nélkül ez egy sima 1-0-s győzelem (lásd még: Cesena). Az ellenfél kevés veszélyt jelentett, ellenben a Juvénak bőven volt lehetősége, hogy lezárja a meccset, csak nem élt vele. Contét tehát felmenthetjük, ez nem az ő sara volt.
A bevezetőben azt írtuk, visszaköszönt két hiányosság. Az egyiket már biztosan kitaláltátok, annyit beszélünk róluk: a csatárok. Tegnap nagyon nem érezték a játékot, volt egy-egy jó megmozdulásuk, de ez egy jobbára az ellenfél 16-osa előtt letudott meccsen nagyon kevés. Ami viszont baj, hogy a padról sem érkezik lendület, hiszen Matri kutyaszar formában van, Borriello meg nem lett jobb csatár attól, hogy lőtt két gólt az elmúlt hetekben. És most Del Piero sem tudott sokat hozzátenni, meg ideje sem volt rá. De ezt a csontot már annyiszor lerágtuk, hogy teljesen felesleges újra belemenni: tudomásul vettük, hogy a csatársor messze a leggyengébb csapatrészünk, csak kevésbé látványos úgy, hogy a középpályások lődözik helyettük a gólokat.
A genovai meccs óta tartó győzelmi sorozat alatt szereztünk összesen 24 gólt, ebből 9-et lőttek csatárok (10-et, ha Pepét is idevesszük), ami ha nem is kétségbeejtő, de távolról sem ideális. Főleg úgy, hogy a legjobb gólkülönbségű csapat vagyunk, és simán lehet, hogy nem csatár lesz a házi gólkirály: Marchisiónak egy, Vidalnak három gól kell, hogy befogja a tavasszal jobbára használhatatlan Matrit.
A másik gond viszont tényleg gond: fáradunk. Már a cesenai meccs után is írtuk, hogy már egy szerda-szombat párost is megérez a csapat, most meg zsinórban kénytelen ilyen ritmusban pályára lépni. És ez nyomot hagy a frissességen. Pontosabban elviszi. Novarában mázli volt, hogy lehetett pihentetni, most viszont rossz volt nézni, ahogy a középpályások ténferegnek a pályán az utolsó szűk fél órában. Márpedig nincs sok idő pihenni, négy nap múlva újra játszani kell, ráadásul újra idegenben, egy Leccénél erősebb ellenféllel szemben. Csak most azzal a teherrel, hogy a botlás már a bajnoki címbe kerül (a Milan leveri az Intert szerintünk).
Tud ez a Juventus harcolni, úgyhogy elég nyugodtak vagyunk azért. Láttuk már, hogy a nehéz helyzetek általában plusz energiákat szabadítanak fel, és most pont ilyesmire van szükség. Nápolyban, Rómában és Milánóban is hátrányban kezdett el úgy játszani a csapat, hogy mindhárom döntetlent tökéletesen kiérdemelte. Most még hátrány sincs, csak ijesztgetés van, meg bazi nagy reménykedés odaát. De rossz hírünk van: így csak még jobban fog fájni a vége.
Pirlo ugyanis fáradhatatlan, illetve neki olyan furcsa a testfelépítése, hogy az arcán vezeti le a fáradtságot. Ezért néz ki 21 éves kora óta 32-nek. De amikor 1-1-nél szögletet kaptunk, olyan 40 méteres sprintet vágott le a szögletzászlóig, hogy öröm volt nézni. És amíg jönnek tőle azok a labdák, amiktől reszkető térdekkel omlunk a házi Pirlo oltár elé, addig nagy baj nincs. Mert valaki mindig lesz, aki bepofozza őket.
Conte valószínűleg most megcirógatja az övéi fejét, babusgatja őket egy kicsit. Átmegy hozzájuk este, az ágyuk szélére ülve mesél nekik zöldellő réten kergetőző lepkékről, homlokon csókolja, és betakarja őket. Egy hangos szó nem hangzik el egész héten, mert most semmi szükség rá. Most nyugalomra van szükség, arra a tudatra, hogy Olaszország legjobb csapata meg fogja nyerni a bajnokságot, hiszen két nála lényegesen gyengébb csapattal találkozik. Meg is fogja verni mindkettőt. Akkor is, ha a másodikon elég lesz a bajnoki címhez egy döntetlen is.
