Ha korszakolni kellene (de nem kell) az olasz labdarúgást, akkor a 90-es évek első fele különálló egységet jelentene: a 80-as évtized végétől számolhatjuk azt az időszakot, amikor egy olasz csapat ellen szögletet rúgni is dicsőségnek számított. Ennek a korszaknak az egyik meghatározó együttese volt a Parma, amely folyamatosan idegesítette a Milánt és a Juventust. Bajnok azonban nem lett – és talán már sosem lesz.
Ha korszakolni kellene (de nem kell) az olasz labdarúgást, akkor a 90-es évek első fele különálló egységet jelentene: a 80-as évtized végétől számolhatjuk azt az időszakot, amikor egy olasz csapat ellen szögletet rúgni is dicsőségnek számított. Ennek a korszaknak az egyik meghatározó együttese volt a Parma, amely folyamatosan idegesítette a Milánt és a Juventust. Bajnok azonban nem lett – és talán már sosem lesz.
Amikor Nevio Scalaék 1990-ben rárúgták az ajtót a Serie A-ra, senki nem gondolta, hogy majdnem két évtizedig nem hagyják el az első osztályt: szinte tökéletes párhuzam fedezhető fel a pármaiak felemlekedése és hanyatlása, valamint az olasz klubfoci tündöklése és bukása között. A bevezetőben említett szögletes példa szó szerint értendő, kérdezzék meg erről az Újpest játékosait, akik pályafutásuk egyik legnagyobb bravúrjának tarthatják, hogy csak 1-0-ra kaptak ki 1992 szeptemberében a Tardiniben. Az volt a Parma első nemzetközi kupagyőzelme. 24-0-ás szögletaránnyal. Ennek a kegyetlenül erős olasz focinak volt az emíliai egyesület az egyik zászlóshajója.
A Tanzi-családnak hála, Parmában rengeteg pénzt volt a 90-es években. A stadiont újraszabták, a tulajdonos vásárolt, de ez nem a Manchester City-hez hasonlítható játékosbegyűjtést jelentette, hanem szakmai alapon, kevésbé befutott, de mindenképpen jó focisták igazolását: Zola, Asprilla és Benarrivo is itt váltak sztárrá, de említhetjük Cannavarót is. Az 1993-as év volt az egyik csúcspont: KEK-győzelem a Wembley-ben, illetve, egy világraszóló siker a megközelíthetetlen, brutális tudású Milan otthonában. A Parma lassan bejelentkezett a bajnoki címért. A következő évben már többet tettek az egyszerű erőfitogatásnál, egy újabb évre rá pedig már egyszerre fordultak rá a célegyenesre a Juventusszal, hogy az utolsó métereken aztán orra bukjanak. Akkoriban a Parma és a Juventus olyan sűrűn játszott egymással, mint manapság a Real és a Barca: 1995 májusa és júniusa között ötször találkoztak.
"Jó csapat és szép stadion
Tanzi mögött egy kamion"
1995 volt igazán az utolsó esélye a Parmának a bajnoki címre. Ezután maradtak meghatározó, de a scudettóra reális eséllyel nem igazán rendelkező csapatnak: 1997-ben csak mutatóban voltak a Juventus mögött másodikak, igazából egyetlen pillanat sem volt a bajnokságban, amikor valódi esélyük nyílt volna a sikerre.
Tanziék végtelennek tűnő pénztárcájának kiürülése aztán végveszélybe sodorta a klubot, amely a 2000-es évek elejére súlytalanná vált: igazából még 2001 nyarán nyílt lehetőség arra, hogy megmaradjanak a szűken vett élklubok között, mert ekkor még volt zseton a rendszerben. A csődközeli helyzetben lévő Fiorentinával megegyeztek Toldo és Rui Costa megvásárlásában, de aztán a két játékos Milánóban kötött ki, eközben Buffon és Thuram is távozott. A Parma nagycsapat-státusza köddé vált.
Küzdelem a Juvéval
Érdekes, de talán senki által nem figyelt tény, hogy a két klub a szokásosnál sokkal gyakrabban játszik egymással a januári hónapokban. Mint például 1995-ben, vagy akár 1997-ben: mindkettő a bajnoki címre legesélyesebbnek tartott csapatok összecsapása volt. Az 1995-ös meccs kivesézésre került, az 1997-esről még nem esett szó, pedig megérdemli a visszatekintést. Angelo Peruzzi életének egyik legnagyobb potyagólját nyelte be a rangadó első perceiben (Enrico Chiesa szabadrúgását bárki és bármi kivédte volna. Videó nincs róla a neten, az olvasók kénytelenek hinni nekem), majd a hátralévő idő permanens rúgdosódással telt – az eredmény: 1-0 a hazaiaknak, illetve négy kiállítás. Torricellit, Zidane-t, Chiesát és Mussit is leküldték. Buffon teljesen kifakadt a meccs végén, hogy a Juve nem tud sportszerűen veszíteni. Lippi szerint ez nem is focimeccs, hanem háború, a stadion pedig nem sportlétesítmény, hanem harctér volt (1997. január 5.).
Ceccarini játékvezető a helyszínen: másodperceken belül megkapja Chiesa és Zidane a piros lapot. Két perccel ezelőtt Mussit küldte le.
A Juventus számára drámaian végződött az 1999-2000-es szezon. A legdrámaibb pillanat nyilván a perugiai vereség, de aki látta, az nehezen felejti a Parma elleni idegenbeli pontvesztést (2000. január 9), ahol Hernan Crespo a 90. percben, kettős emberhátrányban egyenlítette ki Del Piero vezető gólját. Ekkor már Ancelotti ült a Juve kispadján, akit épp a Parma ültetett oda azzal, hogy 1999 februárjában az akkor még Lippi edzette Juvét 4-2-re megverte Torinóban.
A közös emlékeket még sorolhatnánk, például az utolsó Olasz Kupa-siker épp a Parma ellen született meg 1995-ben, a Tardini ízléstelenül kidekorált gyepén. De a Parma is pont a Juve ellen nyerte meg utoljára a kupát (2002).
Civilben Roberto Baggio: ez az utolsó kép róla és az Olasz Kupáról a Juve játékosai között.
A Parma immár egyáltalán nem félelmetes (kerüljük el a kommentek között esetlegesen felbukkanó idegeskedést: ettől még győzhetnek). Csak egy párhuzamot tudunk felfedezni az akkori és a mostani csapat között: a mostaninak is van egy Dino Baggiója.
