A 23 éves korában meghalt labdarúgó mára már mítikus személlyé nőtte ki magát a Juventus szurkolói között. Most az életéért vívott megrázó, egyéves harcra tekintünk vissza (saját magamat plagizálom: tavaly már megjelent ez az írásom, de tartom olyan fontosnak, hogy ezen a jóval olvasottabb felületen is megjelenjen).
A 23 éves korában meghalt labdarúgó mára már mítikus személlyé nőtte ki magát a Juventus szurkolói között. Most az életéért vívott megrázó, egyéves harcra tekintünk vissza (saját magamat plagizálom: tavaly már megjelent ez az írásom, de tartom olyan fontosnak, hogy ezen a jóval olvasottabb felületen is megjelenjen).
1994 májusa: a Juventus remek formában fejezi be az idényt, de ez sem elég ahhoz, hogy letaszítsa a trónról a szinte legyőzhetetlen Milánt. A közelgő világbajnokság miatt a campionato már május első napján véget ér, de Trapattoniék még levezetnek. A levezetés keretein belül 1994. május 17-én (egy keddi napon) Tortonában játszanak egy barátságos mérkőzést a Derthona csapata ellen. Ezen 45 percig pályán van az olasz futball egyik legfényesebb tehetsége, Andrea Fortunato is. Másnap fáradtságra kezd panaszkodni, csütörtökre pedig belázasodik. Agricola doktor, a Juventus csapatorvosa úgy dönt, hogy részletes kivizsgálásra - többek között vérvételre - küldi a focistát. A pénteki véreredmény döbbentes diagnózist rajzol ki: akut limfoid leukémia.
Pileri professzor, a torinói Molinette kórház hematológiai osztályvezetője azonnal elrendeli a kemoterápiás kezelések elkezdését. Olaszországot aggodalom tölti el, pedig bíztató példák sorakoznak Fortunato előtt: Leoncinit, a Juventus 60-as évekbeli csillagát 1987-ben támadta meg a kór, de ő legyőzte azt. Emlegették az 1972-ben súlyos tüdőbetegségben (tuberkulózisban) szenvedő, és emiatt kis híján elhalálozó Roberto Bettegát is, aki szintén legyűrte a bajt. Az orvosok szerint az esélyek jók, hiszen egy élsportoló szervezete sokkal erősebb egy átlagemberénél. "Az nem fontos most, hogy mikor léphet újra pályára" - nyilatkozza Marcello Lippi, akit ekkor neveznek ki a Juventus új edzőjének, és aki egyébként számított volna Fortunato játékára. A szakemberek úgy gondolják, hogyha Fortunato legyőzi a betegséget, akkor nem lesz akadálya annak, hogy folytassa a pályafutását. A leukémiát kimutató vérvizsgálat előtt a focistától három hónappal korábban is vettek már vért, de az tökéletesen jó eredményt hozott. Amikor a Juventus 1994 tavaszán kiesett a Cagliari ellen az UEFA-kupából, a szurkolók megdobálták tojással a játékosokat, többeket meg is ütöttek: az egyik fő célpont Fortunato volt, aki két pofont is kapott. A drukkerek úgy látták, hogy nem tette oda magát teljes erőből ezen a fontos összecsapáson, keveset futott. Az orvosok szerint akkor már valószínűleg ott voltak a rákos sejtek a vérében, ez pedig kihathatott a teljesítményére.
Fortunato nem hajlandó elkeseredni, és minden oka megvan a bizakodásra: az első napok kezelései után a fehérvérsejtek száma 57 ezerről 25 ezerre esik vissza, azaz, több mint 50 %-os a csökkenés. Doktor Pileri azt mondja, hogy Fortunatóra egy igen kemény kemoterápia vár még. De a focista eltökélt: "Pályafutásom során rengeteg labdát szereztem már: most a fehérvérsejteket is le fogom szerelni. Úgy érzem magam, mint aki újjászületett" - nyilatkozta az első kórházi napok után. A szurkolók is felednék már a Cagliari elleni összetűzést, a kórház elé vonulnak, és így demonstrálják azt, hogy Fortunato mellett vannak. A csapattársak szintén üzennek neki, Marocchi például így: "Azt mondták, hogy elég a kemoterápia, nem lesz szükség csontvelő-átültetésre. De ha arra kerülne sor, akkor itt vagyok, állok rendelkezésre. Én lennék a világon a legboldogabb, ha ilyen formán segíthetnék."
Fortunato hosszú időn keresztül a kórházban tartózkodik, a nyári hírek arról szólnak, hogy jól reagál a kezelésekre. Időközben kiderül, hogy csontvelő-donorra lesz szükség, majd Perugiába küldik a játékost, hogy ott folytatódjon a kemoterápiája. Végül lánytestvére és édesapja csontvelejéből kap. Előbbiét kilöki, utóbbiét befogadja a szervezete, így bő fél év után - ha átmenetileg is, de - elhagyhatja a kórházat. Az eredményei normálisak: a győzelem közelinek tűnik.
1995. február 26.: a Juventus a Sampdoria vendégeként lép pályára a forduló vasárnap esti mérkőzésén, és Vialli csodálatos góljával megnyeri a találkozót. A csapatot elkíséri Genovába Andrea Fortunato is, aki fülig érő szájjal nézi végig a meccset. Néhány nappal később egy hosszú nyilatkozatot ad. Élete utolsó nyilatkozatát.
-Tizenegy hónap küzdelem a betegség ellen - ez szinte örökkévalóságnak tűnik. Az első pillanatok voltak a legnehezebbek: a félelem és a fizikai gyengeség időszaka. De legyőztem ezt a periódust. Egyik nap még teljesen egészségesnek érzed magad, másnap már folyik a kezelésed...Ilyenkor elveszett az ember, ugyanakkor nagyon kíváncsi is. Furcsa érzés. Mindent tudni akarsz a betegségről: a tünetekről, az okokról, a következményekről. Tudod jól, hogy nem mondják el neked az orvosok az összes információt, próbálod kitalálni, hogy mikor hazudnak, de eközben bízol is bennük. Ezt kell tenned, máskülönben megőrülnél. Isten és az orvosok segítségével sikerült ettől az állapottól megszabadulnom. "Meg kell csinálnom". Minden nap elmondtam magamnak. Egy percre sem gondoltam arra, hogy elveszíthetem a küzdelmet. A külvilág számára is ezt az arcomat mutattam, ami igazi gyógyszerként hatott. Soha nem adtam fel azt a vágyat, hogy visszatérhetek még egyszer a foicpályára. A legnehezebb napokban is sportolóként próbáltam viselkedni, viseltem a betegség terhét, és sok olyan bajnok példája lebegett a szemem előtt, akik már sikeresen megvívták a harcukat a kór ellen. Megváltozott az életem, rájöttem, hogy melyek az igazi értékek, megértettem a barátság fontosságát. Ott van Fabrizio Ravanelli, aki többet jelent nekem, mintha a testvérem volna. Az élete részét képezem, ez pedig szavakkal le sem írható érzés. A legszebb nap az volt a betegségem ideje alatt, amikor láttam a CSKA Szófia elleni 5 gólját, illetve, amikor megnézhettem a TV előtt ülve a válogatottbéli debütálását, amelyre pont Salernóban, a szülővárosomban került sor. A Juventus sikerei sokat segítenek nekem, illetve az is, hogy folyamatosan érezhetem a klub gondoskodását. Olyan, mintha a családom volnának. Az, hogy életben vagyok, nagyban köszönhető a Juventusnak is. A betegség megtanított arra, hogy ne tervezzek hosszútávra. Nem azért, mert félek, hanem azért, mert realista vagyok. A múltkor el akartam utazni Torinóba, de belázasodtam. Nem volt semmi komolyabb gond, csak nem éreztem jól magam. A mának élni számomra nem jelent elkeseredettséget: arra tanít, hogy élvezzem az élet minden egyes pillanatát."
Amikor már úgy tűnt, hogy akár le is győzheti a betegséget, influenzás lett, és szervezete nem tudott megbirkózni ezzel: 1995. április 25-én, a késő délutáni órákban elhunyt. Kezelőorvosa szerint Fortunato nagyon közel állt ahhoz, hogy meggyógyuljon. Búcsúztatására másnap került sor Salernóban, ahol óriási tömeg jelent meg, természetesen rengeteg labdarúgó is. Temetésének napján az olasz válogatott Vilniusban játszott a litvánok ellen, tiszteletére a játékosok fekete karszalaggal léptek pályára (Litvánia-Olaszország 0-1). Fortunato emlékére 1995. augusztus 13-án Salernóban egy hármastornát rendeztek, amelyen a Juventus mellett a Salernitana és a Napoli vett részt. A kupát a Juventus nyerte.
