Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nemcsak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywoodi hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozatunk komoly kimaradás után folytatódik!
Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nemcsak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywoodi hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozatunk komoly kimaradás után folytatódik!
36 éves vagyok, a futballkorom cca 26-27 idény. Ez nagyjából behatárolja, kikből válogatok, amikor a világ legjobb futballistájának címét osztom ki magamban. Még láttam jó magyar futballistákat is – igaz, vettem gombóc fagyit 2 forint 20 fillérért is –, már láttam Platinit és jó sokszor láttam a magyar játékost, akit a helyére szánt a Juve. Végignéztem olyan arcok teljes pályafutását, mint a Clarence 'Tökéletes Futballista' Seedorf, képes voltam mély, őszinte szerelembe esni Henke Larssonnal és Dennis Bergkamppal. A mainstream arcok közül Ronaldo (az igazi), Ronaldinho, Rivaldo, sőt, még Maradonát is láttam játszani. Raul, Van Nistelrooy, Nesta, vagy a titkos szerelem, Valerón nem. A Lovag, a Vezér, a Fenomén is csak majdnem. Komoly névsor.
De amíg ép az elmém, és kiérek a retyóra a lecsó után saját lábon, egyetlen pillanatnyi hezitálás után fogom rávágni, hogy a világ valaha élt legjobb játékosa Zinedine Zidane. Te, aki ezt nem így gondolod, ne olvass tovább, hanem gondolkodj el rajta, életed melyik időszaka tévelyített úgy el, hogy semmit nem tudsz a labdarúgásról.
Cukorfalat
Messi sem kezeli rosszul a labdát, azt megadjuk. Az ellenfelek közelében az argentin zseni lábát soha nem hagyja el 2,84 mm-nél messzebbre a labda, ami hasznos egy ilyen sebességű játékosnál, és felsőfokú technikai képzettséget kíván. Zidane ezzel szemben más szempontrendszer alapján határozta meg a lába és a labda közti ideális távolságot, ami nem állandó volt, csak egyszerűen mindig tökéletes. Zidane-t egyszerűen lehetetlen volt leszerelni, pályafutása során összesen két labdát vesztett el, egyet ezek közül úgy, hogy véletlenül átrúgta a marseille-i villamosdepóba a frissen bugázott zsugát.
Védőként valószínűleg a világ legfélelmetesebb dolga lehet, amikor lekésünk Zidane-ról, és éppen arra készül, hogy a tárházában lapuló négymilliárd megoldás közül melyikkel szopasson halálra. És nem egy csellel, hanem a labdaátvétellel, Monsieur First Touch. 
Én igyekszem nem bulvársztárként tekinteni a játékosokra, ami egyúttal azt is jelenti, leszarom, hogy szabadidejében Ku-Klux-Klán találkozókra jár, férfiszeretőket tart, és hetente összetör egy olyan kocsit, amilyet én még csak képről láttam. Zidane esetében ez azt jelenti, hogy nem érdekel, hányszor tört elő belőle a berber rablóvezér a pályán, hány embert taposott meg, és kiket fejelt le. Engem csak az érdekel, amikor nála van a labda. Olyankor ugyanis a háttérben mindig megjelenik egy pufók angyalkákból álló kórus, és hárfakísérettel belekezdenek a Master of puppetsbe. Ő volt az, aki miatt bármikor megnéztem egy meccset, mert már maga az futballélmény volt, amikor levett egy labdát, tolt rajta egyet, és felnézett, hogy akkor most ő maga robogjon vele a kapuig, vagy adjon egy olyan passzt, amit már csak be kell lőni. Esetleg bevágja ő maga.
Azt hiszem, úgy választottam ki magamnak a Juventust, hogy 1984-ben apám fotelje előtt kuporogva hallgattam, amikor a csíkos csapat egyik játékosára mutatva azt mondta: Az ott a világ legjobb játékosa (kosaras a szentem, bocsánatos bűn, hogy Boniekre mutatott, nem Platinire). Ez egy ManUnited elleni meccsen történt, bár ezt csak később tudtam meg, és egy évvel később már úgy vártam a brüsszeli BEK-döntőt, hogy a csíkosoknak drukkoltam. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy a tinédzser felületes szeretete mikor változott mély, megingathatatlan, fanatikus szerelemmé.
A 90-es évek elején volt egy Girondins Bordeaux, ami az Intertoto kupából indulva egészen a döntőig ment az UEFA-kupában, közben olyan elhanyagolható tetteket végrehajtva, mint a Milan kiverése a 0-2-es első meccs után. Nem volt kérdés, szétkapják a francia csapatot, mint floki a lábtörlőt: Lizarazu, Dugarry, Wiltord mind távoztak, a friss BL-győztes Juventus pedig potom 3 millió fontért, széles vigyorral az arcán beszippantotta Zinedine Zidane-t.
Jaj, gól!
Ettől a pillanattól kezdve én minden _nem győzelemmel végződött meccset személyes sértésként fogtam fel. Úgy éreztem, a Juventus felért a csúcsra. Fiatalabb olvasóink kedvéért: ezt az érzést úgy kell elképzelni, mint a Barca-szurkolókét, miután a Wembleyben meggyakták a Unitedet a döntőben. És persze a csúcsról ért fel a csúcsra, hiszen a klub fogta magát, és gyakorlatilag lecserélte a BL-győztes csapatát. Erről az időszakról talán a világon senki nem tud többet Dino Vercottinál, csak a lusta disznó képtelen befejezni a sorozatát róla, mert félti ezt a státuszát.
Zizou egyébként meglehetősen visszafogott volt az első két torinói hónapjában (bár a Boksicnak adott gólpassza az MU ellen már szeptemberben jelezte, hogy előbb-utóbb ki fog törni), hogy aztán 1996. október 20-án, az Izé elleni hazai meccsen hülyét csináljon az ellenfélből, és a 2-0-ás győzelemből egy ballisztikus remekművel vegye ki a részét. Ekkor lett Zidane valójában a Juventus játékosa.
Scudetto, Európai Szuperkupa, Interkontinentális kupa, két újabb BL-döntő (amik közül az első a legfájóbb futballvereség a világtörténelemben, a második meg egy buzi lesgólon elmenős), Zidane-nak meg külön egy vébégyőzelem 98-ból. De ő akarta a BL-t, főleg, miután az Eb-vel letudott mindent, amit futballista amúgy megnyerhet, és elment. Maradt a helyén 75 millió euró (bő évtizeddel ezelőtt). Nem kárhoztatom, valószínűleg a helyében én is mentem volna.
Talán egy kicsit kevésbé kedvelném, ha a viszontlátás másképp sikerül. De ez úgy sikerült, hogy talán minden idők legnagyobb Juventus-meccsét hozta, hiszen a 2003-as Juve-Reált nem véletlenül nevezi a helyi folklór úgy, La partita perfetta. Azon a meccsen a Juventus megmutatta, milyen az, amikor egy zsenikből álló csapat minden tagjának jó napja van: Treze ahogy szokta, Alex halálra szopatta a madridi védőket, Hierro hetekkel később is verítékben fürödve riadt fel hajnalban, hogy aztán álomba zokogja magát, Buffon csak simán kivédte Figo büntetőjét (megvan, hogy nem Zizou a 10-es, hanem ez a portugál pojáca?), és végül jött Nedved, aki bebaszta minden idők legnedvedebb gólját – Zambrotta fenomenális indításából.
Persze ezek után is mindig tudtam örülni, ha bármelyik – egyébként tök közömbös – csapatával nyert valamit, vagy csak játszott egy jót. Vagy mindkettő, mint például a brazilok elleni meccse 2006-ban, amitől elfehéredő ököllel markoltuk a karfát, és verejtékben fürödve adtunk hálát a sorsnak, hogy láthatjuk ezt a csodálatos férfit munkavégzés közben.
Annak idején volt olyan pletyka, hogy azért nem az algériai válogatottban játszott, mert az akkori kapitánynak nem kellett, mondván, túl lassú. Ezt azóta cáfolták az érintettek (de azért vehehe), de azért az tény, hogy Cé Ronaldo vagy Messi sebességétől messze elmaradt. Azért tudott mégis mindkettőnél jobb futballista lenni, mert mindkettőjük technikai felkészültségét magáénak mondhatta, csak közben a futball-IQ-ja az egeket verdeste.
Sokat gondolkodtam, a rengeteg Zizou-videó közül mit tegyek ide azok miatt a szerencsétlen, boldogtalan emberek miatt, akik nem látták játszani. Végül elsősorban a tökéletes zeneválasztás miatt döntöttem így:
