Két héttel ezelőtt vetődött fel bennem az a gondolat, hogy kimegyek Novarába (a Róma elleni meccsel szemben döntöttem így), és megnézem – talán utoljára ebben az idényben – a Juventust. Olasz barátomnak, Gabrielének szóltam, mondta: menjek, intéz nekem jegyet. Az 1997 óta tartó juvés túráimat hosszabb ideig szüneteltetni tervezem, jövőre valószínűleg (BL ide vagy oda) nem megyek én már sehova, így érdekes ötletnek tartottam, hogy ezzel a meccsel zárjam ezt az intenzív idényt. Egy majdnem felgyulladt repülő, kicentizett megérkezés és a Novarába oltott Pécs.

Két héttel ezelőtt vetődött fel bennem az a gondolat, hogy kimegyek Novarába (a Róma elleni meccsel szemben döntöttem így), és megnézem – talán utoljára ebben az idényben – a Juventust. Olasz barátomnak, Gabrielének szóltam, mondta: menjek, intéz nekem jegyet. Az 1997 óta tartó juvés túráimat hosszabb ideig szüneteltetni tervezem, jövőre valószínűleg (BL ide vagy oda) nem megyek én már sehova, így érdekes ötletnek tartottam, hogy ezzel a meccsel zárjam ezt az intenzív idényt. Egy majdnem felgyulladt repülő, kicentizett megérkezés és a Novarába oltott Pécs.

Amikor valamelyik nap a levlistánkon a többieknek odavetettem, hogy vasárnap Novarában leszek, semmit nem reagáltak. Szerintem nem is foglalkoztak vele, vagy azt hitték, hogy tréfálok. Tegnap, a meccs közben küldött nekem sms-t Darti, hogy valóban kint vagyok-e, mire én igennel feleltem (Darti erre adott válaszát nem osztom meg senkivel, a telefonomban lementettem, elmegyek a héten, és bekereteztetem). Nem szoktam az utazásaimról posztot írni, viszont most kell a pénz, és ezekért a cikkekért fizet a legjobban a főnökség: tehát megírom az élményeket.

Szerencsére már a repülés jól indult. Ahogy elértük az utazási magasságot, egy feltűnően ronda, a dohányzástól jól láthatóan eltorzult arcú olasz nő sietett a gép mellékhelyiségébe. Számomra úgy tűnt, hogy hányni készül, mert elég rossz bőrben volt. Aztán amikor kilépett, akkor sűrű füstoszlop kísérte – úgy nézett ki, mintha égne a gép. A stewardessek egy emberként léptek oda négyen, körbevették, és azt hittem, hogy helyben kidobják a gépből. Cigizni ment a wc-be ez a szerencsétlen. Drukkoltam, hogy legyen egy kis erőszak (én biztos beszálltam volna egy jó verekedésbe), de lecsillapodtak a kedélyek. A gép egyébként folyamatos turbulenciában volt, szegény légiutaskísérők úgy mozogtak a folyosón, mintha Parkinson-kórban szenvedtek volna. Bár én is légiutaskísérő lehetnék!

Azt már az indulás előtt tudtam, hogy rezeghet a léc: a bergamói reptér és Novara között alig több, mint egy órás út van, tehát a gép 12:35-ös landolásához képest kell számolnom. Elvileg 14 óra körül ott kell lennie az embernek, de vannak azért bizonytalansági tényezők: a reptéren bárkit felszedhetek, nyilván a vele eltöltött idő némi veszteséget okoz. Vagy mondjuk lehet, hogy kapok egy defektet a bérelt kocsival. Vagy bekerülök egy forgalmi dugóba Milánó alatt. Vagy nem kapom meg a bérelt kocsit. Az utóbbi történt meg…

Beléptem az autókölcsönző irodájába, hogy átvegyem az előre lefoglalt kocsi kulcsait. Az adminisztrációs terhektől gyorsan megszabadultam, hiszen sietős volt a dolgom, majd odaadtam a bankkártyámat, hogy zárolhassanak rajta egy bizonyos összeget. Ez így szokás, viszont akkora volt ez az összeg, hogy meghaladta a banki limitemet. Az ügyintéző hölgynek elmagyaráztam a helyzetemet, mondtam, hogy kérjen tőlem bármit, de láthatóan megijedt a felajánlkozásomtól (legalábbis remélem, hogy nem azért utasított el, mert nem talált ellenállhatatlannak). Ezzel a tökölődéssel elment vagy 15-20 perc, ragyogóan alakult a helyzetem: már elmúlt 13 óra, kocsim meg még nem volt. Megköszöntem a lehetőséget, átmentem egy másik irodába: abba, ahonnan mindig is bérlek. Ez lett volna az első alkalom, hogy nem így teszek. Ott azonnal felajánlottak nekem egy középkategóriás Lanciát, amivel az volt a gond, hogy baromi drága volt. De nem nekem okozott ezt igazán problémát, hanem az ügyintézőnek: le akart beszélni róla. Mondtam neki, hogy én sem örülök neki, de fix programom van, úgyhogy fizetek, és viszem az autót. Szinte feltéptem az ajtót, bedobtam magam, és padlógázzal Novara irányába indultam.

Milánóig tartott a folyamatos haladás, ott az autópályakapunál álló sor csak mintegy 25 percre tartott fel. Ekkor hívott Gabriele, kérdezve, hogy hol vagyok. Amikor mondtam neki, hogy Milánónál, a válaszából éreztem („Ancora a Milano?! – Még Milánóban?!), hogy ő is tudja: patikamérlegen mérik az időmet. Otthon ilyenkor kapcsolok a Sky-ra, hogy kényelmesen megnézzem a felvezető műsort, a szokásos, meccs előtti fekvőtámaszozásom közben. Most meg itt állok egy autópályakapunál. Bár fekvőtámaszozni most is lett volna időm. Egyébként mire elérkeztem a díjfizetéshez, akkor láttam, hogy a nyugdíj előtt legfeljebb két perccel álló, iszonyatosan lassan dolgozó nőt kaptam ki. A többi sor sem haladt azért sokkal gyorsabban. Lehet, hogy az összes kabinban ez a nő volt?

Végül fél három körül beértem Novarába. Nem akartam a vendégszurkolóknak fenntartott külön parkolóból induló buszra felszállni, hanem inkább egyből a stadionhoz hajtottam, de a rendőrök mondták, hogy nem tudok bemenni, mert ide kocsival csak különleges engedély birtokában lehet bejutni. Már majdnem azon voltam, hogy felfedem nekik a híres, blogger mivoltomat, de inkább továbbmentem. Az autót leraktam a stadiontól kb. 2 kilométerre lévő vendégparkolóban, sikeresen felkapaszkodtam az egyik utolsó buszra, így néhány perccel a kezdés előtt beestem. Amíg vártam Gabrielét a stadion előtt, valószínűleg feltűnő lehettem (hogy mi lehet feltűnő egy békésen várakozó emberben, azt nem tudom), mert odajött hozzám egy carabinieri, beszélni is tudott (ez meglepett), és megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy várok egy barátomra, nála van a jegyem. Erre visszakérdezett, hogy miért nincs nálam a belépő. Mondtam, hogy Magyarországról jöttem, az ottani IBUSZ-irodákban pedig nem lehetett kapni. Erre azt bírta mondani, hogy ilyen nincs, én nem is kaphatok névre szóló jegyet. Ekkor éreztem, hogy életemben először meg fogok ütni egy rendőrt: elővettem a szurkolói kártyámat meg a személyimet, hogy lássa, vannak még csodák a Földön. Közben a beszélgetés végére Gabriele is megérkezett, váltottunk egy pár szót a tőzsdéről, meg a hétközi Orbán-Barroso tárgyalásokról, aztán berohantam a stadionba.

A novarai pálya valószínűtlenül kicsi, nem sokkal nagyobb, mint a Tiszavasvári-Alkaloidáé volt. A hangulat baráti, odacsapódtam egy csoportosuláshoz, akik jó hasznomat vették, mert folyamatosan tudattam velük a többi meccs eredményét, és kedélyesen elcsevegtem velük mindenféle érdekes témáról. Az utazásomhoz képest a meccs kevés izgalmat tartogatott, Buffon akár vígan olvashatott volna a kapufa tövében. A hazaiak becsületesen szurkoltak, láthatóan nem zavarta őket a kiesésük ténye. Nekik ez nem dráma, ott másban mérik a sikert. Megérintett a szerelem is: az egyik, mellettem álló szurkoló egy jó ütemű Bonucci-szerelés után Sergio Porrinit kezdte éltetni. Majdnem elolvadtam a gyönyörtől: ezek szerint van még rajtam kívül is olyan ember, aki Istenként tisztelte annak idején (és még ma is akként tiszteli) Sergiót. Briót sajnos nem éltette senki, én pedig nem erőltettem a dolgot. Ugyanez a figura az első gólig folyamatosan Vucsinicset szidta – ekkor úgy éreztem magam, mint amikor az év elején, a levlistánkat olvasva hasonló véleményekkel találkoztam beniék  részéről. Saját blog kellene nekem, érzem.

A visszaút unalmának élményét nem osztanám meg (az esti gépet még akkor is elértem volna, ha gyalog indulok el a városból), így is csak mérsékelten sikerült érdekes posztot írnom. A pénz azonban ezért is jár.

A végére néhány fotó, rövid kis leírással:

Decemberben, Udine felé tartva már találkoztam egy Faludy György-hasonmással, és ugyanez az élmény Novarában is rámköszönt, az egyik fotós személyében.

Novarában jöttem rá arra, hogy a pécsi adótorony milyen rendkívülien magas – nem véletlen, hogy még a vendégszektorban állva, Pécstől sok-sok kilométerre tartózkodva is simán látható