Bár az eredmény alapján sima győzelem volt a hétvégi, az első 20 perc alapján akár lehetett volna másképp is. Persze, ha Grossonak Porschéja lenne, Ő lenne Sebők Vili - ennyit az alternatív valóságról, nézzük meg inkább, mi is történt valójában.

Bár az eredmény alapján sima győzelem volt a hétvégi, az első 20 perc alapján akár lehetett volna másképp is. Persze, ha Grossonak Porschéja lenne, Ő lenne Sebők Vili - ennyit az alternatív valóságról, nézzük meg inkább, mi is történt valójában.

Amikor 42,3 másodperc elteltével Sörensen felrúgta Morimotót, nem örültünk - aztán a játékvezető megkönyörült rajtunk, és nem ítélt büntetőt. A csapat azért még kb. fél óráig nem nagyon volt a pályán, a fiatal dán pedig még jó ideig azon agyalhatott, hogy "úristen, mekkora idióta voltam", mert fejben nagyon nem volt ott a pályán és a teljesítményével Mottát idézte. Ekkor azt hittük, hogy legjobb esetben is egy döntetlenre leszünk jók: a játékunk többnyire vaktában előrevágott labdákból állt, és olyan volt, mintha mi lennénk a Catania, ők meg a Juve - pedig nem is így van.

Aztán egy gyors gólváltást követően Quagliarella eldöntötte a meccset. Előbb ugyan Pepe gólját Grosso segítségével Morimoto még kiegyenlítette, de már akkor is látszott, hogy ellenfelünk védelme elég sebezhető. Az egyre meggyőzőbb Quagliarella szépségdíjas gólokat lőtt, amiből ugyan a lampardosat nem adták meg, de  ezt cinikusan úgy értékelhetjük, hogy legalább kompenzálták a bírók az elmaradt tizenegyest. (A bennünk élő Puhl Sándor viszont egyből replikázik, hogy "hibát nem lehet egy másik hibával kijavítani"). A második félidő már a Juventusé volt, bár néha  az is kiderült, hogy a védelmünk nem a legjobb formáját futja - kivéve a mindenhol felbukkanó Chiellinit. Azért ha Kraszics vagy Iaquinta jobban koncentrál/szerencsésebb, akkor a végére még nagyobb is lehetett volna a különbség. Különösen dühítő volt, ahogy Del Piero és Kraszics elbalfaszkodták a ziccerüket. (Mert a szerb üres kapus rontásában erősen benne volt, hogy Sándor nem adott valami jó labdát neki - ettől függetlenül persze még el lehetett volna találni a kaput.) Feltűnő volt, hogy miközben saját bevallásuk szerint a cataniaiak fő célja szélek levédekezése volt, ez egyre kevésbé jött össze nekik. Kraszicsot menetrendszerűen borogatták fel a második félidőben, a beívelések után pedig rendre veszély alakult ki - amiben nem kis szerepe volt a bizonytalankodó Andujarnak.

Néhány játékosról még pár szót: Maxi Lopez semmivel nem igazolta, hogy a Juventusban lenne a helye, igazából egy megmozdulására emlékszem: egy bedobásnál sportszerűen odaadta a labdát Sörensennek. Apropó Sörensen: amilyen meggyőző volt korábban, annyira ijesztő teljesítményt nyújtott az első 20-30 percben. Aztán felhozta magát egy közepes szintre, de a bénázásán elmehetett volna a meccs. A lecserélt Aquilani úgy tűnik, kisebb gödörben van, sokat hibázott, és nagyrészt az ő gyenge játékán múlott, hogy a Juventusnak gyakorlatilag nem létezett támadásépítése az első félidőben. A helyére állt Sissoko ellenben megbízhatóan takarított, és nem vállalta túl magát: a megszerzett labdákat rendre igyekezett odaadni annak, aki tud is valamit kezdeni vele. A meccs legjobbja pedig egyértelműen Quagliarella volt, de dicséret illeti a nagyot küzdő, és két gólpasszt adó Iaquintát is.

Vrööööm

A Catania majd' egy év után kapott ki otthon, azaz nem lebecsülendő a Juve győzelme. De az igazi erőpróba a Lazio ellen jön, az a meccs arról is dönt(het), hogy ki lesz a Milan első számú ellenfele. (Mondjuk a jelenlegi állás szerint a sztrájk miatt elhalasztják a fordulót, de még változhat a helyzet.)