Hiába vártam, nem lett győzelem belőle, de az egyéni baromságaink miatt elveszített meccs szerintem sokkal több pozitívumot hozott, mint másnap gondoltuk. A csapat tényleg felébredt a Fiorentina elleni pofontól, több jó egyéni teljesítmény és egy nagyszerűen vizsgázó új formáció mellett talán a legnagyobb nyeremény a szinte már elfeledett, de most visszatérő grinta, az ellenfél térfelén kifejtett nyomás, és a korábbinál sokkal gördülékenyebb csapatjáték volt.

Persze ha már kimondtuk, hogy válság van, akkor ne várjuk, hogy egycsapásra kimászunk belőle, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a problémák bizonyos része akár egy nem várt jó teljesítményt is képes lenullázni az eredmények szintjén. Márpedig az is igaz, hogy most talán az eredmény lett volna fontosabb.

Hiába vártam, nem lett győzelem belőle, de az egyéni baromságaink miatt elveszített meccs szerintem sokkal több pozitívumot hozott, mint másnap gondoltuk. A csapat tényleg felébredt a Fiorentina elleni pofontól, több jó egyéni teljesítmény és egy nagyszerűen vizsgázó új formáció mellett talán a legnagyobb nyeremény a szinte már elfeledett, de most visszatérő grinta, az ellenfél térfelén kifejtett nyomás, és a korábbinál sokkal gördülékenyebb csapatjáték volt.

Persze ha már kimondtuk, hogy válság van, akkor ne várjuk, hogy egycsapásra kimászunk belőle, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a problémák bizonyos része akár egy nem várt jó teljesítményt is képes lenullázni az eredmények szintjén. Márpedig az is igaz, hogy most talán az eredmény lett volna fontosabb.

Gyorsan letudnánk a dohogást: Chiellini egy fasz, aki még rossz formában is van, Machisio egy puhapöcsű alibista, akinek semmi keresnivalója a kezdőben ezzel a teljesítménnyel, Pirlo pedig továbbra is iszonyúan fáradt. Caceres nyilván beragad, ha meccsrutin nélkül egy ilyen fontos meccsen kezdőként kap szerepet, Ogbonna pedig nem balhátvéd (ahogy Chiellini sem), tehát  különösen érthetetlen Peluso leigazolása, ha egyszer végre játszhatna a saját posztján, de nem tesszük be.

Ehhez a részhez tartozik még, hogy a védelmünk továbbra is nagyon sebezhető, hiába engedünk ugyanannyi lövést az ellenfeleknek, mint az elmúlt években, sokkal több gólt kapunk ezekből, és mostanában mindenki már a meccs elején gólt szerez ellenünk. Nem értjük azt sem, hogy ha már valaki ül a védőnégyesünkből, az miért Bonucci (és miért nem Chiellini), és ha már elhatározzuk magunkat a háromtámadós játékra, akkor miért nem Giovinco az egyik szél, ha már végre életjeleket mutat (és mutatott tegnap is).

De most fordítsuk orcánkat a napsütésbe.

Tegnap egy nagyon régen látott Juventus lépett pályára, ami a harci szellemet, a győzni akarást és főleg a játék minőségét illeti. Úgy támadtuk le a Real Madridot, ahogy már egy ideje senkit, arra törekedtünk, hogy megtartsuk a labdát az ellenfél térfelén, és minél több overlap szituációt alakítsunk ki a pálya bizonyos pontjain. A négyvédős rendszer elsősorban azért tudott ilyen jól működni, mert Caceres és Vidal átjátszhatatlanok voltak - ketten annyit szereltek (12!!! + 5), mint a komplett Real Madrid -, és Barzagli is hozta a saját sziklaszilárd teljesítményét (3 megelőző szerelés, 3 felszabadítás – mind emberhez, és még egy kulcspassz is becsúszott). Ha a védelem bal oldala  nem ilyen sebezhető, most valószínűleg egy csodaszép győzelemről beszélnénk, és szóba sem kerülne a válság, még kevésbé a kiesés egyre fenyegetőbb réme.

Mert ha úgy nézzük, a kiesés bizony valóban fenyeget. Sőt, ha ez a meccs csak fellángolás volt, akkor kétségkívül be is következik. De szerintem (ebben nem értünk egyet a szerzőtársakkal) , a Juventus sorsa egyelőre a saját kezében van: ha megnyeri mindhárom hátralevő meccsét, egyszerűen képtelenség, hogy kiessen, és mivel láttuk már minden ellenfelünket, kijelenthető, hogy a madridi játékunkkal egyáltalán nem túlzó követelmény, hogy a Realt és a finneket otthon, a Galatát pedig idegenben parentáljuk el. (sőt, szerintem Athénban az utolsó körben elég lesz egy döntetlen is, de ez már tényleg nem csak tőlünk függ).

Lehet, hogy túllelkesedem, amit láttam, vagy csak önigazolásként fogom fel, hogy hosszú idő után egy másik, általunk is többször javasolt formációban játszott végre tudásához és nevéhez méltón a Juventus. Ugyan többen már szoktatják magukat az Európa Liga gondolatához, számomra a kiesésnél sokkal fontosabb lenne, hogy a csapatom újra úgy játsszon, ahogy az elmúlt két évben. Nálam ebbe az is belefér, hogy a döntőt hazai pályán játszva megnyerjük az EL-t (újra elsőként mondhatnánk el, hogy az összes létező klubtrófeát mi szereztük meg). De ez még odébb van.

Tegnap a jó teljesítményeket már kiemelte vendégünk, Bálint, én leragadnék két vesszőparipámnál. Az egyik Marchisio, a másik Caceres.

Marchisio sosem volt a szívem csücske. Bár sokkal jobb képességű játékosnak tartom, mint sokan, akik nem nézik, mit jelent a játéka olyankor, amikor nem villog, a lassúsága, a hangulatembersége, és legfőképp a felelősség folyamatos tologatása miatt én soha nem tekintettem rá Jövő Kapitányaként. Nem elég karakteres, nem elég tökös – és nem elég jó játékos hozzá.

Marchisio passzai a támadóharmadban - egy sem ment a kapu felé

Viszont amikor jó, akkor nagyon jó, ez tagadhatatlan. Emlékezzünk csak a Conte időszak első őszére, amikor a csapat legjobbja volt: szórta a fontos gólokat, gólpasszokat, de ha nem is a kapu előtt volt istenség, akkor a mezőnyben volt felbecsülhetetlen a munkája. Ebben az időszakban – jótékonyan elfelejtkezve a korábbi évekről – mi is kicsit túlértékeltük Marchisiót, de mostanra újra feltehetjük a kérdést: az volt az igazi arca, vagy az azt megelőző és követő? Mert Marchisio lassan egy éve arcátlanul szarul játszik, és ezt már erős túlzás lenne formaingadozásnak tekinteni. Tavasszal – talán tényleg a mandulagondoknak köszönhetően – sehol nem volt, kiestünk egy ordenáré bakija miatt a kupából, a Bayern ellen emberhátrány volt, és az idei szezonban is csak azért jöttünk ki egész jól a szeptemberből, mert gyorsan megsérült, a helyére ugró Pogba pedig brillírozott. Már az már nem is kérdés, hogy a default formációnkban neki csak a pad jut Polpo mellett, Conte mégis váltig erőlteti – ha kell, még formációt is vált a kedvéért. Pedig látjuk, hogy semmi értelme a csapatba tenni, mert alapvetésnek tekinti, nem érdemnek, és a teljesítményét is ehhez igazítja.

A Juventus egyik címerállatának, a klubikonnak szánt játékosnak  sokkal többet kell mutatnia annál, hogy mindig sokat fut. Az alap. És nem ahhoz, hogy úgy tekintsünk rá, ahogy ő magára, hanem már ahhoz is, hogy kezdőként számoljon vele Conte.

A másik véglet Caceres, akivel szemben igazságtalanul elfogult vagyok. Nagyon szeretem az ingyánt, ezt már meg is írtam, amikor Pelus érkezésekor – állítólag – transfer requestet nyújtott be. Aztán szerencsére maradt, és ha furcsa helyen is, de egyértelműen úgy kapott lehetőséget, hogy érezze, fontos része lehet a csapatnak. Furcsa, hogy ezt egy olyan meccs után írjuk, amikor az első gólért elsősorban ő vehető elő, de az a 30 centis beragadás bőven betudható annak, hogy nagyon régen nem lépett már pályára. Amit viszont a meccsen művelt, az egészen szemkápráztató volt: rendületlenül ment előre, adott egy gólpasszt, hátul pedig átjátszhatatlan volt.

Ez számomra nem csak azért fontos, mert az egyik kedvencem a csapatból, és a folyamatos lehetőséggel kiharcolhatja magának a helyet (ne feledjük, az egyik legsokoldalúbb játékosról beszélünk, aki csak a Juvében már legalább 4 poszton lépett pályára), hanem azért is, mert a négyvédős rendszerben valós konkurenciát jelent Lichtsteinernek – nem úgy, mint Isla vagy Padoin. Avanti, ingyán!

Még két apróság a végére. Az egyik Tevez, akitől sokan azt vártuk, hogy fosni fogja a gólokat, és megnyugtató megoldást hoz az évek óta kínzó hiányposztra, de annak ellenére, hogy nem ezt teszi, óriási vétel volt. Contei értelemben tökéletes igazolás, hiszen fegyelmezetten védekezik, lemelózza a gatyáját minden meccsen, és képes a csapat érdekében olyan poszton is jól játszani, amit egyébként nem különösebben kedvel. Szerintem akkor leszünk igazán hatékonyak, ha Tevez lesz a középcsatárunk a 4-3-3-ban, de ő zár vissza a középpályások elé, miközben a többi csatár feljebb marad. A másik, hogy próbáljuk ki bátran Asamoah-t balhátvédben: a fufus átjátszhatatlan, gyors, jól cselez, és onnan is bőven felérne a támadásokkal. A jelenlegi keretből ő a legjobb megoldás balbunkóba, szerintem ez nem vitás.