A Juventus felnőtt keretét olvasóink nagy része fejből köpi. 1-2 hibapontot biztos többen szereznénk (én is hajlamos vagyok Nedvedet a kezdőbe képzelni, és elegánsan megfeledkezni Mottáról), ezzel együtt a nagyja brigád szem előtt van, ismerjük őket. Viszont rajtuk kívül a klubnak még tucatnyi játékosban dolgozik vagy éppen rohad a pénze: ők kölcsönben, közös tulajdonban vannak, és készülnek más klubnál. Nem cél, hogy mindegyikkel megismerkedjünk; pl. a már 25 éves, Carpinál kölcsönben állomásozó Raffaele Biancóról alighanem sosem készülnek szexi naptárfotók, és a Honvédnál állomásozó Alcibiade sorsa is inkább a csak olvasóit mozgatja. Ha valaki mégis bővebb információra kíváncsi, pl. a SpazioJuve összeállításait érdemes olvasgatnia. Inkább arról beszélgessünk, vajon az Európában általánosan elfogadott kölcsön, vagy az olaszos sajátosságnak számító comproprietá a szerencsésebb konstrukció, és ez hogyan érintheti az értékesebb, a témában érintett játékosokat.

A Juventus felnőtt keretét olvasóink nagy része fejből köpi. 1-2 hibapontot biztos többen szereznénk (én is hajlamos vagyok Nedvedet a kezdőbe képzelni, és elegánsan megfeledkezni Mottáról), ezzel együtt a nagyja brigád szem előtt van, ismerjük őket. Viszont rajtuk kívül a klubnak még tucatnyi játékosban dolgozik vagy éppen rohad a pénze: ők kölcsönben, közös tulajdonban vannak, és készülnek más klubnál. Nem cél, hogy mindegyikkel megismerkedjünk; pl. a már 25 éves, Carpinál kölcsönben állomásozó Raffaele Biancóról alighanem sosem készülnek szexi naptárfotók, és a Honvédnál állomásozó Alcibiade sorsa is inkább a csak olvasóit mozgatja. Ha valaki mégis bővebb információra kíváncsi, pl. a SpazioJuve összeállításait érdemes olvasgatnia. Inkább arról beszélgessünk, vajon az Európában általánosan elfogadott kölcsön, vagy az olaszos sajátosságnak számító comproprietá a szerencsésebb konstrukció, és ez hogyan érintheti az értékesebb, a témában érintett játékosokat.

Először is különböztessük meg a két konstrukciót: a fő különbség, hogy a kölcsönadás esetében a kölcsönadó klub könyveiben szerepel a játékos, míg közös tulajdon esetében a két klub közösen viseli az értékvesztést. Ez elsőre elhanyagolható különbségnek tűnik annak számára, aki nem a számok embere, viszont ha belegondolunk, hogy egy nyakunkon ragadó Felipe Melo szerződése lejártáig, 2015. június 30-ig még több mint 8 millió euróval rontotta volna a klub eredményét, és Motta is bő 2 milliós értékkel szerepel a könyvekben, míg ha mondjuk ugyanők közös tulajdonban lennének, a későbbi években csak 5 milliós értékvesztést jelentenének, mindjárt látható a különbség. A Juventusnak jelenleg kölcsönbe adott játékosokban bő 27 milliója áll - őket összesen majdnem 60 millióért vette a klub, és a listát végigfutva legfeljebb Leali és Masi rendelkezik első csapatos jövővel.

A kölcsön-konstrukciót viszonylag átlátható esetekben alkalmazzák a csapatok. Vagy azért engedünk el egy játékost, mert nem tartjuk elég érettnek, rutinosnak az első csapatos szerepléshez, és abban bízunk, hogy az új állomáshelyén kozmikus fejlődésnek indul (jelen keretből pl. Masi), vagy azért, mert már nem számítunk a spílerre, viszont sajnálatos módon a lőtéri döglött kutya nem hajlandó érte pénzt adni (pl. Melo). A közös tulajdon viszont kőkemény olaszos mutyi, sokszor köze sincs a futballhoz.

Hallottatok már pl. James Troisiról? Ausztrál-olasz kettős állampolgár középpályás, 25 éves, tehát nem is különösebben a jövő embere. A török Kayserisportól bugázta Marotta 200 ezer euróért, majd legott továbbadta a felét az Atalantának 2 millióért. Hogy ott mennyit játszott a gyerek, tökmindegy (egyébként 6 meccsen 200 percet), a lényeg, hogy a Juve majd' másfél milliót keresett rajta pár óra alatt. Hogy miért csak annyit? Azért, mert az ismeretlenségéhez képest röhejesen drága focista transzferének bonyolításáért a játékosügynök 2 év alatt 2 egyenlő részletben 488 ezer eurót kap. Hoppácska. (Egyébként az ügynöki díjak is megérnének egy posztot: Pogba aláírásáért a tenyérbe mászó Raiola 750 ezret, Isla ügynöke 390 ezret gombolt le.) És Troisi csak egy huszadrangú középpályás, akinek a Juve ugródeszka volt az Atalanta padjához - képzeljétek, mi mehet a Parmánál vagy a szintén szerződésgyárnak számító Genoánál.

A közös tulajdon azért nem csak mutyi, könnyen előfordul, hogy sportszakmai oka van. Egyes középcsapatok hatékony játékosneveldék: egy-egy öreg húzza a csapatot, a fiatalok fejlődnek mellettük, a klub meg miután a leosztott kupahelyekbe nem nagyon tud beleszólni, megpróbál okosan kufárkodni a játékosokkal. A digók azt vallják, a comproprietá azért fasza, mert mindkét fél érdekelt abban, hogy a focista ne csak a padon rohadjon, hanem játsszon is, ezért előszeretettel alkalmazzák fiatal, komoly potenciállal bíró tehetségek esetében. A kölcsönjátékosokat ugyanis előszeretettel jegelik a klubok. Lásd Gabbiadini, akit a Bologna annyira nem vett figyelembe tavaly ősszel, hogy novemberben Marottának le kellett szólnia a Dall'Ara vezérlőjébe, hogy amennyiben csak perceket kap a fiú, a téli mercato nyitópercére leküld érte egy rohamosztagot, és átszállíttatja olyan klubhoz, amelyik biztosítja a fejlődését. Bolognában joggal gondolták, hogy inkább a saját kölkeik (elsősorban Acquafresca és Kone) piaci értékét próbálják feljebb tornászni a játékpercekkel, így fordulhatott elő, hogy Gabbiadini november közepéig mindössze kétszer játszott egy félidőnél többet, és nem szerzett gólt. A bajnokságot végül 6 góllal és 2 assziszttal zárta. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, mindeközben az Atalanta és a Juventus felesben birtokolta a játékjogát - igen, a Bologna egyszerre két klub pennájával csépelte a csalánt.

Szóval a kölcsön nem teszi érdekeltté a kölcsönvevőt, míg a közös tulajdon viszont hozott már könnyfakasztóan megható sztorikat. A közelmúltból a legszebb példa erre Giovincóé. Végeredményben mind a Parma, mind a Juventus jól járt a közösködéssel: a Parma kapott egy kezdőbe rakható húzóembert, és nyert pár millió eurót, a Juve meg visszakapott egy válogatottba magát bejátszó, nettó egy év játékidővel bölcsebb focistát. Más kérdés, hogy Gio visszatérő szezonja vegyesre sikeredett - ezzel együtt a közös tulajdon megtette a hatását, egy év alatt kb. megtriplázta a játékos piaci értékét.

További érv a közös tulajdon mellett az olasz klubok megrogyott anyagi helyzete. Egy kezdőbe szánt játékosért a Juve egy évtizede röhögve kicsengette az átigazolási díjat, most meg Kwadcsi esetében a likviditás szempontjából kedvezőbb megoldást választottuk. Ugyanakkor a comproprietá lehet a kockázatmegosztás eszköze is: Isla sérülésből épült fel, a Juventus és az Udinese közösen kockáztatták, hogy a chilei újra szétszaggatja a térdét, és a benne álló eurómilliók mennek a levesbe. Igaz, az Udinese könnyen kockáztatott a fél játékosért legombolt bő 9 millával a zsebben...

A közös lónak viszont almás a háta - így fordulhatott elő, hogy a Parma tulajdonképp megzsarolta a Juventust Giovinco esetében. Emlékezhettek, hogy a kótyagos elméjű Ghirardi (aki a napokban Pallottára 35 milliós árcédulát ragasztott, muhaha) egyes hírek szerint bő 20 milliót szeretett volna Giovinco feléért. Az irreális, mégsem teljesen légből kapott összeget az fújta ekkorára, hogy a pármai elnök a pletykák szerint megegyezett az Izével Gio leigazolásáról, így Moratti virtuális pénzével fel tudta verni Gio nála lévő felének az árát. (Tényleg, közös tulajdon esetén a játékost hosszában vagy derékban kell felezni?) Így fordulhat az is elő, hogy ha két klub nem tud megegyezni a folytatásról, vakliciten döntik el a közösen birtokolt játékos további sorsát. Borítékoláskor vagy felül-, vagy alullicitálják egymást a felek, attól függően, hogy akarják-e a játékost saját keretükben tudni.

Váltsuk a fentieket aprópénzre, nézzük meg, a mostani keretben lévő, érintett játékosoknak mi lett, mi lehet a sorsa! Kwadcsi ügyét rövidre zártuk, kifizettük a másik oldaláért előzetesen kialkudott 9 milliót. Lehet azon vitatkozni, megér-e 18 milliót egy olyan spíler, aki a saját posztján nem fér be, aki tavasszal alig mutatott valamit, és aki hiányposzton jobb híján (Bastost tavaly 2 millióért vette a Schalke, khmm) játszik - ezzel együtt is a keret egyik erősségének számít. Örülünk a maradásának, az árát sokalljuk. Isla az első éve tükrében egyértelműen húzós lett volna a tavaly kialkudott vételárért, durva lett volna pár meccs alapján újabb bő 9 millát fizetni érte. Az Udinese viszont nem tudja - és nem is akarja - a Juventus részét kivásárolni, a patthelyzet feloldásaként a közös tulajdont meghosszabbították a klubok. A bűzösebb milánói hullarablók viszont nem véletlenül kukáznák ki a nálunk lévő felét kb. 6 millióért: Isla komoly játékos, némi kockázattal. Jelen állás szerint marad nálunk, amibe egy szélső érkezése bekavarhat. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy Biabiany ebben ne legyen tényező; egy hasonlóan ostoba futóbolondot jóval kisebb áldozattal is lehetne találni. A Parma ugyanis Marrone játékjogának felét szeretné a szélsőért cserébe - mi legfeljebb kölcsönbe engednénk a srácot, túl nagy tehetség ahhoz, hogy jövő nyáron újrajátsszunk fölötte egy, a Giovinco-sagához hasonló bohózatot.