Hányas vagy? Mi a kedvenc számod? Hány évesen legvonzóbbak a nők férfiak? A járdától hány centire kell parkolni? Mennyibe kerül egy éves bérlet a Juve meccseire? Hány centis az ideális hímtag? Hány százalék a tisztességes árrés közvetített szolgáltatás esetén? A válasz egyikre sem 31, mégis ezt vágjuk mindegyik kérdésre tegnap óta. Még 1-2 napig - aztán továbblépünk.
Hányas vagy? Mi a kedvenc számod? Hány évesen legvonzóbbak a nők férfiak? A járdától hány centire kell parkolni? Mennyibe kerül egy éves bérlet a Juve meccseire? Hány centis az ideális hímtag? Hány százalék a tisztességes árrés közvetített szolgáltatás esetén? A válasz egyikre sem 31, mégis ezt vágjuk mindegyik kérdésre tegnap óta. Még 1-2 napig - aztán továbblépünk.
Emlékeztek tavaly májusra? Egy nap alatt három (1, 2, 3) bejegyzéssel ünnepeltünk, dőltek a kommentek a blogon és a facebookon is. Istenítettük Contét, bálványoztuk az épp legyőzött riválisnál klasszissá érett Pirlót, sirattuk Del Pierót, és mindezzel boldogok voltunk. Egy kisemmizett szurkolótábor visszakapott valamit a szétcincált szupercsapatból, a 2006-ban egyes posztokon klasszisnak számító játékosok helyett szerethető kis hősöket, Pepéket és De Cegliéket ölelt keblére, a sztáredző helyett egy ős-juventinóval együtt üvöltött a mérkőzések alatt. A Lecce elleni megingás a frászt hozta ránk, annál nagyobb volt a kollektív öröm - nevezzük katarzisnak - a Boris lövése után született öngólnál.
Most pedig szinte rezignáltan vesszük tudomásul, hogy nem került el minket az elkerülhetetlen: itt a 31. bajnoki cím. Mennyit változott minden tavaly óta... A csapat, az edző, a szurkolók egyaránt. Igen, te is.
Nem elégszel meg a bajnoki címmel, mert már nem üdítően friss a játékunk, hanem magabiztos. A mindenkit lendületből meghágó tinóból az áldozatot helyben váró, rutinos bikák lettünk. Szóvá teszed, hogy már nem rohanunk fejvesztve a győzelemért, hanem behúzzuk rutinból. Zavar téged, hogy Conte megtalálta a kerethez leginkább illő felállást, és nem zsonglőrködik mérkőzésenként 2-3 taktikai variációval. A zsinórban megnyert 8 bajnoki találkozó után is találsz valamit, amin fanyaloghatsz, például számon kérheted a capellói uralkodáson a capellói nézhetetlenséget. A mezőnyfölény nálad már nem erődemonstráció, hanem unalmas, meddő dominancia. Tudod, hogy elégedettnek és boldognak kéne lenned, mégis hiányzik valami. Hiányzik a frissesség, hiányzik az újdonság letaglózó ereje. Hiányzik, hogy meglepjen a csapat, hogy egy olyan eredményt érjen el, amire titkon sem számítottál. Ki gondolta, hogy két hetedik hely után, egy rutintalan edzővel, néhány, előzetesen kétesnek tartott igazolással (Pirlo és Vucsinics, mint top playerek, hányan legyintettünk...) törjünk ki a középszerűségből? Hiányzik, hogy a lesajnált, bénácska, küzdeni nem tudó csürhéből szintet lépett Juventus újra feszítsen egyet a saját korlátain, és újra a riválisok arcába vágja, hogy itt vagyunk, baszkikáim.
Üldözőként valóban nagyobb élmény beakasztani az előttünk futónak, mint végignézni, ahogy először ősszel, majd tavasszal elhúzunk az idény közben többször átalakuló üldözőboly elől. Az olaszok ősz óta a Laziót, majd az Izét, végül a Napolit nevezték ki anti-Juventusszá. A 20. forduló és a parmai döntetlen után mindkét világoskék társulat feljött 3 pontnyira - azóta a déliekre további 8, a fővárosiakra további 25 pontot vertünk. No contest.
Ez az, ami leginkább zavar téged is. Ez okozza a feszkót: egy simán megnyert bajnoki cím sosem okoz akkora izgalmat, akkora kielégülést, mint a tavalyi, underdogként kiszenvedett scudetto. Pedig ez is becses trófea - az pedig legyen az ellenfelek (ellenségek) problémája, hogy idén már gyakorlatilag március elején eldőlt minden. A katarzis valóban hiányzik. Idén nem volt szükség a Fiorentinára, hogy idegenben, a Juve-reject Amauri góljával nyerjen Milánóban. Tavaly Triesztből félig Milánón volt a szemünk, idén szartunk magasról a milánói derbikre, régóta nem ellenfelek a hullarablók a tabellán. Idén nem kellett addig játszatni Borriellót, mire végre győztes gólt lő. Tavaly tele voltunk tündérmesékkel (Alex, Conte, Pirlo, Caceres, még Borisé is ide vehető), idén Giovinco romantikusnak szánt hazatérése inkább egy gyenge, nem túl fordulatos prózává silányult, Marrone felemelkedése elmaradt, Pogbán kívül senki nem tudott vokalistából szólistává érni.
Szóval sokat változtunk, a vágyaink és az elvárásaink egyaránt. Idén szerettünk volna kupát nyerni a scudetto mellé, és egy nagyot domborítani a BL-ben. A kupagyőzelem elmaradását köszönjük meg Marchettinek, a pajzsocska ugyebár zsebben, a BL-szereplés megítélésével kapcsolatban pedig augusztusig, a következő évad sorsolásáig sem leszünk egységesek. Mindenesetre a tegnapi mérkőzésnek csak annyi jelentősége volt, hogy a szokásos (unalmas és/vagy domináns, mindenki húzza alá a saját szájíze szerinti jelzőt) játékkal és egy könnyű szívvel befújt büntetővel bedaráljuk a Palermót. Magáról a mérkőzésről nincs bő mondandónk, azt a fáradt, nem túl fantáziadús játékot láthattuk, amit az elmúlt hetekben. Kimondottan formában lévő játékosunk továbbra is csak kettő van: Vidal egyértelműen az év házi MVP-je, Pogba meg a köpésért cserébe mehet is nyaralni, a 3 meccses eltiltása miatt idén már nem játszik. (Az őt provokáló, lapot sem kapó tetű Aronicának csak annyit üzennénk, hogy nem csak Zamparini miatt nem bánnánk a Palermo aláhullását.) Még a győzelemnek is más az íze: tavaly mit nem adtunk volna egy kamutiziért...
Rengeteget fogunk még írni az évadról (ha minden jól megy, _beni hamarosan érkezik egy előrehozott évértékelővel), egyelőre legyen elég annyi, hogy vegyes megítélésű, de mindenféleképp pozitív szezont zárunk hamarosan. A 31. bajnoki cím is csodálatos, semmivel sem értéktelenebb a többinél. A mindent elsöprő katarzis viszont most elmaradt - hogy ez a csapat dicsérete vagy kritikája, azzal kapcsolatban a kommentmezőbe várjuk az észrevételeket.
