Folytatva az évértékelést, és ragaszkodva az egy jó, egy rossz sormintához, ezúttal a csalódások, mélypontok bőséges tárházából választunk egyet. Önmagában már lehet, hogy az egész idény is értelmezhető lenne egy hosszan tartó mélypontként, de ennél azért mélyebbre tekintünk, hogy bebizonyítsuk, nem véletlen a rajongó tinilányok hada, akik a blog kinyomtatott oldalaival tapétázzák ki szobájukat. A hajtás után tehát óriási bölcsességgel kifejtjük, mit tartunk a szezon mélypontjának!
Folytatva az évértékelést, és ragaszkodva az egy jó, egy rossz sormintához, ezúttal a csalódások, mélypontok bőséges tárházából választunk egyet. Önmagában már lehet, hogy az egész idény is értelmezhető lenne egy hosszan tartó mélypontként, de ennél azért mélyebbre tekintünk, hogy bebizonyítsuk, nem véletlen a rajongó tinilányok hada, akik a blog kinyomtatott oldalaival tapétázzák ki szobájukat. A hajtás után tehát óriási bölcsességgel kifejtjük, mit tartunk a szezon mélypontjának!
Előbb azonban tegyünk egy apró betekintést a blog boszorkánykonyhájába: amikor az idény legjeit válogattuk a belső levelezőlistánkon, nem volt teljes az egyetértés abban, mit is tekinthetünk a legeslegszarabb pillanatnak. Felmerültek például a Lecce vagy a Cesena elleni meccsek, ahol az emberhátrányba kerülő Juventus gyalázatos játékot nyújtva csak a szerencsének köszönhetően nem szenvedett katasztrofális vereséget, de egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az ellenfél gólt, gólokat fog lőni. De az összes 2-0-ról X-re adott meccsünk ide illik. Az Európa Ligabéli szereplés szintén nem lett volna rossz választás, a Lech vagy Salzburg elleni döntetlenekkel. Netán a kieső Bari elleni vereség lett volna az igazi mélypont? Vagy ott volt a Parma elleni meccs, ahol Quagliarella sérülése és Melo kiállítása egy megalázó hazai vereség mellett az idény töréspontját is jelentette, ami után jött a hosszú hullámvölgyet jelentő tavaszi idény. De ki lehetett volna akár emelni Delneri kinevezését is. Végül azonban nem ezek közül választottunk.
Az idény mélypontja ugyanis számunkra egy szimbolikus esemény volt, amely az egész idei Juventust kiválóan jellemezte. A szerintünk szégyenteljes pillanat Milan elleni vereséget követően jött el: az a Buffon, akinek a hibájából a csapat vereséget szenvedett, a lefújást követően vigyorogva barátkozott Gattusoval és Ibrahimoviccsal.
Mi a baj mindezzel? Az, hogy a világ egykori legjobb kapusát láthatóan meg sem viselte a vereség, nemhogy az, hogy egy óvodás potyát kapott. Korábban a válság fő okának a klub identitászavarát jelöltük meg - ez a pillanat ugyanezt fejezte ki. Egy, minden körülmények közt a győzelemre törő klub és játékos nem így viselkedik egy rangadó elvesztésekor. Több volt játékos (köztük Conte is) azt nyilatkozta, hogy ők a vereségek után vérben forgó szemekkel, idegbetegként vonultak az öltözőbe, és volt, hogy napokig nem tudtak aludni. Lehet, hogy ebben van némi túlzás, de a lényeg érezhető. Aki így viseli a hibákat, aki nem akar mindig győzni, aki nem akar mindig jobb lenni, az nem is lesz jobb, nem is fog győzni. Ebben a pillanatban benne volt az idény Juventusának középszerűsége, tartás nélkülisége. És ezért gondoljuk, hogy ez volt az idény mélypontja.
