Ennek a posztnak egy beszámolónak kellene lennie a Milan-Juvéről, de miután megírtam ezt, már nem maradt sok mondanivalóm. Egyébként is csalódott vagyok a mutatott játék, de még inkább a hangulat miatt, fikagörgető posztot pedig nincs kedvem írni, mert abban a pillanatban, hogy a repülőtéren Tyli karjaiba omlottam, elfelejtettem minden evilági rosszat.
Van viszont néhány gondolat, ami a meccsre utazás, maga a meccs, és a hazaút alatt szöget ütött a fejembe, és örömmel megosztom a világ legjobb blogjának olvasóival. Természetesen nem ingyen.
A Meazzából átmenni a Juventus stadionba körülbelül akkora ugrás, mint a pristinai vasútállomásról rajtolva célba csapni Stockholmban. Még mindig (mióta Dinóval az összes színes bőrű stewardot megerőszakoltuk a stadionavatón, nem jártam itt) lenyűgöz a létesítmény, szép, tiszta, igényes, európai. Joe pajtásomnak köszönhetően ezúttal nem a Sudben, hanem a Nordban ültem, de szerintem nem csak emiatt voltam elégedetlen a hangulattal. A mi szektorunk gyakorlatilag egyáltalán nem szurkolt, és egyébként is csak ritkán vette fel az egész stadion a Sud szórványos szurkolását. Ha a Catania az ellenfél, azt mondom, rendben van, de most a Milan volt az ellenfél, úgyhogy jogos a durrogás – a milánóiak ritkán felcsendülő nótáit kifütyülni nem szurkolás.
A csapat játékáról mindent elmondott S4tchy, nem is szeretnék különösebben sok mindent hozzáfűzni, csak néhány kósza gondolat jön alább.
Emlékeztek azokra az időkre (biztosan, mert tavaly volt), amikor a hiba nélkül tevékenykedő védelem, és a sziklakemény középpálya teljesítményét lerontó csatárok miatt lamentáltunk napestig? No, most meg az van, hogy a védelem megállás szerencsétlenkedik, a középpálya dominanciája a múlt ködébe veszett, viszont rendszeresen egy csatár húzza ki a szarból a csapatot. Llorente győztes gólt fejelt, amikor először kezdett, a Vucsinicset váltó Quagliarella megfordította a Galata elleni meccset (és a Chievo elleni gólját se feledjük), most pedig Giovinco szállt be aranyat érően: csodaszép gólt szerzett, és kiharcolt egy kiállítást. Eközben a többi csapatrész balfaszkodása tovább tart, Padoin – aki egyébként nem volt olyan rossz, mint sokan gondolják – az első, Pogba a második Milan-gólban vállalt jelentős szerepet.
Én sem gondolom, hogy Giovincóból valaha meghatározó játékos lesz a Juventusnál, de vasárnap kétszer is elfacsarodott a szívem. Először akkor, amikor – élőben az ilyenek miatt fasza nézni a meccset – a melegítő játékosokhoz szalajtott, akik közül Giovinco vált ki, és kezdett visszaszaladni a kispad felé, miközben már vette le a melegítőjét. Valószínűleg hallotta, hogy a nézők nem örülnek a beállásának. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy meghallotta, hogy az egész stadion kifütyülte, amikor pályára lépett az elképesztően szarul futballozó Quagliarella helyén. Nekem sem a kedvencem, és megértek mindenkit, aki a pokolba kívánja Giovincót, de ha megmentőnek pályára küldünk egy csatárt, akkor ne fütyüljük már ki, mert nemhogy megmentő nem lesz belőle, de egy emberi roncs lesz, mire beér a tizenhatoson belülre.
Ezek után persze még nagyobb meglepetés, hogy az első helyzetét nemcsak beverte, de még egy pofátlan csel is belefért neki, mielőtt vezetéshez juttatta a csapatot.
A gyászszünet, az gyászszünet. Ha valaki meghal, akkor tiszteletből kussban vagyok arra az egy nyomorúságos percre, hiába nem kedveltem az(oka)t a valaki(ke)t. Mert ha nem, akkor tahó vagyok, és ezt hangos szóval vállalom is. Erről csak ennyit akartam elmondani.
Mert van itt sokkal fontosabb téma is. Marchisio tegnap azt találta nyilatkozni, hogy „nincs már meg bennünk ugyanaz a szenvedély, ami az elmúlt években. Két, győzelmekkel és bosszúval letudott szezon után normális, ha a kicsit kienged az ember (…).” Azt hittem, rosszul látok, és pár perccel később már bősz eszmecsere zajlott a nyilatkozatról a Bianconeri levlistáján. A legvisszafogottabb vélemény szerint is vérlázító, bár Dino szerint „csak szerencsétlenül fogalmazott”, de közben elhangzott az is, hogy „nem véletlenül játszik Pogba helyette”. Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy kicsit jóllakott a csapat az utóbbi két év után, de elhessegettem magamtól a gondolatot, hiszen egyrészt a Juventus szintjén az elmúlt két év még nem kéne, hogy bárkit is elégedetté tegyen, másrészt Antonio Conte az edzőnk, aki mindig mindent meg akar nyerni.
Marchisio nyilatkozata viszont kicsit új megvilágításba helyezi a dolgokat. Dino egyből előhozta a BL-győztes Juventus szétkergetését, mint az elmúlt 20 év legnagyobb vezetői húzását, és bár egyetértünk azzal, hogy Moggiék tudták, mit csináltak, hiszen utána még két BL-döntőt játszott a csapat, most viszont egészen más a helyzet. Ezt a csapatot két éve kezdték el összerakni a duplahetedik Juventus romjaiból. Ment bele jó sok pénz, szakértelem, IQ és EQ, de még mindig nincs készen. Más szóval semmi nem indokolja, hogy bárki is már most jóllakott legyen, csak mert egy óriási bravúr után megnyerte az utóbbi 20 év leggyengébb olasz bajnokságát. Most kellene a legélesebbnek lenni, most kellene úgy összeállni, hogy igazi kifutása legyen az elmúlt két évben elvégzett munkának.
Ehelyett azt látjuk, hogy a tavalyi, de még inkább a tavalyelőtti játék paródiáját vezeti elő a csapat, és amit mi formaingadozásnak, és sok szerencsétlen véletlennek tulajdonítottunk, most kiderül, hogy a koncentrációvesztést előidéző mentális tényezőknek köszönhető. Nagyon reméljük, hogy Marchisio csak a saját nevében beszélt. Csak most már nehezebb elhinni.
Ennek a posztnak egy beszámolónak kellene lennie a Milan-Juvéről, de miután megírtam ezt, már nem maradt sok mondanivalóm. Egyébként is csalódott vagyok a mutatott játék, de még inkább a hangulat miatt, fikagörgető posztot pedig nincs kedvem írni, mert abban a pillanatban, hogy a repülőtéren Tyli karjaiba omlottam, elfelejtettem minden evilági rosszat.
Van viszont néhány gondolat, ami a meccsre utazás, maga a meccs, és a hazaút alatt szöget ütött a fejembe, és örömmel megosztom a világ legjobb blogjának olvasóival. Természetesen nem ingyen.
2007 októberében jelent meg Olaszországban (és máshol azóta sem) Luciano Moggi “Un calcio nel cuore” (fordítsuk szépirodalmian “Szerelmem, a labdarúgás”-ra) c. önéletrajzi könyve. A Juventus egykori átigazolási guruja rengeteg érdekes sztorit mesél el - Del Piero könyve nyomán a közösségi oldalunkon azt a fejezetet is 
...és persze megússzuk, már megint. Nyertünk egy derbit, de igazából csak annyi történt, hogy a gyengébb csapatok ellen továbbra is 