A magasztos eszmék és a szakmaiság védelmében

2013. január 21. - s4tch

Összecimboráltam nemrég egy kivételesen fasza sráccal, aki egy egészen kivételes dologgal foglalkozik. Az InStat nevű futballstatisztikai vállalkozás ügyeit terelgeti Magyarországon, és bár nagy titkokat nem akarok kifecsegni, annyit elárulok, hogy kurva nehéz dolga van. Igen, a korlátolt, jobbára maradi, és meglehetősen tahó magyar futballközeg miatt.

Pedig amit árul, az elég komoly cucc. Gyakorlatilag minden játékos értékét tökéletesen meg lehet határozni azzal a rendszerrel, amivel az InStat rendelkezik, sőt, minden meccset rögzítenek, így egy perc alatt leválogatható mondjuk (teszem azt) Mirko Vucsinics összes labdaérintése az Udinese elleni meccsen. Ennek az egésznek a szakemberek (…) számára azért van értelme, mert a segítségével valós képet kaphatnak egy játékos pályán nyújtott teljesítményéről, nem csak annyit látnak, hogy adott egy gólpasszt, akkor ez biztos fasza csávó. Számunkra meg azért, mert segít az olyan vitákon, amikor az egyik ezt mondja, a másik meg azt.

Bognárgyurinak persze nincs szüksége statisztikákra, hőtérképekre, futásmennyiséget, sebességet, passzokat és azok irányát mérő eszközökre, hiszen ő ránéz a meccsre, és tudja. Meg a többi magyar szakember is, szinte kivétel nélkül. Meg lehet nézni, hol tart a magyar szakmaiság, nem is kell nagyon mélyre ásni. Ilyen szakemberek azok, akiknek nincs szükségük semmiféle segédeszközre, mert ők azt tudják maguktól is, hogy valaki hogyan teljesített egy meccsen. Ugyanezek az emberek egyébként azok, akik a taktikát sem tartják semmire, huszadrangú fontosságú, szükséges rosszként tekintenek rá. És ugyanők azok, akik néznek, mint a ponty, amikor tényekkel kéne vitatkozni – már persze ha ilyesmire szorulnának, ami nem történhet meg, hiszen ők annyira kurva okosak, hogy egy legyintéssel elintéznek bármilyen ellenérvet. Tőlük hallható például legtöbbször Dino posztjának búcsúmondata: „a statisztika meg a kutyát nem érdekli”.

Szerintem akit nem érdekel a statisztika, az nem érdeklődik elég mélyen a futball iránt, nem akarja eléggé megérteni, mi miért történt a pályán, nem akar semmiféle tanulságot levonni. Ő a néző, aki látni nem is akar. Ő a magyar futballszakma, a sportot nálunk körülvevő alpárian bárgyú, sértően ostoba közeg esszenciája.

Szemben azzal, amit Dino állított, én a statisztikákat arra használom, hogy téziseket állítsak fel magamban bizonyos játékosokat illetően, és hogy vagy megerősítsem, vagy cáfoljam a meccs alatt bennem kialakult képet valakiről. És itt nincs szó arról, hogy ha valaki jó osztályzatot kap, akkor az automatikusan jó játékos, mert nem az számít, hanem a játékelemek külön, és az abban vállalt szerep. A Vucsinics-vita már régebben kitört, igaz, akkor nem köztem és Dino között, mert én is ott voltam vele azon a meccsen, amit a posztjában említ.

Az viszont minimum sértő, hogy én bárkinek a játékát a statisztikák alapján ítélném meg. Csak annyit történt, hogy összevitatkoztunk Vucsinics teljesítményén, és én a statisztikákat hívtam segítségül a vitában ahelyett, hogy megfoghatatlan, bizonyíthatatlan, mégis megkérdőjelezhetetlen tényként tálalt véleménnyel szálltam volna vitába. Ha úgy tetszik, számokkal bizonyítottam az igazamat ahelyett, hogy beértem volna annyival, „én vagyok az okosabb, ezért az én véleményem erősebb a tiédnél”.

Valójában tök jól ellennénk ezzel a vitával a listán is, de újabban szokás lett posztban odamondogatni. Az előzőt még beértem annyival, hogy írtam egy soha ki nem lövendő posztot, mert csak az volt a lényeg, hogy kiírjam magamból. Most csak egyetlen dolog miatt írom meg ezt a posztot, csak egy dolog van, ami miatt érdemes még foglalkozni a kurva magas lóról írt előzménnyel.

Ahogy kommentben is írtam, kizárólag a Puzsér-hatásnak tudható be, hogy egy Dinóhoz hasonló ember beáll a sorba, és elkezd értéktelenné mantrázni egy olyan szót, amit egy valódi futballszurkoló csak nagyon féltve ejt ki a száján. Illetve mostanában már ez is változik, hiszen például most már Mirko Vucsinicsre is azt lehet mondani, hogy klasszis. Engem ez vert mellen ebben az egész vitában a leginkább, ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, ezt a szót védelmembe kell vennem, mert nekem nagyon sokat jelent.

A klasszis egy kaszt, méghozzá a legfelső. Nincs fölötte semmi, csak az Atyaúristen. Itt vannak azok a játékosok, akik saját posztjuk követelményrendszerén belül nemcsak magas értékeket érnek el mindenben, de ezeket kis túlzással mindig a pályára teszik. Az angol azt mondja, „Form is temporary, class is permanent”, ami nagyjából annyit tesz, hogy Vucsinics kurvára nem tartozik ebbe a kasztba, de szerintem még az alatta következőbe sem.

Mielőtt jó magyar szokás szerint csak feketében és fehérben képzelnénk el a helyes választ, meg kell jegyeznem, szerintem is Vucsinics a Juventus legjobb csatára. Méghozzá magasan. Nem vitatom azt sem, hogy zseniális képességekkel rendelkezik, így én is akkor vagyok a legnyugodtabb, ha ő a pályán van. Ő a szikra a támadásokban, tőle várható leginkább valami olyan váratlan, ami helyzetet eredményez, és ezért a tulajdonságáért én is sokra tartom. Egy zseni, annak minden előnyével és hátrányával.

Tulajdonképpen nagyon könnyű dolgom van, ha tényekkel akarom cáfolni Vucsinics klasszis mivoltát. Például rámutatok, hogy egy klasszis csatár nem öt gólt rúg egy fél szezonban abban a csapatban, amelyik a bajnokság legtöbb gólját szerezte. Ehhez hozzáteszem, hogy Vucsinics góljai nélkül a Juventusnak pontosan ugyanannyi pontja lenne, mint velük, azaz a Milan elleni kupameccset leszámítva egyszer sem szerzett pontot (= továbbjutást) érő gólt, és mindössze két ilyen gólpassza van. Egy klasszishoz némileg méltatlan, hogy három hónapig nem szerez bajnoki gólt (szeptember 16., Genoa – december 16., Atalanta). Még inkább igaz ez a Bajnokok Ligájára, ahol egy klasszishoz méltatlan módon a második legrosszabb ratingje van az egész keretből, egyetlen árva gólját a Norsjaelland ellen szerezte – pedig a Juve csoportelső lett és sok gólt is szerzett.

Vucsinicsnek egész pályafutása során egyetlen egyszer volt 10+ gólos szezonja, (2009/10-ben 14-et lőtt a Romában), azóta egyszer lőtt 10-et, egyébként átlagosan 7-9 gólnál megáll. Tudok fejből mondani egy levegővel 20 csatárt, akik kacagva hozzák ezt a szintet évről-évre, és nemhogy nem klasszisok, de még csak nem is zsenik. Vucsinics viszont az. Mármint zseni, nem klasszis.

Nem tudom, sikerülni fog-e, hiszen én magam csak statisztikai adatok alapján vagyok képes értelmezni ezt a játékot, és a játékosok értékét, de megpróbálok nem ránézni egy statisztikai oldalra sem, miközben az alábbiakat írom. A Juventusnak jelenleg két klasszisa van: Buffon és Pirlo. Tavaly volt még egy Alexünk, előtte még egy Nedved. Abban úgy gondolom, nincs vita, hogy ezekkel a játékosokkal egy kasztba helyezni Vucsinicset felér egy turhás sercintéssel a fentiek arcába. De még nincs vége: szerintem a következő kasztba olyan játékosok tartoznak, akik zseniálisak, de nem klasszisok. Ide tartozik a mostani társaságból Chiellini és Vidal, a nem sokkal korábbiakból Camoranesi és Trezeguet. Ők azok, akik sokszor tudnak zseniálisan játszani, azaz képesek klasszis teljesítményt leadni, de ettől még nem klasszisok. És én azt is gondolom, hogy Vucsinics még ebbe a kategóriába sem fér be. Vagy ha mégis, akkor nagyon szűken – és semmiképp sem az idei teljesítményével.

Amit tehát nagyon élesen külön kell választanunk, az a klasszis és a klasszis teljesítmény közti különbség. Az sem mindegy, hogy valaki okos, vagy csak okoskodik. Meg az sem, hogy hülye, vagy hülyéskedik. Vucsinics képes klasszis teljesítményt nyújtani, és meg is teszi ezt évente kétszer, talán háromszor. Egyébként csak egy zseni, aki meccsenként csinál néhány zseniális dolgot, de attól, hogy klasszisnak minősítsük, már csak azért is óva intenék mindenkit, hogy ez a jelző megmaradhasson azoknak a játékosoknak, akiknek a neve elé önkéntelenül odatesszük előtagként.

Ez már csak egy zárójeles megjegyzés, de én azt szeretném, ha a labdarúgást mozgató vitakultúra is feljebb lépne egy szinttel. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, előbb felejteni kell, csak aztán tanulni. El kell felejteni a kommunista tekintélyelvűséget, a vélemény értékét a közlő személyében kereső paradigmát, a sértett büszkeséget, és legfőképpen azt, hogy nem a másik véleményével szemben, hanem a sajátunk mellett kell tudnunk érvelni.