Nem az extrém időjárásról fogunk beszélgetni. A trollmágnes-ziccert, a polkártyát sem játsszuk ki. Nem ejtjük szóba az extravagáns öltözködést, a kirívó sminket, a nyeszlett és a végletekig kigyúrt testeket, a csenevész és kolosszális hímtagokat, a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti különbségeket. Nem lesz fekete és fehér, jin és jang, Trabant és Bentley, Whigfield és Morbid Angel, Marco Motta és Zambrotta. Ja, de, utóbbiak talán mégis.
Nem az extrém időjárásról fogunk beszélgetni. A trollmágnes-ziccert, a polkártyát sem játsszuk ki. Nem ejtjük szóba az extravagáns öltözködést, a kirívó sminket, a nyeszlett és a végletekig kigyúrt testeket, a csenevész és kolosszális hímtagokat, a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti különbségeket. Nem lesz fekete és fehér, jin és jang, Trabant és Bentley, Whigfield és Morbid Angel, Marco Motta és Zambrotta. Ja, de, utóbbiak talán mégis.
A múltkorában visszamentünk 8 évet az időben, és megnéztük, hol tartottunk akkor, amikor utoljára komoly csapatunk volt. A poszt-calciopoli Juventus újjáépítését sajátos irányból közelítette meg a Ranieri - Secco - Cobolli Gigli trió. Tobzódtak a keretben a védekező középpályások, Camoranesi kivételével nem volt született szélsőnk (ne feledjük, Nedved is belső középpályásként volt az igazi), a szélső hátvédek még véletlenül sem ütötték meg azt a szintet, ami méltó lett volna az elsüllyesztett hajót laza vállrándítással elhagyó Zambrottához. Pedig mind Ranieri, mind Delneri azt a 4-4-2-t játszatták, amelyikben klasszikusan négy szélsőjátékosra van szükség. Ezekre a posztokra ha jobban belegondolunk, Pavel visszavonulása és Camo távozása után egyetlen épkézláb megoldása volt a Conte előtti edzőknek: az a Kraszics, aki Conte alatt könnyűnek találtatott mind a négy-, mind a háromvédős rendszerben. De ne szaladjunk ennyire előre, menjünk vissza a 2011. nyári mercatóra, és Conte kívánságlistájára: szélső, szélső, szélső kell!
Így került a csapathoz Elia, aki a német bajnokságban bal szélen már bizonyított. Ezért vettük kölcsön a paraguayi válogatott Estigarribiát, ezért tartottuk meg Kraszicsot, ezért ragaszkodott Conte - kissé érthetetlen módon - Marco Motta véglegesítéséhez. Szélre érkezett Giaccherini is a Cesenától, és szintén ezen gondolat mentén fizettünk a Laziónak 10 milliót Lichtsteinerért, és a szélsőjátéka miatt utaltuk át Pepe opciós árát az Udinesének. Egyedül Ziegler máig nem tisztázott mellőzése lógott ki a képből, az mindenesetre világos volt, hogy Conte komoly szerepet szán a szárnyaknak mind elől, mind hátul. A Parma elleni stadionavatón De Ceglie, Lichti, Pepe (őt később Kraszics váltotta) és Giak is kezdtek, és tulajdonképp a 3-5-2 tavaszi felfedezéséig minimum 4 vonalfutó mindig a pályán volt. Sőt, a Novara elleni 2:0-ás győzelem alkalmával előfordult, hogy a stabil kezdőnek számító Forrest és DC mellett további 3 szélső, Giak, Pepe és Eszti koptatták a 100 méteres mészcsíkot. Ehhez képest most ott tartunk, hogy az utolsó bajnokin fentiekből írmagként a svájci robotemberke maradt a csapatban RWB pozícióban, és a másik oldalon is egy alapvetően belső középpályást, Padoint láthattuk. Miért kerültek ki a csapatból, sőt, a keretből a született szélsők? Milyen hatással van mindez a csapatjátékra? Milyen problémákat vet fel ez a tendencia, és milyen feloldása lehet az így keletkezett újabb feladványoknak?
Csokis bukta
Nem újdonság: Conte futballja a labdabirtoklásra és a stabil védekezésre épül. Szinte minden labdaszerzés után Pirlóhoz kerül a bőr, aki - mint egy jó blokkolásgátló - ezredmásodpercenként elemzi a pályán történteket, és az adott pillanatban mindig a tökéletes megoldást választja. Aztán ha épp egy szélsőhöz kerül a labda, és annak lehetősége van lefutni az alapvonalig, és megkísérelni egy beadást - na, ott kezdődnek a gondok. Beni bukkant a következő statisztikára: a Juventus meccsenként 28-szor ad be (csak a Milan próbálkozik átlag eggyel többször), amiből mindössze a beadások 5%-a, nem, nem elírás: öt százaléka, igen, baszki, minden huszadik sikeres. Ízlelgessük: mérkőzésenként átlagosan 1,4 beadás sikerül. A meccsenként megeresztett sikeres beadások szégyenlistája így néz ki:
- - Isla: 0,6 sikeres beadás/meccs
- - Asamoah: 0,6
- - Lichti: 0,5
- - De Ceglie: 0,5
- - Padoin: 0,4
Lehet szidni Matrit, hogy két védő között őrlődve nem jut helyzethez, de lássuk be, az ellenfelek védőinek sincs nehéz dolga, ha a Juve ellen készülve a videószobában eleve felkészítik őket arra, hogy elég a középről érkező támadásokra koncentrálni, a szélekről úgysem kell veszélyre számítani. A szélsőink olyanok, mintha a cukrász minden második fagyigombócot leejtene, és azt is kifizettetné velünk. Mintha a fodrász csak a tarkónkon rázná gatyába a rőzsét teljes rezsiért. Mintha a gumis novemberben 3 nyári gumival adná vissza az autót, és közben elnézően mosolyogna, hogy bocsika.
A mezzel biztos nincs baj
A botcsinálta wingbackek védelmében annyit mindenképp le kell szögezni, hogy a két szélső középpályás poszton játszók közül egyedül Islának ez a zsigeri szerepköre, ő viszont hosszú sérülés után keresi önmagát. Asamoah belső középpályás, Forrest és De Ceglie szélső védők, Padoin pedig eredetileg labdaszedő. Az nyilvánvaló, hogy a védekezésre képtelen Kraszics-, Elia-vonalnak nem volt maradása Conte rendszerében, az viszont kifejezetten bosszantó és nehezen érthető, hogy az egyébként jó futballistának számító ötös (Giaccherinivel együtt hatos, viszont Padoin nélkül mégis inkább ötös) miért nem képes legalább egy közepesen tűrhető teljesítményre támadásban. Ebben a bajnoki szezonban egyedül Asamoah szeptemberi fellángolása illett a belső középpályásaink szinte kifogástalan műsorához, a többieknek legfeljebb egy-egy jó félidő jutott; még a tavasszal remek De Ceglie is nehezen értékelhető idén.
Hogyan tovább? Mondjuk formába lehetne hozni a meglévő állományt. Bal oldalon Asamoah és DC sem reménytelenek, előbbi ősszel, utóbbi tavaly tavasszal mutatta meg, hogy tudja, mitől döglik a légy. Rajtuk kívül ott van Giak, aki nem véletlenül nincs rajta a szégyenfalon, neki pontosabbak a beadásai - kár, hogy a többiek jobban védekeznek nála. Továbbá az imént igazoltuk le Pelusót, aki két - pechjére végzetes - hibája ellenére nem játszott reménytelenül a Samp ellen, némi akklimatizáció után, Caceresszel, majd Chiellinivel együtt működhet azon az oldalon. Ha igazolni szeretnénk, akkor a korábbi Vargas-, Bastos-vonalat elfelejtve Beni szerint Münchenig kellene repülnie Marottának, és elhozni azt az egyébként baromi tehetséges Contentót, aki a poszt egyik legjobbja, Alaba mögött úgysem fog tudni érvényesülni, 22 éves, és rendelkezik olasz útlevéllel. Jobb oldalon úgy gondoljuk, Forrest, Caceres, Isla, és a lábadozó Pepe közül az aktuálisan legjobb formában játszót kell tolni ezerrel - gyász, hogy közülük Caceresre épp máshol van égető szükség, Pepe nyár óta nem jött helyre, a többiek meg nincsenek formában.
A kulcsmeccsekkel teli novembert egészen jól kihúztuk Conte nélkül, most viszont vele együtt kissé megtépve megyünk neki a januárnak-februárnak. Még ebben a hónapban eldől, játszunk-e idén is kupadöntőt (az elődöntőben a legjobb formában lévő olasz csapat, a Lazio lesz az ellenfél), aztán a következő hónapban be kéne zúzni a Celticet, és a nyolcról három pontosra olvadt bajnoki előnyt is minimum védeni kell. Ebben minimum akkora szerepe van a csatárokat gyászosan kiszolgáló szélsőinknek, mint a pocsék helyzetkihasználású csatároknak. Ne feledjük, hiába állítjük be az ellenfél ötösére Matrit, ad absurdum a jobbára fejjel eredményes Llorrentét, ha nincs, nem lesz, ki betekeri oda a játékszert. Hogy Conte érzékeli a problémát, az azon is látszik, hogy a két wingback személye ugyanúgy nem stabil nála, mint a két csatáré. Bízzunk benne, hogy az érzékelést előbb-utóbb megoldás követi.
Hazudtam, mégis itt egy hímtag Whigfield és egy Morbid Angel:
