Nyilván nincs ember a Földön, aki ne olvasta volna benito összetéveszthetetlen hangvételű évértékelőjét 2012. december 31-én. Természetesen mi kedvesek vagyunk egymással, és mindig megmutatjuk a posztjaink piszkozatát, abból a célból, hogy a másik véleményezze, vagy ha tényadat-probléma merül fel, akkor azt még javítani lehessen. Benito cikkét még a megjelenés előtt elolvastam tehát, és csupán egyetlen részletével nem értek egyet. De azzal nagyon nem. Vitaajtó, nyílj ki!
Nyilván nincs ember a Földön, aki ne olvasta volna benito összetéveszthetetlen hangvételű évértékelőjét 2012. december 31-én. Természetesen mi kedvesek vagyunk egymással, és mindig megmutatjuk a posztjaink piszkozatát, abból a célból, hogy a másik véleményezze, vagy ha tényadat-probléma merül fel, akkor azt még javítani lehessen. Benito cikkét még a megjelenés előtt elolvastam tehát, és csupán egyetlen részletével nem értek egyet. De azzal nagyon nem. Vitaajtó, nyílj ki!
A bevezetőben említett mondat, illetve az ahhoz kapcsolódó történés a poszt címében is megjelenik, mint az egyetlen, 2012-es hibapontra történő utalás. A mondat pedig így szól: “A legkeserűbb emlék a tavalyi évről, amikor a blog komplett stábja a helyszínen tekintette meg Del Piero utolsó meccsét, ami a Napoli ellen elbukott kupadöntő volt.”
Mivel a blog azért jórészt véleményműfaj, eltérhet az a vélemény a másiktól. A szerkesztőségi munkaértekezleten már kiöntöttem a szívem, és kifejezetten támogatták a többiek azt az elgondolásomat, hogy írjak arról, amit én valójában fontosnak gondolok. A májusi, római estével kapcsolatban sokkal lényegesebbnek érzem, hogy a helyszínen követhettem Del Piero utolsó lépéseit a Juventus mezében, azt, ahogy csapatkapitányként vezette a többieket az éremátadáshoz. Érdekes módon ekkor már a Juve-szurkolók nagy része dühösen elhagyta a stadiont, én meg örömmel és meghatottan figyeltem: 1996-ban láthattam először testközelből - addigra már régi ismerősként, hiszen pályafutásának minden egyes momentumát pontosan végigkövettem -, és benne van a pakliban, hogy többet már nem találkozhatok vele. Ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a 0-2, amely szinte egyáltalán nem váltott ki belőlem érzéseket. Csak akkor mozdultam, amikor Alex eltűnt a játékoskijáróban. Ez volt a fontos, nem pedig a vegyes, A-B csapattal elszenvedett vereség.
Del Pierót - többekkel ellentétben - nem tartom a valaha volt legjobb Juve-játékosnak: nem érhetett sem Platini, sem Baggio (és talán még lehetne sorolni neveket, bár nem sokáig) nyomába. De ennek sincs jelentősége, mert nem ez adja az ő lényegét: Del Piero ugyanis nem a Juventus történelmének legjobb, hanem a legfontosabb játékosa, Bigatto, Boniperti és Scirea mellett.
Nekem a trieszti bajnokavatónál fontosabb, hogy Sentimentinek megadta az élet, hogy kibotorkálhatott a stadionavatón a pályára, hogy Scireáról utcát neveztek el. Semmilyen emocinonális töltetet nem ad nekem egy harmatgyenge Atalanta kivégzése, vagy egy botrányosan rossz Torino elleni győzelem. Megnéztem mindkettőt, egyelőre statisztikai adatként tárolom őket a memóriámban. Sokkal jobban érdekelnek a meccsek köré gyűlő sztorik, a szurkolók, sokkal jobban érdekel a hangulat, amely egy-egy találkozót megtámogat vagy éppen lenyom. Ezért is foglalkoztat a régmúlt, de ott sem a száraz eredmények, hanem maguk a történetek. Nem véletlen, hogy többször visszatekintettem már vereséggel végződött meccsekre is. Mert azok is a történelem részei.
Ma már mindenki véleményt alkothat, ez kevéssé romantikus, mint az az időszak, amikor még nem volt így. De a vélemények többsége is érdektelen - legalábbis számomra. Ha nagy ritkán benézek a fórumokra vagy a blogunk facebook-oldalára, akkor taktikai variációk elemezgetése folyik, meg az az átkozott mercatózás: nullkilométeres játékosok ajánlgatása és a felállás körüli vita: jobb-e a 4-3-3, mint a a 3-5-2? Ki pótolja Bonuccit? Jön Llorente, vagy nem? Hihetetlenül unalmas dolgok ezek, semmi közük az érzelmi síkhoz, egyszerű elemzés tárgyává teszik a Juventust.
Azok is meg fogják unni, akik most ezzel foglalkoznak. Közelebb kell kerülni a klubhoz, de ehhez nem kell minden évben megvenni az aktuálisan új mezt (és pláne nem kell tavasszal azon izgulni, hogy milyen lesz a jövő évi szerelés - ez is huszadrangú). Összehasonlíthatatlanul fontosabb, hogy beszéljük a Juventus nyelvét, amely nem kínai, meg nem angol, hanem olasz. Kinyílik előttünk rengeteg kapu, másképp nem érthetjük a klub lényegét - mehetünk mi bármennyiszer meccsre. Jobb az energiákat ilyesmikre fordítani, mert ettől tényleg többek leszünk.
Legvégül: nagyon reménykedtem benne, hogy Isztambulba vagy Glasgow-ba viszi a sors a Juventust, mert erre a két helyre szívesen elutaztam volna. Bejött a Celtic. Valószínűleg ott leszek Skóciában - minden jel erre utal. Csak az érzés miatt megyek, az eredmény számomra másodlagos. Persze nem zuhanok magamba, ha nyer a Juve. Ha a bejut a BL-döntőbe (adja az ég!), arra sem megyek - nekem a csapat már megnyerte a BL-t, 1996-ban. Jobban csikol egy Torino elleni - végre tényleg idegenbeli - városi derbi. Az egy igazi litván művészfilm, litvánul.*
2013-ban sportoljunk sokat, együnk egészségesen, és ne feledjük, hogy mi a lényeg!
*olyan vagyok, mint egy bölcsész, aki azzal dicsekszik, hogy kizárólag volt szocialista országokból származó művészfilmeket néz, és csakis az adott ország nyelvén
