Nem volt köztünk senki, aki ne tartott volna attól, hogy a Chelsea nevű mérőmókus többet nyom a mérlegen, mint egy veretlenül megszerzett bajnoki cím. Ne tagadd, mert tudjuk, hogy így van. Angliát nem szeretjük, a Chelsea-hez sem kötnek jó emlékek, Conte nélkül, néhány kulcsjátékosunk dadogó formájával készülni a címvédő ellen ölég fosatós helyzet.
És fostunk is. Mármint nem mi, mert mi nagyképű szarháziak voltunk már akkor is, amikor _tavaly szoptunk. De a játékosok közül néhányan sajnos becsokiztak az első félidőben, és néhány párharc sajnos nem úgy alakult, hogy itt nekünk okunk lesz bármiféle örömre. Aztán a végére mindenféle örömre okunk lett. Ezeket vesszük sorra hajtás után.
Nem volt köztünk senki, aki ne tartott volna attól, hogy a Chelsea nevű mérőmókus többet nyom a mérlegen, mint egy veretlenül megszerzett bajnoki cím. Ne tagadd, mert tudjuk, hogy így van. Angliát nem szeretjük, a Chelsea-hez sem kötnek jó emlékek, Conte nélkül, néhány kulcsjátékosunk dadogó formájával készülni a címvédő ellen ölég fosatós helyzet.
És fostunk is. Mármint nem mi, mert mi nagyképű szarháziak voltunk már akkor is, amikor _tavaly szoptunk. De a játékosok közül néhányan sajnos becsokiztak az első félidőben, és néhány párharc sajnos nem úgy alakult, hogy itt nekünk okunk lesz bármiféle örömre. Aztán a végére mindenféle örömre okunk lett. Ezeket vesszük sorra hajtás után.
Mivel minden csapat, amelyiket balsorsa a Juve útjába sodorja, úgy kezdi, hogy kitalálja, mit csináljon Pirlóval, kezdjük mi is ezzel. Sajnos Di Matteo a jobb megoldást választotta, és nem középpályást tolt fel rá, hanem egy csatárt húzott vissza, és még sajnosabb, hogy Oscar a két gólja mellett tökéletesen megoldotta a feladatát. Ez a feladat egyébként nem volt túlságosan nehéz, bár Pirlo az idén eddig mutatott formájában is a legpontosabban passzolt (91%), igaz, csak 53-szor tudott annyi levegőt venni, hogy továbbtegye a zsugát. Ennek valójában bajnak kellene lennie, de most a legörömtelibb tanulságot hozta.
Bebaszta, bassza meg! Gyönyörű lövés volt!
A Juventus sokkal kevésbé Pirlo-függő, mint azt sokan gondolják. Amit tegnap Vidal és Marchisio összefutballoztak az önmaga és az ellenfél által szertefingatott Pirlo két oldalán, attól foltos lett a fecskénk. Vidal (MOM) kilenc szereléséhez három elcsípett passz jött (előbbivel a mezőny, utóbbival a Juve legjobbja), három kulcspasszt osztott ki, egy lélektanilag hihetetlen fontos pillanatban lőtt egygólt, és úgy lett a legjobbunk, hogy a 35. perctől kezdve bicegve rohangált (a legszebb oximoron, amit valaha leírtunk) össze 12 kilométert. Ehhez jött Marchisio, aki pontosan érezte a védekezés és a támadás arányait, elegáns volt, és mindig a legjobb helyen bukkant fel, és hozzá adott másfél gólpasszt, amiből az egyik zseniális volt, a másik meg csak simán fasza. Ha ők ketten így játszanak, akkor az sem baj, ha Pirlo éppen az arckifejezéséhez idomítja a játékát. 
Az eredmény értékét növeli, hogy Asamoah nem fogott ki nagy napot, Fulhamben sokkal jobb, hasznosabb volt nála Lichtsteiner – igaz, a svájci sokkal jobban ki is döglött a végére. A két wingback közül azért volt most fontosabb, hogy Lichtinek jó napja legyen, mert az ő oldalán jött Hazard, és még bónusznak Cole, de Forrest állta a sarat. Asamoah csalódás volt, mert ezt a meccset az ő oldalán meg lehetett volna nyerni (Ramires kutyaszar volt, Ivanovics meg mindig az), de azért most is volt néhány olyan szerelése, amikor megnyerte a futóversenyt, és egyszerűen belépve az embere elé elvette tőle a labdát, mint egy taknyos kölyöktől.
A védelem néhány megingástól eltekintve sokkal jobban emlékeztetett a tavaly tavaszira, mint az őszire, de különösen a beadásoknál és a szögleteknél volt elég fejetlen a helyezkedés, de nagy gond nem volt, az _egy az egyeket szépen lehozták a fiúk, és Bonuccit sem vennénk elő, amiért az első gólnál megpróbált blokkolni, de helyette becsapta Buffont. Ez benne van, ahogy Juhár Tomi is mondta, egy védő ilyenkor blokkolni akar, ha érzi, hogy oda tud érni. Pont.
Eddig a dicséretek. Most jön a csatársor. A meccs tapasztalataival a zsebünkben már kijelenthetjük, a Juventus és a nemzetközi mezőny felsőbb rétegei között jelen pillanatban egy klasszis csatár hiánya képezi a határvonalat. Vucsinicsnek egyszerűen nem volt jó napja, ezzel nincs semmi baj, előfordul. Láttuk már ennél szarabbul is játszani, most próbálkozott becsülettel, de nem jöttek a lövések és a passzok (69 százalékkal övé a faszkorbács amúgy). Viszont Giovincóval más a helyzet, mert nála nem csak arról volt szó, hogy nem ment a játék. Ezt két adattal világítanánk meg: az egyik, hogy összesen két faultot fújtak ellene, a másik, hogy négyszer vették el tőle szabályosan a labdát. Sajnos nagyon kevés haszna van a játékának egy olyan meccsen, mint a tegnapi, mert egyetlen labdát sem tud megtartani, ahhoz pedig nem elég jó, hogy ha már sikerült megtartani, egy az egyben legyőzze a védőjét. A Chelsea elleni pontszerzés azért lett ilyen nyögvenyelős, mert Giovincót nem vette le már a szünetben Carrera.
Pacsi, pacsi!
És akkor az Edzőbá. Nem láttuk sokszor a Juvét kétgólos hátrányban játszani (hála az égnek), de ebből egyszer sikerült visszajönni (Napoli, bajnoki), egyszer maradt a kétgólos csicskatasli (Napoli, kupa), azaz Contével 50 százalékos a Meredek Lejtőn Süvítő Szopóroller Megállítása fedőnevű akció. Carreránál egyelőre ez a mutató 100%. Nyilván nem fair elvenni Contétől, hogy az ő mentalitásának, edzői hitvallásának köszönhetően képes ilyesmire a csapat, de most Carrera állt a vártán, és ha ebben nem is lehetünk biztosak, szerintem ő hozta meg azt a döntést, hogy behozta Quagliarellát. Ha pedig ezzel a góllal elérte, hogy Q legalább részben visszatérjen oda, ahol az előtti a tragikus pármai nap előtt tartott, akkor leszarhatjuk azt is, hogy vesz-e télen csatárt a Juve, vagy nem. Másfél helyzetből egy gól és egy kapufa nálam pont az, amire éppen szükségünk van.
Furcsa, de én egyébként 0-2-nél is csak Pirlóra voltam dühös, ideges még akkor sem lettem, amikor a levlistán éppen olyan hangulat kezdett kialakulni, mint amikor felütötte a fejét a pletyka, hogy S4tchy hetero. Azért nem, mert a játékunk rendben volt, azt csináltuk, amit előzetesen elterveztünk, a kétgólos hátrány sokkal inkább a balszerencsének, mint a Chelsea dominanciájának az eredménye volt. Aztán azért sem voltam ideges, mert már idén is fordítottunk meg hátrányból meccset, tavaly pedig az egész bajnokságra vetítve szünetbeli eredményekhez képest 17 ponttal többet szereztünk a meccsek végén. Két bátor bikagolyó lötyög a lábunk között! Éreztem, nem vagyunk rosszabbak, mint a címvédő, és ez olyan kbszt jó érzés, hogy még most is kiráz tőle a hideg. Visszajöttünk, szevasztok!
Lehet még ebből a BL-szezonból akármi, a csoportgyőzelemtől az ukránok elleni sallerig. Nem tudhatjuk. Viszont bennem elsősorban – nyilván a fentiek mellett – az táplálja az egyre komolyabbra duzzadó önbizalmat, amit már a nyáron megfigyeltem az olasz válogatotton: a 3-5-2 olyan régen kikopott a köztudatból, hogy senki nem tud játszani ellene. Az látszott, hogy a Chelsea jól megoldotta a dolgot, de a 65. perc környékén a középpályája minden játékosa a seggén vette a levegőt a folyamatos emberhátrány miatt. Érdeklődve várjuk, mit kezdenek majd ezzel a többiek.
Azt adjuk meg azért...
A visszatérés úgy sikerült, ahogy reméltük. Sejtettük, reméltük, hogy ez értékes Európában is, de nem tudhattuk, amíg a címvédő otthonában nem birtokoltuk többet a labdát a meccs nagy részében, amíg nem lőttünk kapura másfélszer annyit, és amíg nem szereztünk teljesen megérdemelt pontot. Mert azt szereztünk.
