Júniusban Ukrajnára és Lengyelországra figyelt a fél világ; a kontinensbajnokságon az olasz válogatott a várakozásokat felülmúlva második helyen végzett. Minket nem elsősorban a kékmezesek érdekelnek, hanem az a nyolc játékos, akik a zebramezt cserélték a nemzeti dresszre. Agylágyulás mellett elmélkedünk az imént zárult EB-ről, tartson velünk, aki még nem seftelte el az internetjét inverteres split klímára.
Júniusban Ukrajnára és Lengyelországra figyelt a fél világ; a kontinensbajnokságon az olasz válogatott a várakozásokat felülmúlva második helyen végzett. Minket nem elsősorban a kékmezesek érdekelnek, hanem az a nyolc játékos, akik a zebramezt cserélték a nemzeti dresszre. Agylágyulás mellett elmélkedünk az imént zárult EB-ről, tartson velünk, aki még nem seftelte el az internetjét inverteres split klímára.
Kezdjük egy dilemmával: ebézni vagy nem ebézni, válogatottazni vagy nem válogatottazni, questo è il problema. Egyrészről büszke az ember a csapata játékosaira, gondoljunk csak a 2006-os VB-re, ahol 13 Juve-játékos képviselte hazáját, a győztes csapatra, amiben öt játékosunk kapott helyet, illetve a döntőre, ahol összesen hét Juve-játékos lépett pályára. Örülünk az egyéni sikereiknek, örülünk, hogy épül az önbizalmuk, rutint szereznek, örülünk annak, ha egy meccs legjobbjának a saját kedvencünket választják. Másrészről viszont elég parás egy világverseny. Senkinek nem hiányzik, hogy a felkészülést egy 3 hét alatt 6 meccset lenyomó, leharcolt, sebeit nyalogató társaság kezdje meg. Chiellini konkrétan kétszer hozta rám a frászt az elmúlt hetekben (legfrissebb hírek szerint 3-5 hetes pihenő vár rá a döntőben vádlira összeszedett húzódás nyomán), és az sem dobott fel, hogy Barzagli sérülésből épülgetve nem egy tinglitangli olasz bajnokin, hanem egy éles válogatott meccsen játszott újra. Azt pedig egy pillanatig nem kell ecsetelni, mennyire elfáradt a teljes olasz válogatott: aki látta a németek elleni utolsó 10 percet, vagy belenézett a döntőbe, tudja, hogy teljesítőképessége határán volt a keret nagy része. Conte is biztos dagadó mellel konstatálta, hogy Pirlo a torna egyik legjobb középpályása lett, hogy Bonuccit több sajtóorgánum is jelölte a torna válogatottjába, ugyanakkor nyilván szívja a fogát, mert részben egy kifingott különítményt kapott vissza Prandellitől.
Az általános érvek, ellenérvek mellett érdemes lehet még egy nézőpontból megnézni a Juventus és a válogatott viszonyát. A farsopoli óta többen hangoztatják, hogy a Juventusnak nem szabadna elengedni a játékosait válogatott meccsekre, mondván, miért támogatnánk, erősítenénk annak a szövetségnek a csapatát, amely 2006-ban, egy kvázi közös diadal után már egyszer kihátrált a Juventus mögül, és amelyik szervezettel azóta sem normalizálódott a viszony. (Gondoljunk csak a 2006. utáni nápolyi idegenbeli meccsek bíráskodására, vagy mondjuk arra a tényre, hogy a rekordbajnok a stadionavatóját egy hangulatos esti szeánsz helyett kénytelen volt a tévés bevételek szempontjából is gyérebb déli sávban tartani.) Zord külsőm ellenére pacifista vagyok, a legyeket is inkább kiterelem a lakásból, minthogy lecsapjam őket, inkább hajlok a békességre. Így lehet ezzel Agnelli is, aki tegnapi hírek szerint elért némi áttörést. A FIGC-elnök Abete döntőt követő sajtótájékoztatóján elhangzottak szerint Agnelli - a Serie A klubjainak vezetői közül egyetlenként - minden olasz meccs előtt felhívta, hogy tolmácsolja jókívánságait, ezen kívül úgy tűnik, a válogatott a római Olimpico helyett Torinóban játszhatja a hazai VB-selejtezőket. Utólag megint okosak leszünk, és meg fogjuk mondani, kifizetődő-e ez a diplomáciai stratégia.
Egy biztos: hét Juve-játékos végül elutazott az olasz kerettel, Giovincóval együtt nyolcan jöttek haza zebraként. Szaladjunk végig egyesével rajtuk, lássuk, mit profitálhattak az elmúlt hónapból, és mire ment velük a válogatott!
Buffon: az egyetlen olyan játékos, aki már 2006-ban is Torinóból utazott a válogatottal. (Rajta kívül Pirlo, Barzagli és De Rossi lettek világbajnokok Lippivel.) Ő biztosan nem lett se több, se kevesebb ezzel a kontinenstornával. Posztján évek óta a legszűkebb elit tagja, nem egy ilyen sorozat fogja meghatározni a karrierjét. Csípőből hozta magát, nem az ő hibája volt, hogy a döntőben kitömték. Rutinróka.
A döntő után egyébként állítólag szóváltásba keveredett Balotellivel, aki a hírek szerint a juvés különítményre fogta a csúfos vereséget, és akit az öltözőben Gigi rakott helyre. No comment.
Chiellini: a spanyolok elleni nyitómeccsen az egyik legjobb olasz volt, sokadszorra bizonyította, mennyire fekszik neki a bal oldali pozíció 3-5-2-es rendszerben. Az írek ellen nem egészen egy órát bírt, combsérülés miatt le kellett cserélni, többen azt tippelték, számára vége a tornának. Az angol meccset kihagyta, a németek ellen négyvédős rendszerben, szélen játszva bizonytalanabb volt, mint az első két fordulóban. A döntőre nem teljesen egészséges állapotban állt ki, az első gól egyértelműen az övé volt. Nem kell felmenteni, hanem le kell vonni a következtetést: háromvédős rendszerben és négyvédős felállásban, középen játszva hatalmas tanár tud lenni, négyes védősor bal szélén hosszú távon nem végleges megoldás. Hullámzó.
"Hozzatok egy robogót, de picike legyen ám!"
Barzagli: a megbízhatóság mintaképe, a centerhalfok Toyotája, a tankönyvi szürke eminenciás, szegény ember Thiago Silvája nem keltett csalódást. Továbbra sem akarjuk tudni, miért engedte el a Wolfsburg négy zsák focilabda áráért. Szokás szerint csapata legkiszámíthatóbb tagja volt, kibírta sérülés nélkül, és bizonyította, hogy nem kell őt félteni Gomez vagy Rooney ellenében. Pozitív EB-t futott. Kiszámítható.
Bonucci: a döntőre ugyan teljesen elfogyott, de lassan kijelenthetjük, Conte klasszist faragott a korábban csetlő-botló, rendre helyezkedési hibákat vétő, kissé szertelen, butácska játékosból. Főleg az angolok és a németek ellen volt mesteri, és nem csak az ellenfelet, hanem saját idióta csapattársát is képes volt semlegesíteni, ha a szükség úgy hozta. Ígéretes.
Közhelyes gólöröm.
Marchisio: általában ellentmondásos megítélését részben posztjának köszönheti. Nem egy villantós feladatkör Pirlo mellett hektószám hordani a vizet. Vannak, akik 30 méterről rúgott, Lampard-féle dugókat várnak tőle, vannak, akik addig savazzák, amíg nem ad gólpasszokat, de igazság szerint rossz nyomon járnak azok, akik a nagy megfejtésekben rá számítanak. Az angolok ellen konkrétan hatalmasat játszott, Pirlo mellett a mezőny legjobbja volt, mégsem tudtuk felidézni sok megmozdulását. A csapatból övé volt a legtöbb szerelés a torna alatt, amit egyébként (Pirlo mellett egyedüli mezőnyjátékosként) végig a pályán töltött. A láthatatlan ember, aki igazából csak a döntőre halványult el. Megosztó.
Pirlo: semmit nem mond el a teljesítményéről, hogy a világsajtó újra felfedezte magának. A pacák egy zseni, nélküle sem a Juventus, sem az olasz válogatott nem jutott volna messzire. Statisztika-bubusoknak egy adat: mindössze egyszer adta el a labdát a hat meccs alatt, pedig nem alibipasszokkal próbált érvényesülni. Leginkább azért sajnálom, hogy végül a spanyolok nyertek, mert kaján vigyorral néztem volna meg a nemzetközi firkász-társadalmat, olasz EB-siker után kinek adták volna az Aranylabdát. Hozzáteszem, továbbra sem a kedvenc játékosom, nehéz elfelejteni a két milánói óriáscsapatban töltött éveit, ezzel együtt csak elismeréssel lehet adózni Szundi szezonja előtt. A kondija is pazar, és nem csak a korához képest; végig a pályán volt, a döntőn az olaszok közül rajta jött ki legkevésbé az erőltetett menet. Reméljük, innen folytatja ősszel. Inspiráló.
2 másodperc elteltével a piros-fehér mezesek visszaültek.
Giaccherini: Prandelli általános meglepetésre vitte ki, majd még nagyobb csodálkozó bociszemeket nyitott azzal, hogy az első két meccsen végig játszatta Giakot. 3-5-2-ben, bal oldali középpályásként megbízhatóan teljesített a törpénk. Visszavártuk a döntőre, viszont Prandelli sajnos vasárnap nem a nyitómeccsen bevált felállást választotta. Korrekt.
Giovinco: az UEFA-honlap még a Parmához köti, mi sajátunknak tekintjük. A selejtezők és a felkészülési meccsek után úgy éreztük, komoly játékmennyiséget fog neki biztosítani Prandelli, ehhez képest 2 meccsen szumma fél órát kapott, a kieséses szakaszban szóhoz sem jutott. A 60 perc után menetrendszerűen leeresztő Cassano helyén többször is hozzá tudott volna tenni a csapatjátékhoz, ezzel szemben örülhetünk, ha az érzékeny lelke feldolgozza, hogy végigpadozott négy meccset. Epizodista.
Elnézve az olaszok játékát, zárásként két apróságot emelnénk ki. Egyrészt - ahogy Beni is megírta - nem mehetünk el szó nélkül Conte befolyása mellett. A 3-5-2-es rendszert mint vészforgatókönyvet egyértelműen tőle kölcsönözte Prandelli. Ez hozott neki egy döntetlent a spanyolok ellen, és megmutatta, hogy korántsem verhetetlen az a csapat. A Pirlo-Marchisio páros ill. a védőink összeszokottsága és taktikai rugalmassága szintén nem a válogatott edzőtáboraiban alakult ki. Másrészt az erotikával túlfűtött szerkesztőségi levlistán többször is megállapítottuk, milyen jó kis csapat lenne ez a válogatott Forresttel, Vidallal, Vucsiniccsel kiegészülve...
