A vasárnapi olasz kupa döntővel a Juventus történetének egyik legnagyobbja búcsúzott a klubtól és a közönségtől. Egy olyan játékos, aki Scireához, Platinihoz, Bonipertihez, Zoffhoz, Bettegához, Combihoz, John Charleshoz hasonlóan örökre a Juve szurkolók kedvence marad, és aki velük együtt azzá tette ezt a klubot, ami: a világ egyik legnagyobb, legsikeresebb csapatává. Az elmúlt 19 évben Del Piero volt a Juventus "arca", vagy ahogy gyakran mondják, franchise player-e - egy olyan futballista, akivel azonosították a klubot, és akit a klubbal azonosítottak. E blog szerzői és olvasóinak nagy része végigkövette Alex pályafutását, és vélhetően mindannyiunk számára elképzelhetetlen, hogy létezhet Juventus Del Piero nélkül.
A Bianconeri Blog szerzői azzal szeretnének tisztelegni Alex előtt, hogy minden szerző felidéz egy-egy pillanatot, amely valamilyen szempontból fontos, emlékezetes számára.
A vasárnapi olasz kupa döntővel a Juventus történetének egyik legnagyobbja búcsúzott a klubtól és a közönségtől. Egy olyan játékos, aki Scireához, Platinihoz, Bonipertihez, Zoffhoz, Bettegához, Combihoz, John Charleshoz hasonlóan örökre a Juve szurkolók kedvence marad, és aki velük együtt azzá tette ezt a klubot, ami: a világ egyik legnagyobb, legsikeresebb csapatává. Az elmúlt 19 évben Del Piero volt a Juventus "arca", vagy ahogy gyakran mondják, franchise player-e - egy olyan futballista, akivel azonosították a klubot, és akit a klubbal azonosítottak. E blog szerzői és olvasóinak nagy része végigkövette Alex pályafutását, és vélhetően mindannyiunk számára elképzelhetetlen, hogy létezhet Juventus Del Piero nélkül.
A Bianconeri Blog szerzői azzal szeretnének tisztelegni Alex előtt, hogy minden szerző felidéz egy-egy pillanatot, amely valamilyen szempontból fontos, emlékezetes számára.
A világ legnehezebb dolgába kezdtem bele. Ez olyan, mintha valaki egy kisöbű sportpuskát a fejemhez tartva arra kényszerítene, válasszak Dincsi, Tyli, Darti és S4tchy közül. Azt mondod, Del Piero, és máris özönlenek az emlékek tonnaszám. De nincs mit tenni, a szabály, az szabály. Csak egyet lehet kiválasztani.
Elfogyasztottam egy kiló varázsgombát, mély transzba esve kizárólag fénnyel táplálkoztam egy hétig. Minden mást kizártam a fejemből, és nekiláttam kiválasztani azt az egyet, ami nekem a leg... De leg micsoda? Legszebb? Az is rohadt nehéz. Vagy a legfontosabb? Legnagyobb? Legrohadékabb ellenfélnek lőtt? Külön-külön is irgalmatlan nehéz feladat, de ha nincs is megadva, hogy milyen legyen, akkor meg szinte lehetetlen. De valamit mégis muszáj.
Nyilvánvalóan túl közhelyes lenne a Fiorentina elleni gólt kiválasztani, bár tény, hogy halandó ember meg sem próbálkozik azzal a mozdulattal, Alex meg olyan természetesen emelte át a kapust, ahogy te reggel megvakarod a segged. Adná magát a Del Piero-szögből leadott gólok bármelyike (mondjuk a 96-os, Steaua elleni), de ezek közül meg nehéz választani. Egy ideig elidőztem a Real Madridnak lőtt csodagólon is, de azt meg azért vetettem el, mert ha kicsit gyorsabb még 2009-ben, tol egyet azon a labdán, és nem lövi el. Választhattam volna szabadrúgást, de akkor meg nehéz lett volna mit írni az Internek berajzolt lövésről, aminél nehéz tökéletesebbet elképzelni, de úgy éreztem, nem esztétikai szempontok alapján kell választanom. Úgyhogy kiejtettem a 2003-as, Piacenza elleni varázslatot is.
Sok játékosra mondják, hogy klasszis. Elég hozzá, ha egy jó csapatban sok gólt lő, már nyálazzák is rá a cetlit. Pedig a klasszis nem az, aki egy sztárcsapatban ontja a gólokat, hanem az, aki egy szar csapatban is képes rá. Az a klasszis, aki egy szar csapatot is győzelemre tud vezetni. Aki egy szar csapat zászlaját veszi fel a földről, és maga mutatja meg az utat az övéinek.
Vass Ádi élete legszebb pillanatához közelít: hozzáérhet!
Delneri Juventusa irtózatosan szar volt. Egy ideig úgy nézett ki, hogy nem, de aztán Quagliarella sérülése után gyorsan kiderült, hogy dehogynem. Emlékezzünk vissza, mik történtek azzal a csapattal, és még azt is belátjuk, talán Ferrara csapatánál is gyalázatosabb volt, hiszen Ciro csapatának legalább volt fogalma róla, mit akar csinálni. Ebben az időszakban semmi nem sikerült a Juventusnak: ritkán, de előfordult, hogy győzelmet érdemelt, aztán mégsem jött össze, a vereségek, és arcpirító döntetlenek viszont sorban jöttek. Se elképzelés, se játék, semmi nem volt, csak a kurva nagy nihil, ami tökéletesen leolvasható volt Delneri arcáról. Márciusra már elveszett minden, a Juventus a 8. helyen állt, amikor a Bresciát fogadta.
A meccsen a Juve szerzett vezetést Kraszics góljával (…), de ebben az időszakban úgy voltunk vele, hogy már óvatosan örültünk minden vezetésnek, mert általában csak arra voltak jók, hogy még idegesebbek legyünk az egyenlítések miatt. Nem volt ez másként most sem, Bonucci valahol a bánatos faszban kolbászolt, Buffon rosszul jött ki, az első félidő végén jött is a bresciai egyenlítés. Aztán amikor a gólszerző Eder nem sokkal később egy centivel vétette el a bal felsőt, már sejtettük, hogy ebből nem lesz győzelem. (Itt a teljes meccs, akit érdekel)
Én ekkor már minden héten gyomorgörccsel ültem le Juve-meccset nézni. Talán azért is emlékszem pontosan a lelkiállapotomra, mert annyira intenzív volt, hogy micsoda egy trágya érzés ennyire szar csapatnak drukkolni. Aztán amikor Del Piero felé járt a labda, mindig kicsit feljebb tornásztam magam a fotelben, mert abból a csapatból (is) ő volt az, akitől azért lehetett számítani valamire. Mondjuk a semmiből.
Akkor még jelentéktelennek tűnt a Brescia elleni győzelem
A 67. percben például már láttam előre, hogy nem fog semmi történni. Magamban már fogalmaztam a meccsértékelő posztot (amit végül Tyli írt meg olyan gyöngyszemekkel, mint „Nagy taktikai küzdelem folyt a pályán, csak Del Piero zavarta a mérkőzést, aki folyton futballozni próbált”), amikor igazából nem történt semmi külön. Csak Del Piero visszajött a felezővonalig, hogy elkérjen egy labdát. Valószínűleg sejtette, hogy a kurva életbe nem jut el hozzá a labda, ha nem tesz így, ahogy azt is, hogy felesleges passzolnia bárkinek is, mert nincs mellette senki, akivel kényszerítőzni tudna. Úgyhogy fogta magát, 36 őszének minden rutinjával végigtrappolt a bresciai térfélén, ügyes testcsellel becsapta a kilépő védőt, majd mielőtt a másik odaért volna, ballal okosan a jobb alsóba helyezett. Emígyen:
Lőtt ennél szebbet, fontosabbat, pontosabbat, nagyobbat százat. Kétszázat is. De nekem ez a gól különösen fontos volt. Azt jelentette, ennek az idősödő bácsinak nem derogál visszajönni labdáért, nem büdös futni, harcolni, küzdeni egy Brescia ellen. Aztán azt is, hogy ha már nem is tud gyorsan futni, rutinnal megoldotta, hogy egy teljes félpályán át üldözze három védő, de egyik se tudja leszerelni. Meg az, hogy a gyengébbik lábával is halálpontosan eltalálta a sarkot. Takarásból, nyilván. Szóval nem volt ez csúnya gól.
De a lényeg mégsem ez, mert tényleg volt ennél sok szebb. Nagyon féltem tőle, hogy Alexnek abból az undorító posványból kell visszavonulnia, amit a legutóbbi két szezonban láttunk. Egy akkora bajnok, mint ő, nem zárhatja le a pályafutását egy dögletes szagot árasztó 7. hellyel. Egy olyan csapatban, amit egész életében szolgált, és valaha volt a világ legjobbja is. De ez a helyzet valamelyest megnyugtatott, mert azt jelentette, Del Piero akkor is Del Piero, ha alkalmatlan balfaszok miatt kénytelen pályafutása legrosszabb Juventusában játszani pályája alkonyán. És tud olyan vezére lenni, amilyen ezen a meccsen volt. Aztán beáll a végén a helyére Martinez, a Juve meg 7. lett.
Nagyon kellett az idei év ahhoz, hogy ezt a jelenetet válasszam ki. Lehet vele nem egyetérteni.
