Mindenkinek megvan a Hahota-korszak egyik klasszikus vicce a buliba induló kamaszlányról, akinek az anyja még otthon, a küszöbön lekever egy jókorát, titkon remélve, hogy megelőzi ezzel azt, hogy a szeme fénye egy diszkó mellett parkoló Wartburg motorháztetején adja oda ártatlanságát egy jöttmentnek. Szentül hisszük, mi tényleg időben kaptuk a pofont, és a viccbéli lánykával ellentétben, akit vélhetően magáévá tett egy hetero, minket nem varrnak le az őszi bálban.

Mindenkinek megvan a Hahota-korszak egyik klasszikus vicce a buliba induló kamaszlányról, akinek az anyja még otthon, a küszöbön lekever egy jókorát, titkon remélve, hogy megelőzi ezzel azt, hogy a szeme fénye egy diszkó mellett parkoló Wartburg motorháztetején adja oda ártatlanságát egy jöttmentnek. Szentül hisszük, mi tényleg időben kaptuk a pofont, és a viccbéli lánykával ellentétben, akit vélhetően magáévá tett egy hetero, minket nem varrnak le az őszi bálban.

Essünk túl a nehezén: igen, Del Piero vereséggel búcsúzott, és igen, egy ilyen formátumú játékos többet érdemelt volna. (A mai írást nem neki szenteljük, a héten bőségesen fogunk foglalkozni Sándorunk juvés éveinek emlékezetes pillanataival.) Igen, még legalább egy évet kell várni a 10. kupagyőzelemre, és igen, a nemzetközi terhelés mellett jóval nehezebb lesz eljutni idáig. Igen, a Napoli megérdemelten vitte haza a második számú olasz klubtrófeát. Igen, a Juventus csaknem végig fásultnak tűnt, csak egy-egy rövidebb időszakra tudta átvenni a kezdeményezést, kanyarban sem volt az a nyomasztó mezőnyfölénye, amit megszoktunk az utolsó hónapok bajnokijain. Igen, elszállt a veretlenség, ezzel együtt igen, elhihetik a vetélytársak, hogy fel lehet törölni velünk a padlót. Igen, a Conte-éra mélypontjának számító Chievo elleni bajnoki után ismét gyengék voltunk.

Mást vártak. Mi is.

Nem, nem azon múlott, hogy Brighi rosszul fújt. A Marchisio-Aronica afférért járt volna a tizi, több afrikainak is lehetett volna lapot adni hentelésért, és az első gól előtt Juve-szöglet helyett jöhetett a Napoli, de nem hibáztathatjuk egyedül Brighit, ugyanis nem csak neki volt rossz napja. Az összeállításnál némileg kényszerpályán mozgó Contét is könnyű lenne elővenni. Adódik a kérdés, hogy miért nem az évad végére igen jó formába lendülő Vucinic kezdett az ismét amaurizó Borriello helyett. Felmerülhet bennünk, mi szükség volt a hihetetlen precíz mozgást követelő három védős játékra Chiellini távollétében, azzal a Caceresszel a pályán, aki már négy poszton játszott tavasszal, és aki nem szokott úgy össze a Barzagli-Bonucci kettőssel, ahogy az elvárható lenne a tökéletes védekezéshez. A mérkőzés utáni sajtópercek alatt Conte elmondta, sem Vidal, sem Lichsteinter nem voltak tökéletes állapotban - hőböröghetnénk, hogy az utolsó bajnokin szenzációs Marrone kaphatott volna egy esélyt Pirlo jobbján, és Pepe sem lett volna rossz ötlet jobb szélen. De nem ezeken múlott.

Borriello már itt elnézte a helyezkedést.

Az első negyedóra elteltével nem gondoltuk, hogy a vége egy ránézésre sima zakó lesz. Ugyan a Napoli kegyetlenül agresszíven kezdett (sőt, később helyenként sportszerűtlenül durván játszott), a második percben Zuniga fejesénél Storari be is mutatta a szezon egyik legviccesebb védését, viszont a félidő derekára nagyjából sikerült rendezni a sorokat, és elsősorban a 16-oson kívülről veszélyeztetni. Vidal az első félidőben még féken tartotta a Gargano helyett játszó Dzemailit, Pirlo a jól időzített piruettjeivel többször lerázta magáról Hamsikot, Marchisio segítségével Eszti nem engedte kibontakozni Maggiót. A csatáraink szokás szerint nem villantottak: Borriello durvaságban sem nagyon tudta felvenni a versenyt a köcsögválogatott stabil középhátvédjével, Aronicával, Alexet meg simán megette Cannavaro. Marcsi révén viszont kétszer is sikerült gólveszélyt kialakítani, pech, hogy a másodikról Brighi lemaradt. A pisiszünetig nem utalt semmi arra, hogy végleg kicsúszhat a Juventus kezéből a találkozó. Viszont a második félidő a kapott gólig szinte teljes homály volt. Alig tartottuk a labdát a Napoli térfelén, a középpályából kiveszett az élet, a két szélsőnk energiáit lekötötte a védekezés, Pirlo szinte csak Marchisiónak, az elején bizonytalan Bonuccinak és a szokás szerint atomstabil Barzaglinak tudott passzolni. Storari ostoba mozdulatának köszönhetően kerültünk hátrányba, és onnan már nem volt visszaút. Meggyőződés nélkül mondogattuk magunknak, hogy Nápolyban sikerült dupla ekkora hátrányból is felállni, de láttuk, hogy valami hiányzik. A cserékkel és némi taktikai variálással Conte még megpróbálta visszalapátolni a citromot a paciba, Pepe majdnem marchisiózott is egyet, aztán végül csak összejött, amit ebben a szezonban tudatosan és kemény munkával távol tartott magától a csapat: végigvitt egy kontrát az ellenfél.

Eltaposlak, mondja épp Aronica. Később megenyhült, Q-t csak megfojtani próbálta.

Amióta decemberben,  1-1 római, nápolyi és milánói látogatás után is még mindig zakó nélkül álltunk a bajnokságban, azóta heti rendszerességgel találja fel valaki a spanyolviaszt a veretlenséggel kapcsolatban. Fussunk végig címszavakban a leggyakoribb megfejtéseken: Pirlo, Conte, európai kötelezettségek hiánya, eltalált erősítések, sikerre éhes, motivált csapat, hazai meccseken az új stadion. Két héttel a bajnoki cím megszerzése után nyilván nem gondolhatjuk, hogy mindez darabokra hullott. Kezdjük ott, hogy Pirlo a társaság egyik legjobbja volt, az első pár percet leszámítva pontosan passzolt, remekül védekezett, rengeteget faultolták, az egyik dicsérhető emberünk volt. Conte szükség esetén azonnal beleavatkozott a mérkőzésbe, rögtön lekapta a sajnos veszélytelen, idegesen focizó Del Pierót és a nem teljesen egészséges Lichsteinert, változtatott a felálláson, reakcióra kényszerítette Mazzarit. Conte döntéseinek köszönhető az első bekapott gól utáni 20 perc, amikor reális esélye volt a csapatnak az egyenlítésre. A friss igazolások közül már nehezebb lenne bárkit kiemelni, de mentségükre szolgáljon, hogy voltak, akik apróbb sérüléssel vállalták a meccset, vagy nem feltétlenül saját posztjukon játszottak. (Borisnak nincs mentsége.) A túlterheltségre viszont nem lehet panaszunk, mindenkinek volt egy hete pihenni, és a Napoli is pont ugyanannyit játszott a BL-bukta óta, mint a Juventus, így az ellenfél sem volt könnyebb helyzetben.

M&M

Mi hiányzott akkor? Gyenge a keret, és kéne egy gólerős csatár? Nyilván könnyebb lenne, ha nekünk is lenne egy Cavanink, de ez sem lehet kifogás: a két bajnokin összesen hatot rúgtunk az egyik legerősebb afrikai csapatnak, úgy, hogy ebből a hatból mindössze két gólt szereztek csatárok, Nápolyban Matri, Torinóban, biztos vezetésnél Quagliarella talált be. Hiányoztak kulcsemberek? Nem vitatjuk, Chiellini és De Ceglie biztosan hozzá tudtak volna tenni a játékhoz, de a nápolyi rászámolást követő feltámadást is megoldottuk a hasonlóan fontos láncszemnek számító Marchisio nélkül, és a bilikékeknél a szemétdomb legélesebb szemű középpályása is csak papíron hiányzott a pályáról. Az összeállításnál lyukra futott az edző? Szerintünk valószínűbb, hogy Conte azért döntött Vucsiniccsel szemben Boris javára, mert látta őket egész héten, és tudta, hogy ki mennyit vedelt a bajnokavatás során. Biztos forrásból tudjuk, Pepe is kimondottan szimpatikusra itta magát a VIP-partin, nehéz elképzelni, hogy még ebben a hónapban teljesen kijózanodik, nem lehet véletlen, hogy Eszti játszott helyette.

Nem róla szólt...

Conte sajtótájékoztatóit mindig kíváncsian várjuk, a szokásos frázisokon túl gyakran elejt valamit, ami előre mutat. Ismét csak felélesztette bennünk az iránta érzett szerelmünk lángjait: első veresége után nem keresett kifogásokat, nem mutogatott a játékvezetésre, pedig okkal tehette volna. Nem panaszkodott a hiányzók miatt, pedig két kulcsember sem lehetett ott a csapatban. Ellenben pontosan megjelölte, miért veszítettünk idén először: a fejekben nem volt rend. A Napoli motiváltabb volt, a Napoli jobban akarta ezt a kupagyőzelmet, és ezt Conte is látta. Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy csakis teljes erőbedobással (ahogy Conte fogalmazott, 2000 km/h-val száguldva) lehet eredményt elérni. Egyszerűen nem vagyunk akkora királyok, hogy egy Napolit félgőzzel, félidőnként 20 percnyi játékkal legyűrjünk. Az ünneprontás legkisebb jele nélkül Torinóba érkező Atalanta ellen belefér, hogy a fél csapat Del Piero tiszteletköreit bámulja, de egy kupadöntő egészen más rendezvény. Ide úgy kell kiállni, mint ahogy a Napoli tette: akármilyen gusztustalanul fociztak helyenként, egy percig nem volt kétséges, hogy ők győzni mentek Rómába.

Brighi ezt nem fújta le, Conte ezzel nem foglalkozott.

Ősszel három sorozatban, részben európai ellenfelekkel szemben kell produkálni. A téli szünetig havi 6 mérkőzést kell lenyomni, és ismerve a BL mezőnyét, az Apoel-féle csapatok motiváltságát, valamint az olasz klubcsapatok utóbbi években mutatott teljesítményét, ne gondoljuk, hogy akár csak egy meccsen is biztosra mehetünk. Az eddig két biztos feljutó ismeretében az is borítékolható, hogy a bajnokság is erősödni fog. Már nem lesajnált hetedikként fogunk pályára lépni, hanem mint veretlen bajnokok. Egy perc nyugtunk sem lesz. Csodás idényt zártunk, minden várakozást felülmúlt a veretlenül lehozott bajnoki szezon, okkal ünnepelte és ünnepeltette magát a csapat. De kellett ez a vereség ahhoz, hogy lássuk, van hová előrelépni. Ez a Juventus még nem dőlhet hátra. Épp időben jött a füles.