Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.
Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.
Volt az a sorozat Smeichellel a világ legrohadtabb melóiról. Nekem is sokszor eszembe jutott, milyen kétségbeejtőnek kellene lennie a helyzetemnek, hogy elmenjek mondjuk dzsuváslegénynek, urológusnak, vagy BKV-ellenőrnek. De az is biztos, hogy mindegyiket előbb vállalnám be, mint hogy bíró legyek a Serie A-ban. A Nem futball, calcio sorozat hosszú idő után beköszönő új része az olasz futball egy mindennél fontosabb pályakellékéről, a mindig korrupt, kivétel nélkül pártos és állandóan csaló játékvezetőről szól.
A pályán kívüli ügyeskedés burjánzó melegágyában nem meglepő, hogy az olasz játékvezetők egy egész könyvet megtöltenének a hozzájuk kapcsolódó sztorikkal, ezekből szedünk össze 1-2 fontosabbat alább, meg közben bemutatunk néhány érdekes arcot közülük. Közben megpróbáljuk megérteni, mit jelent Giovanni Giolitti, a XIX. század végének egy olasz politikusa mire gondolt, amikor azt mondta: „az ellenségeinkkel szemben érvényesítjük, a barátainkkal értelmezzük a szabályt.”
Hány olasz bírós botrány ugrik be elsőre? A Iuliano-Ronaldo eset, amiről a mai napig megy a mantra? Collina perugiai merénylete a Juve ellen? A Grande Inter ügyeskedései, meg Moggi, ahogy bezárja a calabriai öltözőbe Paparestát. Az egyik tábor rinyálását év(tized)enként hangoskodja túl a másiké, ami az egyik szemében pofátlan csalás, a másikéban csak jóvátétel az elmúlt 5 (10-50-100) évért, amikor a bírók miatt nem lettek 5 (10-50-100) alkalommal bajnokok. Olaszországban egyáltalán nem számít paranoiásnak, aki folyamatosan háttérben folyó üzelmeket lát minden mögött, a sumákolásban talán Magyarország legfőbb vetélytársának mondható EU-tagállamban teljesen felesleges lenne azt gondolnunk, hogy a futball tiszta. Ha pedig futball és csalás szavak szerepelnek a mondatban, a következő előttünk megjelenő kép egy bírót ábrázol.
A zavarosban halászás evolúciójának köszönhetően Olaszországban egy olyan szofisztikált szintre lépett a bírók manipulálása, hogy már nem volt szükség klasszikus értelemben vett kenésre. Saját kis házibíróik voltak a csapatoknak, ami egyértelművé teszi, miért bíróküldési-, és nem bundabotrány volt a calciopoli. Joggal feltételezhetnénk, hogy ez nem sokban különbözik a bundázástól, de valójában mégis: ezek a játékvezetők gyakran egyszerűen saját jól felfogott érdekükben, a karrierjüket elősegítendően kezdtek ajándékokat adni bizonyos csapatoknak. Visszafizetés is járt, ez természetéből fakadóan ritkán került nyilvánosságra, de például 2000-ben kiderült, hogy a megboldogult római elnök, Franco Sensi 40,000 font értékben vásárolt Rolexeket a játékvezetőknek, az Inter pedig vagány műszaki cikkekkel halmozta el a partjelzőket. Az első komolyabb botrány amúgy még a múlt század derekáról származik, 1950-ben a Catania és Ugo Scaramella játékvezetőt kapott kemény, utóbbi életre szóló büntetést.
A fél évszázadnyi dokumentált bundaügyek természetesen kinevelték a saját sztárjaikat. Nem azokra gondolunk, akik megbuktak, hanem azokra, akik nem, vagy nem úgy. Concetto Lo Bello például nem sztárbíró volt, hanem sztár és bíró. A jóképű, mindig kikent-kifent játékvezető a Milan első számú bűnbakja volt három, zsinórban elbukott bajnoki címért a 70-es években, de tengelyt akasztott a Fiorentinával is, akik miatta nem tudták megvédeni bajnoki címüket.
Lo Bello a saját jogán volt sztár. Legalább olyan ismert volt, mint a játékosok, akiktől így természetesen cseppet sem tartott. Hírhedté váltak a vitái a kor sztárcsatárával, Riverával és edzőjével, Nereo Roccóval, akik a Milan relatív sikertelenségét kérték számon rajta. A játékvezető rá is tett egy lapáttal, színpadias, túljátszott mozdulatokkal irányította a meccset, legalább három olyan esetet jegyeztek fel, amikor a karjelzéseivel véletlenül bevert egyet egy játékosnak. A sztárbíró státusz átka persze az, hogy nem a legjobb meccseikre emlékeznek, hanem a legrosszabbakra. Lo Bellónál ez egy kicsit erősebbre sikerült az átlagosnál, mikor két elmaradt büntetővel és egy érvénytelenített góllal hazai pályán verette meg a bajnoki címvédő Fiorentinát, a győztes Cagliari pedig a bajnoki címet is megszerezte 1969-ben. Két évvel később Torinóban autós üldözés követte két Torino-játékos kiállítását, de a Juventusnál is olyan forrón gyűlölték, hogy Agnelliék megpróbálták kitiltatni a stadionból. Lo Bello senkinek nem volt lekötelezettje, senkivel nem kivételezett, ezért érezte mindenki úgy, hogy ellene fúj. Ettől még persze közhelyes viccé vált, hogy visszavonulása után a politika felé fordult, kereszténydemokrata képviselőként volt szülővárosa, Syracusa polgármestere is egy rövid ideig.
Ekkoriban egyáltalán nem volt ritkaság, hogy a játékvezetőt a rendőröknek (adott esetben a polgármesternek) kell kiszabadítania, de néha maguk a játékosok is oda-odavertek egyet a sporiknak. Olyan sztárokról beszélünk, mint Ivano Blason (bővebben itt), Amadeo Amadei, aki élete végéig szóló eltiltást is kapott, amit később visszavontak, vagy Roberto Boninsegna, aki 8 meccset hagyott ki egy – célt tévesztett – parasztlengő miatt.
Ahol a győzelmen kívül semmi nem számít, ott a szoros idények befutóihoz mind-mind kapcsolódik (legalább) egy bírós anekdota is. Nem is kell nagyon messzire visszamenni, hogy olyan ítéletekbe botoljunk, amelyek megváltoztatták egy bajnokság végkimenetelét.
1997-ben vitán felül a világ legerősebb bajnoksága volt a Serie A, a bombaerős Juventus mellett az 50 milliárd lírát költő Inter (ekkor érkezett Ronaldo a Barcától, Simeone, Recoba és Zé Élias), a Cafúval, Candelával és Zagóval nyomuló Roma, és a szárnyait bontogató, Eriksson vezette Lazio indult eséllyel a bajnoki címért, de a semmiből feltűnő Udinese is meglepően sokáig állta a sarat, sőt, végül 3. lett a két kiemelkedő csapat mögött. És akkor még nem beszéltünk a Kluivertet magához édesgető Milanról, vagy a Batistuta góljaiban bízó Fiorentináról. Szép időszak volt, na.
Ahogy az várható volt, a bajnoki címért végül az Inter és a Juventus futott versenyt. A torinóiak a 14. fordulóban Milánóban verték az Intert, majd két fordulóval később előztek, és innentől nem is engedtek senkit maguk elé. Április 26-án, négy fordulóval a bajnokság vége előtt játszották a Juventus-Inter mérkőzést, aminek már a felvezetése is félelmetes volt. Morattiék hetekkel korábban megkezdték a bírók nyomás alá helyezését a „Juventus csal!” mantrával (amihez nyilván csatlakozott a szezon végén a Juvétól 30 pontot kapó Milan, és a 20 közelében megálló római csapatok is), de mindenki abban bízott, hogy a meccs a pályán dől el. Hogy így lett-e, az a mai napig vitatéma, a pályán történt események másnap az olasz parlamentben is témát szolgáltattak, az indulatok a mai napig felforrnak, ha szóba kerül egy bizonyos ütközés Iuliano és Ronaldo között. Íme:
A Juve már a 21. percben megszerezte a vezetést, ezután értelemszerűen visszahúzódott, az Internek – elsősorban a csúcsformában játszó Ronaldónak köszönhetően – több helyzete volt. A világrengető botrányt kavaró ütközés már a hajrában történt, és bár soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna, ha Ceccarini befújja a büntetőt az Inter javára, azt tartsuk észben, hogy ezzel legjobb esetben is csak egyenlített volna az Inter, a Juve egypontos előnye megmarad. Az ütközésről Ceccarini 11 évvel később azt mondta, valóban hibázott az esetnél, hiszen közvetett szabadrúgást kellett volna ítélnie az Inter javára feltartásért, de az elmaradt büntetőt ekkor is tagadta. Egy perccel az eset után a Juve javára megítélt tizenegyest nem vitatta senki, más kérdés, hogy ezt Del Piero kihagyta, de az 1-0-lal is meglépett négy ponttal a Juventus, amihez még egyet hozzátéve nyerte meg a bajnokságot 1998-ban.
Az esetről később két könyvet is írtak (nem Juve-szurkolók), Interista körökben a mai napig Grande Ruberia (a nagy lopás) néven emlegetik az esetet, pedig azt senki nem állíthatja, hogy a Juventus biztosan elveszítette volna a bajnokságot egy pont előnyről, azt meg végképp nem, hogy az Inter az egyenlítés után a győztes gólt is belőtte volna. A korrekt tájékoztatás jegyében a két csapatnak az alábbi meccsei voltak hátra a bajnokságban (zárójelben a csapatok helyezése a bajnokság végén)
Juventus: Vicenza (14) i., Bologna (9) o., Atalanta (16 – kiesett) i.
Inter: Piacenza (13) o., Bari (11) i., Empoli (12.) o.
Ez a kép látható a Tiszta Lábak c. tényfeltáró könyv borítóján
Ha mindehhez hozzátesszük, hogy abban az évben emelkedett szólásra Zdenek Zeman a Juventus-játékosok gyors és igen látványos izomnövekedésével kapcsolatban, elképzelhetjük, milyen volt a hangulat Olaszországban a csapat körül. Hogy az Inter torinói siránkozása jogos-e, azt mindenki döntse el saját szurkolói preferenciája alapján, hiszen nekünk pont úgy nem célunk igazságot tenni, ahogy egy hasonlóan sok vihart kiváltott, de ezúttal a Juventust sújtó ítélet miatt esetében sem.
Két évvel később, 2000 márciusának közepén úgy nézett ki, semmi nem állíthatja meg a Juventust. Ekkor kilenc ponttal mentek a Lazio előtt, de az előző év botrányos teljesítményének köszönhetően a csapat kénytelen volt elindulni az Intertoto kupában, ami alapjaiban borította fel a felkészülést, így a bajnokság végére elkezdett kifogyni a nafta a torinói tankból. 19-én a Torinótól, egy héttel később a Milantól, aztán pedig a Laziótól is kikapott a Juve, amivel három pontra csökkent a különbség a két csapat között. A lépni is alig bíró torinóiak egy Verona elleni iksszel két pontra engedték magukra a rómaiakat, majd következett a szintén sokat vitatott Parma elleni győzelem, ahol De Sanctis játékvezető belefújt Cannavaro góljába (aki ekkor még pármai volt). Ha nem teszi, és döntetlen marad, a Juve azonos pontszámmal állt volna a Lazióval az utolsó kör előtt. De belefújt, a Juve nyert és 71 ponttal bajnoknak tűnt, hiszen Perugiában nem nagy kunszt _nem kikapni, ugye?
De Sanctis beszél a Parma meg nem adott góljáról (1:20-nál)
Igen ám, de a Perugiának és a Juventusnak volt a múltjában egy közös pont: 1976-ban az utolsó forduló előtt a Juventus egy ponttal vezetett a Torino előtt, és bajnoknak tűnt, ráadásul a Toro otthon csak 1-1-re végzett a Cesenával. Csakhogy jött a Perugia, és akkora lángost utalt ki a Juvénak, hogy valószínűleg a mai napig sajog a helye.
A Lazio könnyedén legyőzte a Regginát, de Perugiában még nem volt vége a meccsnek, mert a stadionra zúduló iszonyatos esőben egy bizonyos Pierluigi Collina egy teljes órára felfüggesztette a mérkőzést 0-0-s állásnál. Az özönvíz után ellenben visszaparancsolta a játékosokat a pályára, hiába rimánkodtak az egyébként is fáradt, a felázott talajon szaladgálástól még inkább kifacsart Juve-játékosok, hogy halasszák el a folytatást. Collina hajthatatlan volt, a mérkőzés csökkentett nézőszám előtt folytatódott, mert a nézők egy része hazamenekült (pedig a hazaiak számára is volt tétje a meccsnek, győzelmükkel elindulhattak az Intertotó-kupában). A meccset persze egy védelmi balfaszkodás utáni Calori-góllal megnyerte a Perugia, így a zsúfolásig megtelt Olimpicóban megkezdődhetett a fékevesztett ünneplés: története során másodszor bajnok lett a Lazio. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a szerző ezen a meccsen rühellte meg egy életre Pippo Inzaghit.
A Juventusnál persze szikrákat okádva követelték Collina fejét, pedig ennél valószínűleg csak szebb testrésze volt a játékvezetőnek. A torinóiak tiltakozásának persze a világon semmi foganatja nem volt, Collinát pedig innentől kezdve elkönyvelték „pártatlannak”, amire a Juve-szurkolók azzal a videóval válaszolnak, ami a perugiai meccsen készült.
fasda
Mesélünk még később bírós ügyekről, a Fiorentináról szóló részben is lesznek bírók, aztán az olasz csapatok nemzetközi szereplésének emléket állító részben is, arról kár is beszélni, hogy a Románál is megemlítjük majd Turone meg nem adott gólját. De ezek már mind egy-egy másik történet.
A Nem futball, calcio sorozat többi része itt elérhető.
2004 novemberében a Reggina 2-1-re verte a Juventust. A meccsen a Juve nem kapott meg egy egyértelmű büntetőt és két gólját is érvénytelenítette Paparesta játékvezető (Buffon meg élete potyáját szedte be), amiért érthetően némi haragra gerjedtek a Juve kispadján. A meccs után Moggi bement a játékvezető öltözőjébe, és innentől csak annyit tudunk biztosan, hogy fenyegetően hadonászott Paparesta orra előtt, aztán kiviharzott. Egy lehallgatott telefonbeszélgetésen Moggi azt mondja, bezárta a bírót az öltözőbe, és a kulcsot magával vitte a reptérre, ám ezt ezen kívül semmi nem támasztja alá. A játékvezetői jelentésben nem szerepelt, a biztonsági kamerák pedig felvették, ahogy Paparesta és asszisztensei időben távoznak a stadionból. Van egy másik lehallgatott beszélgetés is, ezt másnap rögzítették a hatóságok: Paparesta hívja Moggit, hogy megnézte a meccs felvételét, és bocsánatot akar kérni, mire Moggi csak annyit válaszol, "Nincs mit mondanom magának", és leteszi. Szóval sosem tudjuk meg, mi igaz a sztoriból, de az tény, hogy a Moggi ellen a calciopoliban felhozott vádak az emberrablással bővültek, ami nyilvánvalóan kreténség.
