Nem is akárhogy szoptunk tavaly. Mohón, bő nyállal és legfőképp szűnni nem akaró étvággyal. Ami most történik a Juventusszal, azt mi megérdemeljük. Olyat böjtöltünk érte, mint a buddhista szerzetesekbe ojtott ferences koldulóbarátok. Vagy még inkább azokra a szerencsétlen török marhákra emlékeztettünk, akik a saját hátukat korbácsolva tolják a zarándokutat. Mi is ezt tettük az elmúlt két év majd minden hétvégéjén, amikor leültünk megnézni szeretve gyűlölt csapatunkat.
Nem is akárhogy szoptunk tavaly. Mohón, bő nyállal és legfőképp szűnni nem akaró étvággyal. Ami most történik a Juventusszal, azt mi megérdemeljük. Olyat böjtöltünk érte, mint a buddhista szerzetesekbe ojtott ferences koldulóbarátok. Vagy még inkább azokra a szerencsétlen török marhákra emlékeztettünk, akik a saját hátukat korbácsolva tolják a zarándokutat. Mi is ezt tettük az elmúlt két év majd minden hétvégéjén, amikor leültünk megnézni szeretve gyűlölt csapatunkat.
És csak jött bele az arcukba. Balotelli 17 évesen kivégzett minket, meg jött a Bayern a szecskázógéppel. A Milan ellen 0-3, Marchionnikat Martinezek váltanak Grygera és Motta előtt, Rudnevs csókoltatat mindenkit. Egészen addig, amíg el nem érkeztünk oda, ami Dante pok
lát a Barca-játékosok házibulijává silányítja: szánakozva néztek minket az ellenfelek.
Szóval innen kellett nekirugaszkodni idén. Új edzővel, új filozófiával, új játékosokkal. A szezon végén már láttuk egy európai toplista első ötjében a Juvét, de nem voltunk, nem lehettünk benne biztosak, hogy a legtöbbet költött klubok krémjén kívül más hasonló listán is az élmezőnyben lesz. A Juventus most veretlenül vezeti az olasz bajnokságot, mindenféle csudálatos dolgot visz véghez, és az utóbbi idők gyengeségeiből olyan előnyt kovácsolt, hogy reszkető térdekkel omlunk Conte elé. Az előnyét megtartani képtelen csapat már csak fordítani tudott ennél szarabbul tavaly, most meg vagy halálba fojtogatja az ellenfeleit, vagy összeszorított foggal egyenlít, esetleg fordít. A kiscsapatok tavalyi kedvenc prédája most egy birodalmi lépegető az ewokok között.
Kinyúvadol, kisköcsög!
Lement a bajnokság harmada, és még nem volt komoly sérültünk. Ferrara alatt ilyenkorra már úgy néztünk ki, mint egy isonzói felcserbarakk, és nem sokat javult a helyzet a ciántól eltorzult fejű Delneri alatt sem (én ezen egyszerűen bármikor tudok röhögni. Már csak ez jobb nála.) A halál távoztával élet költözött Torinóba. Mosoly van, kacagás, csilogó szemek. Meg egy habos nyálat fröcskölve vonyító edző a vonal mellett.
Conte mindent megfordított a Juventusnál, amit meg kellett. Néhány hülyesége ellenére minden működik, amit kitalált, ami – hozzászámítva a kockázati tényezőket is – egy csodálatos meglepetés. Mert ki mondta, hogy Pirlo öt év után elkezd focizni? És hogy Marchisio ugyanígy tesz? Ki számított ekkora formajavulásra az idei Juventus két kulcsemberénél? Ki mondta, hogy egy kizárólag Serie B-ben sikeres edző eddig juthat egy ilyen csapattal? Kinél nem merült fel a kérdés, hogy Matrinak nem csak elsült-e a lába tavaly? Az összes félelmünk közül egyedül Kraszics vált valóra, de kaptunk helyette egy olyan Pepét, amilyen a szerb akkor sem volt, amikor még azt hittük róla, hogy bombaüzlet volt. Pepe kiszorította. Azzal, hogy szédületes tempóban bukkan fel hol a pálya egyik, hol a másik oldalán, és mindenhol hozzátesz valamit. A cseleit inkább megmosolyogjuk, a beadási után időnként felszisszen a tévé előtt Dombi Tibor is, de már azelőtt eszünkbe jutott, kire emlékeztet, mielőtt a hétvégi meccsen feltűnt volna a szakkomentátorok között Angelo Di Livo. Ez egyébként olyan exkluzív információ, amit csak a Bianconeri blog Facebook csoportjának tagjai tudtak, hiszen Dino mással nem osztja meg, miközben egy mellére szíjazott csuházógéppel futja a maratonokat.
Majd az év végén megkérdezzük tőletek is, kinek adnátok a Juve aranylabdáját, ha a naptári évet kellene nézni. Ebből ugye kicsit (de nem teljesen persze) kicsúszik Pirlo, Marchisio tavasza meg lankadtabb volt, mint Don Giovanni gyíkja. Szerintem a szurkolói választás Matri, a szakmai meg Barzagli, mindkettőt könnyű szívvel meg tudjuk védeni. De tudjuk támadni is, tehát nem véletlenül vagyunk tagjai ennek a csoportnak. Az a legfontosabb, hogy idén már két ilyet is tudunk választani, tavaly meg nyöszörögve böktük ki Chiellini nevét, pedig a lelkünk mélyén tudtuk, hogy nem az, aminek látni szeretnénk. Tyli, akinek szavait általában rohanvást tetováltatom magamba, olyan igazságokat fogalmaz meg, egyszerűen túlértékeltnek nevezte. Lichtsteiner és Vidal bombaigazolások voltak, ami szintén nem akármi a Diegók, Amaurik és Martinezek fémjelezte időszak után, Vucsinics pedig a Juve támadásainak egyik vezére lett. Ízlésünknek még kicsit sokat lustálkodik, amit azonnal a mez ellen való támadásnak fogunk fel, de fontos gólok és fontos gólpasszok fűződnek a nevéhez. Ez után például Dinóval a helyszínen egyetlen fekete férfiölelésben forrtunk össze 5 vakismeretlen szurkolóval, miközben tébolyultan ugrándoztunk.
Be kell vallani, hogy most ad a gép is. Jönnek a cseresznyék szépen sorban. Csak a vakszerencsének köszönhető, hogy a Chiellini-Bonucci kettős nem szállítja zsinórban az ellenfelek góljait. A rotálás (teljes hiánya) miatt talán már nincs messze az az idő sem, amikor valamelyik cserebogár kinyitja a száját. Amit aztán Conte a cipőméretével egyenlő nagyságúvá tesz abban a szent minutumban. Az eltiltások eddig jól jöttek, sérülés pedig nem volt, ezek sem biztos, hogy mindig így lesznek. A lendület töretlennek látszik, szárnyalás van és magabiztosság.
Most, amikor minden rendben, semmi panaszunk nincs, két ponttal vagyunk a sérülést, BL-t, eltiltást szopó Milan előtt. Lesz majd olyan idén, amikor nem lesz minden rendben, ez egészen biztos. Hogy akkor hol leszünk a Milanhoz képest, az már érdekesebb kérdés. Igaza van Contének: semmi értelme a scudettóról beszélni. Ha nem jön össze, ez a csapat már azzal túlteljesítette minden várakozásunkat, amit eddig elért.
Boruljatok a mellyemre, zokogjunk együtt!
