Beszélhetnénk arról, hogy Vucsinics egy hülye fasz, nyomathatnánk – három forduló alatt háromszor -, hogy Giaccherini idegesítőbb, mint amikor az utolsó cigidre fordítva gyújtasz rá, és elővehetnénk előbb De Cegliét, amiért majdnem gólt rúgatott a Bolognával, és Chiellinit, amiért lefejelték az ötösön, mint egy taknyos ifistát. De amit tegnap láttunk a Juventustól, az a jövőre nézve sokkal biztatóbb volt, mintha mondjuk az idén szerencsétlen idiótára emlékeztető Kraszics belőtte volna öt ziccerének egyikét, és meglett volna a három pont. Nem lőtte be, nem lett meg, de egy olyan Juventust láttunk, amit nagyon-nagyon jó volt nézni az elmúlt két év méltatlan vergődése után. Hazai pontvesztés ellenére kicsit hallelujázunk hajtás után.
Beszélhetnénk arról, hogy Vucsinics egy hülye fasz, nyomathatnánk – három forduló alatt háromszor -, hogy Giaccherini idegesítőbb, mint amikor az utolsó cigidre fordítva gyújtasz rá, és elővehetnénk előbb De Cegliét, amiért majdnem gólt rúgatott a Bolognával, és Chiellinit, amiért lefejelték az ötösön, mint egy taknyos ifistát. De amit tegnap láttunk a Juventustól, az a jövőre nézve sokkal biztatóbb volt, mintha mondjuk az idén szerencsétlen idiótára emlékeztető Kraszics belőtte volna öt ziccerének egyikét, és meglett volna a három pont. Nem lőtte be, nem lett meg, de egy olyan Juventust láttunk, amit nagyon-nagyon jó volt nézni az elmúlt két év méltatlan vergődése után. Hazai pontvesztés ellenére kicsit hallelujázunk hajtás után.
Nem mintha eddig nem lettünk volna fülig szerelmesek Dinóba, de a bölcsességébe vetett hitünk erősen megremegett, amikor – a Bianconeri szerzői közül egyedüliként – kijelentette, Pirlo kurva nagy igazolás volt. Tudjuk, hogy még csak három tétmeccsen vagyunk túl, de egyszerűen nem lennénk igazságosak, ha az idei Juventus tavalyihoz mért erényeit nem Vidal Sassoonnak tulajdonítanánk. Merthogy az ő érdeme: Pirlo egészen egyszerűen fenomenális.
És tegnap nemcsak jól játszott. Hanem – és ez az, amit aztán végképp nem gondoltunk volna az álomkóros leventéről – óriási vezére volt a csapatnak. Futott, loholt, szerelt, ütközött, és szórta a zseniális labdákat, az embernek az a bizsergető érzése támadt, hogy ez a faszi, aki viselte mindkét milánói hullarabló mezét, a Juventus mezében ér fel a pályafutása csúcsára. Sajnos azonban társak nélkül ez nehéz, Pepét tiszteljük, amiért a Savaria expressznek is nekifut szemből, de a játéktudása még Torricelliét sem éri el, és úgy általában szar formában vannak a csatáraink. Matri még nagyon nem érzi, Kraszics 2011-ben még egy percet sem játszott igazán jól, Giaccherini meg valószínűleg ennyire szar játékos.
(De vajon mi a vihar lehet Eliával és Estigarribiával? Ennyire nincsenek rendben, hogy nem kaphatnak fél órát egy ilyen meccsen? És mi lehet az, amit Giaccherini tud, ők meg nem? Mert eddig cca 220 játékperc alatt csak az derült ki róla, hogy rohadtul emlékeztet Marchionnira.)
Már csak centik hiányoznak, de még hiányoznak
Vucsinics ellenben egy ökör, hiába lőtt győztesnek tűnő gólt. Egyébként sem erős oldala a visszatámadás, de egy sárgával a zsebében így odacsúszni akkora baromság, hogy reméljük, a többiek félholtra csapkodták vizes türcsikkel az öltözőben. A harmadik meccsen ez már a második Juve-piros, és ha őszinték akarunk lenni, Chiellónak is volt egy narancssárga mozdulata, ezzel valamit kezdeni kell. Viszont ahogy De Ceglie (még mindig nem értjük Zieglert, ha valaki igen, a kommentek közt világosítson fel) kiállításánál frászt kaptunk Grossótól, úgy most roppant nagy örömmel várjuk Quagliarellát Cataniában.
De ezt a posztot nem a hibákra szeretnénk kihegyezni, bármilyen bosszantó is hazai pályán a Bologna ellen pontokat veszíteni. Hanem arról, ahogy a csapat reagált a csapásokra. Az első félidő végén placcs a piros, aztán a második elején az egyenlítés. Ilyenkor persze a velőből pesszimista juventinóban felsejlik a tavalyi év, amikor egy-egy kiállítás után úgy esett össze a csapat, mint a vizes bukta a réztepsiben. De most szó sem volt ilyesmiről, csak a bolognai kontrák veszélyességi fokából látszott, hogy 10 emberrel játszik a Juventus, egyébként olyan nyomást gyakorolt ellenfele kapujára, hogy örömkönnyeket hullajtottunk.
És ez Conte hatása. Dino a meccs után írta a listára, hogy most próbál nyilatkozni az olasz tévében, de az egész stúdió rajta röhög, mert egy mutáló bakfis sikolyaira emlékeztet a hangja, annyira elment neki. Neki köszönhetjük, hogy a Juventus lába között két golyó tűnt fel. Tudjuk, abból kétféle van: a bátor bikagolyó, és a löttyedt kis buzigolyó. És ez most minden kétséget kizáróan az előbbi volt, mert a csapat érezte, a tökéletes hangulatot teremtő közönség azt akarja látni, hogy a játékosok leszarják, hogy a Bologna simán beverhet egy kontrát, akkor is menni kell előre.
A Juve-gól sajnos elmaradt, viszont közben kikapott Veronában a Napoli, úgyhogy akár vezethetnénk is, de ehelyett a Genoa eggyel több szerzett góljával megelőzött, és maradtunk a második helyen. Nem mintha ez bármit is számítana. Ami számít, az az, hogy vasárnap meg kell csapnunk a Cataniát, mert aztán jön a még mindig kopasz Milan.
