Új csapat, új stadion, egyértelmű volt, hogy ott a helyünk az első adandó alkalommal. Okulva a tavalyiakból elintéztük, hogy az első forduló ne novemberben legyen, így az elsősorban nyárias használatra tervezett gépjárművel megtett utazási költségei még úgy is szolidabbak lettek, hogy a Bianconeri csak két fővel, Dinóval és _benitóval képviselte magát. Torino azonban ennek ellenére kurva messze van, de ahogy az alábbiakból ki fog derülni, az emberben nem az marad meg, hogy az ötvenedik Autogrill is ugyanúgy néz ki, és bármikor számítani kell egy Baleset-Torlódás-15 km-kurvaanyád feliratra, hanem maga az élmény. Az alábbiakban néhány hasznos tanács Juventust kocsival megközelítőknek, gondolatok a stadionról és a meccsről, és pár hülye poén.
Új csapat, új stadion, egyértelmű volt, hogy ott a helyünk az első adandó alkalommal. Okulva a tavalyiakból elintéztük, hogy az első forduló ne novemberben legyen, így az elsősorban nyárias használatra tervezett gépjárművel megtett utazási költségei még úgy is szolidabbak lettek, hogy a Bianconeri csak két fővel, Dinóval és _benitóval képviselte magát. Torino azonban ennek ellenére kurva messze van, de ahogy az alábbiakból ki fog derülni, az emberben nem az marad meg, hogy az ötvenedik Autogrill is ugyanúgy néz ki, és bármikor számítani kell egy Baleset-Torlódás-15 km-kurvaanyád feliratra, hanem maga az élmény. Az alábbiakban néhány hasznos tanács Juventust kocsival megközelítőknek, gondolatok a stadionról és a meccsről, és pár hülye poén.
Torino – nekünk csak Torcsi – 1,100 km-re van Budapesttől, az üzemanyaghoz csapj hozzá egy magyar négynapos (8 EUR), egy szlovén egyhetes (15 EUR) és összesen oda-vissza 70 EUR értékű olasz autópálya matricát. Mi nagyon okosak vagyunk, úgyhogy gázüzemű autóval mentünk, ami cirka megfelezi az útiköltséget, Szlovéniában sok, Olaszországban rengeteg kút van, ahol tudsz gázt tankolni, úgyhogy csak javasolni tudjuk.
Menet közben kiderült, hogy sajnos otthon felejtettük a térgörbítő eszközünket, így kénytelenek voltunk végigautózni Szlovéniát. Erről az országról közben az is kiderült, hogy puszta létezését az út meghosszabbításának köszönheti, semmilyen haszna nincsen egy Juventus-szurkoló szempontjából. Volt két értékelhető futballistájuk, ezen kívül gyáva módon napok alatt kiszálltak az össznépi délszláv mulatozásból, és egyébként is olyan kevesen vannak, hogy szóra is alig érdemesek. Az út Torinóig 10-12 órát vesz igénybe függően attól, hány dugót fogsz ki menet közben. Mi egyet sem, ráadásul Dino bölcsen jelezte, hogy dél felől üssünk rajta a városon, mert így elkerüljük az igen forgalmas Torino-Milánó pályaszakaszt, és a szállásunk is a belváros déli oldalán volt. Torinóban egyébként rengeteg látnivaló akad, érdemes rászánni pár napot – ami nekünk nem volt – hogy végigjárja az ember az összes látványosságot. Mi az este 9 körüli érkezés miatt első számú látványosságnak Ciro Ferrara pizzériáját tekintettük, ahonnan az étlap lefényképezését követő 14. másodpercben úgy vágtak ki, mint a gerelyt. Sajnos jól fut a hely, úgyhogy asztalt kell foglalni, nem csak odabattyogni egy üresnek tűnőhöz, és rámereszteni a segged, ahogy a két suttyó magyar gondolta. Mivel várnunk kellett volna 20 percet, én pedig 10-et sem vagyok képes soha, semmire várni, így a hisztire görbülő szájjal tiltakozó Dinót magam után vonszolva elhagytuk a helyszínt. A szabolcsi büntetőjogi főméltóság bosszúja az volt, hogy a Ciróéktól két sarokra levő Gigi Meroni emlékművet kivette a programból, amit azért tehetett meg, mert ő kezelte a GPS-t.
Mivel eddigre már azért eléggé készen voltunk, a Corso Scireán sem andalogtunk kézen fogva, benyomtunk egy pizzát egy kevésbé elit helyen, 1,100 kilométerrel a lábamban megmutattam, milyen gyorsan tudok bepucolni két korsó sört, és bealudtunk. Másnap reggel 10-re volt megbeszélve, hogy találkozunk a stadionnál Gabival, az Anzio-Nettuno szurkolói klub elnökével. Ennek a hivatalos klubnak a Bianconeri összes szerzője tagja, aminek rengeteg előnye van, de önmagában kevés ahhoz, hogy biztosan jegyet szerezz egy kiemelt meccsre. Ehhez ugyanis az idén – Torinóban – már igen komolyan vett szurkolói kártya, a Tesseramento szükséges. Ezzel a bankkártyaszerű izével az olasz belügyminisztérium elismeri, hogy te hivatalos Juventus-szurkoló vagy, így tudsz jegyet venni a vendégszektorba (amit az október 29-i Hullarablók-Juventuson már tesztelünk is), de ami a legfontosabb, elővásárlási jogod is van vele. A kártya egyébként kiváltja a jobbára teljesen felesleges Juventus Member igazolványt is. Dino, aki nem elég, hogy félelmetesen jóképű, és tökéletesen kidolgozott felsőteste van, még a világ legbölcsebb embere is, így arra is volt gondja, hogy a zinterneten lefoglaljon és kifizessen egy parkolóhelyet a stadion mellett. Halálosan nyugodtak voltunk, amikor megérkeztünk a stadionhoz.
A felső Membership Card felesleges, a szurkolói klub tagságija előny, az alul látható Tessera pedig kötelező. A mez opcionális kiegészítő.
Ámde – és ezt tartsd észben, amikor utazol – Olaszországban vagyunk, és ez a tény azonnal lenullázza a mégoly gondos előkészületek okozta nyugalmat is. A stadion parkolójához vezető kétsávos úton 10 előtt nem sokkal már cirka 50 autó állt sorban, miközben a bejáratot egy kordon, és néhány tanácstalanul vállvonogató mameluk foglalta el. Budapesti közlekedésen szocializálódott sofőrként egy ügyes manőverrel a 3. rajtkockába pofátlankodtam, így elég közelről nézhettük, ahogy a kordonon áthajolva kiabált egymással a bejutni igyekvő nép, illetve a hősiesen védekező biztonsági személyzet. Egy óra után ráérősen andalogva megérkezett egy idős úriember, és kinyitotta a kordont. Máig nem értjük, mi történt.
Pedig milyen közel van már...
Azt hittük, innentől sima az út, de tévedtünk. A stadion kapuit ugyanis nem nyitották ki, az egyre komolyabb tömegbe beszorult levegő mintegy 400 fokosra hevült, fél 11-re olyan szag terjengett a téren, mintha minden ember táskájában lett volna egy hetek óta halott puma, és egy ázott pulikutya. Másfél órával a sípszó előtt kinyíltak a kapuk, és megrohantuk a kicsi, és nem is különösebben jól felszerelt Juve Store-t, ahol igazi kispolgárként vettünk ezt-azt, majd elindultunk a stadion körüli sétányra, ahol a Juve 50 csillaga közül határozott célunk volt, hogy kedvenceinkkel (Sergio Brio és Zinedine Zidane) csinálunk közös képet, de sajnos csak a saját tribünöd oldalára tudsz bejutni, mindkettőnk idolja egy vaskapu túloldalán volt.
Jópofa, de nem nagy, és nem is különösebben gerjeszt eurómilliók elköltésére
Még a körsétányon állva dohányoztam, amikor a vécére berohanó Dino visszatért, és közölte, benézett a stadionba, és itt akarja leélni élete hátralevő részét. Az aréna valóban gyönyörű. Nem túl nagy, de a lelátók nagyon meredekek, így igazi kis katlan, és már most látszott, hogy ha nincs is telt ház, a hangulat maradéktalan lesz. Dinónak teljesen igaza volt: az Olimpico is új, korszerű stadion volt, de valahogy nem adta meg a hazai pálya előnyét. Csak egy bérlő volt a Juve, itt viszont tényleg otthon van. A kapu mögötti teraszon, a Drughi közé szólt a jegyünk, ahonnan tökéletesen belátható volt az egész pálya. Megállapodtunk, hogy ez valószínűleg a stadion minden egyes székére igaz. Hátborzongató volt a játékosok bemutatása, és a himnusz.
A meccsről már Tyler és heinrich is leírta, amit le lehetett, csak néhány gondolatot adnánk hozzá. Azért jó élőben nézni egy meccset, mert egy csomó mindent lát az ember, amit a tévéből nem. Például azt, hogy a 4-2-4-es rendszer a leggyakrabban 4-1-4-1-es alakzatot vett fel, méghozzá úgy, hogy a védőkhöz legközelebb mindig Pirlo helyezkedett, Marhisio pedig szinte végig előtte állt, nem mögötte, amikor a saját térfelén volt a Juventus. Látszott, a védőknek gyakorlatilag megtiltotta Conte, hogy előrebaszkodják a labdát, helyette mindenki, minden helyzetből azonnal Pirlót kereste, még akkor is, amikor lett volna ennél jobb megoldás is. Ez később okozhat gondot, ha egy Parmánál erősebb ellenfél becsapdázza az irányítót, de most tökéletesen működött.
Bocs, Szundi!
Pirlóról külön is meg kell emlékeznünk, mert az előszezont azzal töltöttük, hogy őt ekéztük. Egészen fenomenális volt, amit ezen a meccsen művel, alig akadt rossz passza, minden megoldása tökéletes volt, a Parma pedig megtette azt a szívességet, hogy hagyta szabadon szervezni. A Juventus játékába olyan élet költözött, amilyet nagyon régen nem láttunk, Pirlo meg úgy suhogtatott a varázspálcájával, hogy beleszédültünk a karzaton. Egy bocsánatkéréssel a tökéletes élmény miatt már most tartozunk neki, de mielőtt teljesen megszaggatnám az ingemet, még kivárnám, tudja-e ugyanezt hozni egy igazán erős ellenféllel szemben. A kezdet mindenesetre minden előzetes félelmet cáfolt, és a legvadabb reményeket erősítette meg.
A Juventus Conte alatt domináns futballra készül, ami annyiból feltétlenül olaszos, hogy nagyon vigyáz a labdára, és képes egy megmozdulás után szélsebes tempóra kapcsolni az ellenfél térfelén, amit nagyon jó volt látni. A négy támadó készségei között ott van a sebesség, az intelligens passzjáték és a fegyelmezettség, amivel ezt a Parmát agyon lehetett verni, ugyanakkor bizonyos dolgokat illetően vannak kétségeink. Giaccherininek nem sok momentuma volt, Pepe úgy látszik, kiszorítja Kraszicsot (és sajnos teljesen jogosan), Ziegler elengedése pedig akkora baromság volt, hogy kilóg a stadionból. De Ceglie szemmel láthatóan a leggyengébb láncszem, bizonytalan, körülményes, zavarja a labda és nem is gyors, mögötte pedig a svájci elzavarása miatt a fenti tulajdonságok biturbó változatának megtestesítője, Grosso áll, aki ráadásul egy percet nem játszott az előszezonban. Márpedig DC kiállítása miatt most könnyen lehet, hogy belerobban a szar Conte képébe, hacsak nem tolja ki balra az egyébként egészen kiválóan játszó Chiellinit. Viszont Barzagli sem volt jó, Bonuccival párban pedig máris a frász kerülget minket a sienai utazás előtt.
A meccsről még annyit, hogy Marchisio egy szemétláda, hogy nem az előttünk levő kapuba lőtte a szezon egyik legszebb gólját. Nyilván Pirlo zseniális passzából...
A stadionból egyenesen hazafelé vettük az irányt, meglepő módon sokkal kisebb dugó alakult ki a stadion környékén, mint például két év Milánóban, amikor egy Milan-Inter után két és fél óra alatt sikerült kiverekednünk magunkat a városból. A lombardiai hullarablók székhelyén azért csak beszoptunk egy dugót visszafelé, de még a Monzából kiözönlő F1-rajongók előtt magunkévá tettük az A1-et, és csak tankolni álltunk meg hazafelé. Évente egyszer egy-egy ilyen túrának bele kell férnie minimum, hiszen gondos szervezéssel, előrelátó gondolkodással bőven ki lehet hozni olyan összegből, amit néhány hónap alatt össze lehet spórolni egy közepes fizetésből is. Az élmény ugyanis, mint az közismert, megfizethetetlen.
Néhány dolog még az útról:
A játékosok bemutatása
20 euróért kötelező vétel
Szeretünk téged is, Pavel!
Itthon vagyunk!