Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nem csak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywood-i hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozat, máshol eddig még nem látott kordokumentumok és információk felhasználásával.
Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nem csak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywood-i hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozat, máshol eddig még nem látott kordokumentumok és információk felhasználásával.
Felice Placido Borel (1914. április 5., Nizza - 1993. január 21., Torinó)
A világháború kirobbanása előtt nem sokkal, az Olaszország-Svájc (1-1) barátságos mérkőzés napján született. Édesapja Ernesto Borel, aki az első igazán szervezett Juventus tagjaként focizott, bátyja pedig (Aldo Giuseppe Borel) szintén híres labdarúgó volt, és szintén játszott a Juventusban - bár messze nem ért el akkora sikereket, mint Felice. A testvérpárt - hogy megkülönböztessék őket - Borel I és Borel II néven emlegették. Főhősünk kapta a kettes számot.
Borel tehetségét először az osztrák edző, Karl Stürmer fedezte fel, aki ekkoriban a Torinót irányította. Borel az ő edzéseit látogatta, hiszen Stürmer nagyon értett a fiatalok nyelvén. Közben felfigyelt rá Giovanni Mazzonis - a korábbi Juve-játékos, majd később Juve-elnök - és rávette, hogy igazoljon a Juventushoz. A klub ekkoriban inkább már kész játékosokat vonzott magához, a 18 éves Borel viszont még nem volt kész, csupán egy ígéretnek számított.
Az 1932-1933-as szezon 3. fordulójában, 1932. október 2-án küldték először pályára. Vereség lett a vége, a Juve a Napoli otthonában kapott ki. Borel így emlékezett vissza a meccsre: "Nem voltam túl jó, de szerintem megfelelt a teljesítményem. Az más kérdés, hogy elsőre még nem tudtam alkalmazkodni a csapat taktikájához a középpályáján játszva." A kulcs az utolsó megjegyzésben van. Borel középpályásként kezdte, de aztán a csapat La Speziába látogatott egy barátságos mérkőzésre. Itt a szünetben 1-0-ás vesztésre állt a Serie B-ben játszó hazaiak ellen, a második félidőben azonban Borel mesterhármasával fordított a Juve. Carcano mester ekkor döntött úgy, hogy a fiatal focistának támadóként kell szerepelnie.
Ha figyelmesen elolvassuk az összeállítást, láthatjuk, hogy Borel helyett Borellót írt az újság. Az első meccse volt ez, később megtanulták a nevet
Első idényében 29 gólt lőtt. Mindezt 28 mérkőzésen. Kilenc év, 117 találat - és az 1934-es világbajnoki cím - után átigazolt a Torinóhoz, igaz, csak egy idényre, majd 28 évesen immár játékos-edzőként (!) tért vissza a Juvéhoz.
Az 1949-es Superga-katasztrófát követően elkezdte edzeni a Torinót, majd 1959-ben, Cataniábán fejezte be az edzői karrierjét. Már Boniperti felfedezésében is komoly szerepet vállalt ("amikor megmutattam őt a vezetőknek, csak húzták a szájukat" - mondta egy 1987-es nyilatkozatában), valószínűleg Stürmertől azt is megtanulta, hogy hogyan kell a tehetséget kiszúrni. Amikor befejezte az edzősködést, akkor mindössze 45 éves volt: a lánya, Betty szerint azért döntött így Borel, mert ráunt az edzősködéssel járó vándoréletre. Végleg Torinóban szeretett volna maradni. 1961-ben Umberto Agnelli jelölte a klub általános menedzseri posztjára, végül ő lett a Juventus megfigyelőhálózatának a vezetője.
Belekóstolt a sportújságírásba is, rendszeresen jelentek meg véleménycikkei a La Stampában.
Komoly vitát robbantott ki 1990 tavaszán, amikor élesen bírálta az "Il colore della vittoria" ("A győzelem színe") c., az 1934-es világbajnoki sikerről szóló filmet. Borel szerint a filmbeli történet jórészt kitalációkon alapult, köszönőviszonyban sem volt a valósággal az a fényűzés és luxus, amelyet Vittorio De Sisti rendező láttatni akart. A film úgy mutatta be az olasz válogatottat, mint amelyik Mussolini meghosszabbított karjaként működött. Borel mindezt határozottan tagadta.
Az idős Borel
1993. január 21-én halt meg, de csak egy hónap múlva, február 24-én temették el felesége, az 1988-ban elhunyt Lia mellé. Lorenzo Lesi lelkész a következő szavakkal búcsúztatta a szertartáson: "Egy nagyszerű bajnokot, de még inkább egy remek embert kísérünk ma utolsó útjára. Volt szerencsém személyesen ismerni, így nem csupán feladatnak, de belső kötelezettségnek is érzem azt, hogy ma itt vagyok." Délelőtt a torinói Gran Madre templom előtt ezrek gyűltek össze, a délutáni, finalborgói temetésen már egy szűkebb, nagyjából 300 fős tömeg kísérte utolsó útjára a valaha volt egyik legeredményesebb olasz támadót.
