A szezon legnagyobb szarvashibáiból azért van annyi, mert a Juventus már a szezon kezdete előtt megkezdte ezek kivitelezését. Sőt, tulajdonképpen a legnagyobbat ekkor követte el a genovai sikerek kulcsembereinek vélt Marotta-Delneri páros A26-os útra terelésével, amiből olyan dolgok következtek, mint Motta és Martinez leigazolása, vagy a véresre mantrázott 4-4-2, amit januártól kezdve kiscsapatok röhögtek körbe. De a szezonértékelő sorozatba nem ilyesmi való, ide játékszituáció kell, valami olyasmi, amiben vagy benne volt a Juventus egész szezonja, vagy annak egyik oka volt. Annyit még hajtás előtt elárulunk, hogy leszálltunk Buffonról.
Tyler a szezon mélypontjánál már felelevenítette Buffon Milan elleni potyáját, az eset másról sem szólnak a hírek, mint hogy utána vihogva bratyizott a gólszerző Gattusóval. Közben kitettük ezt a statot róla, és az év közben sem titkoltuk, a mutatott teljesítmények alapján Storariban jobban megbízunk. Egyébként a Milan elleni baki azért is volt különösen emlékezetes, mert a Juve furcsamód kifejezetten jól hozta le a rangadóit idén (a Napoli elleniek kivételével), ezt az egyet bukta el. Ezeket az állításokat viszont nem szabad összekeverni azzal, hogy mi ne donganánk körül igaz férfiszerelemmel Gigit. Tiszteljük, amit a csapatért tett, Juventus-ikon lett belőle az évek során, és az utolsó fordulókban bizonyította, hogy nem csak a nevéből él. De ez akkor sem az ő szezonja volt, és mivel mi azt valljuk, hogy az ember azzal a legszigorúbb, akit a legjobban szeret, nem kímélhetjük őt sem, amikor a felelősöket keressük.
A szezon legnagyobb szarvashibáiból azért van annyi, mert a Juventus már a szezon kezdete előtt megkezdte ezek kivitelezését. Sőt, tulajdonképpen a legnagyobbat ekkor követte el a genovai sikerek kulcsembereinek vélt Marotta-Delneri páros A26-os útra terelésével, amiből olyan dolgok következtek, mint Motta és Martinez leigazolása, vagy a véresre mantrázott 4-4-2, amit januártól kezdve kiscsapatok röhögtek körbe. De a szezonértékelő sorozatba nem ilyesmi való, ide játékszituáció kell, valami olyasmi, amiben vagy benne volt a Juventus egész szezonja, vagy annak egyik oka volt. Annyit még hajtás előtt elárulunk, hogy leszálltunk Buffonról.
Tyler a szezon mélypontjánál már felelevenítette Buffon Milan elleni potyáját, az eset másról sem szólnak a hírek, mint hogy utána vihogva bratyizott a gólszerző Gattusóval. Közben kitettük ezt a statot róla, és az év közben sem titkoltuk, a mutatott teljesítmények alapján Storariban jobban megbízunk. Egyébként a Milan elleni baki azért is volt különösen emlékezetes, mert a Juve furcsamód kifejezetten jól hozta le a rangadóit idén (a Napoli elleniek kivételével), ezt az egyet bukta el. Ezeket az állításokat viszont nem szabad összekeverni azzal, hogy mi ne donganánk körül igaz férfiszerelemmel Gigit. Tiszteljük, amit a csapatért tett, Juventus-ikon lett belőle az évek során, és az utolsó fordulókban bizonyította, hogy nem csak a nevéből él. De ez akkor sem az ő szezonja volt, és mivel mi azt valljuk, hogy az ember azzal a legszigorúbb, akit a legjobban szeret, nem kímélhetjük őt sem, amikor a felelősöket keressük.
De – ha nem is változott a véleményünk az itt leírtakhoz képest – valóban túlzás lenne, ha a szezon szarvashibájánál is az ő neve szerepelne, különösen azért, mert ahogy fent említettük, szarvashibából elég bő választékkal látott el bennünket kedvenc csapatunk. 
A védelem jobbszárnyán például nem volt meccs, hogy a Motta-Grygera-Sörensen vokálból az éppen szerepet kapó ne kornyikált volna fülsértően, Bonuccin sem látszott, hogy az árából Udinéig lehetne húzni a négyes metrót, és még bele sem mentünk Amauri, vagy Martinez szerencsétlenkedéseibe. A szezon legnagyobb bakijánál szóba kerülhet Kraszics bolognai műesése, ami mellett az szól, hogy egyrészt kimaradt az érte kapott büntető, másrészt eltiltották érte később három meccsre, harmadrészt pedig a szezon további részében üthették-vághatták a szerbet, semmit nem fújtak le neki. Nem lett volna egyszerűbb bekúrni a rövid felsőbe, ha már megtolta?
De Kraszicsot sem akarnánk elővenni, a szezon egyik kellemes meglepetése volt, és az ő teljesítményének az értékeléséhez hozzá kell vennünk, hogy a fordított rendszerű orosz bajnokságból jött, azaz cirka másfél éve futballozik megállás nélkül (vébé is volt közben). A győzelembe, vagy adott esetben pontszerzésbe kerülő kiállításokat már egy szar Juve követte el, valahol sorsszerű is volt mindegyik.
A szezon szarvashibájához egy olyan meccsig nyúlunk vissza, amiről már volt szó a szezon kulcspillanatai között. A Parma elleni hazairól lesz szó, és nem úgy, hogy Quagliarella mekkora hülye, amiért elszakította a térdszalagját. Azon a meccsen ugyanis történt még valami, ami Q sérülésén kívül átbillentette a Juve libikókáját a trágyadomb vastagon púpozott felére. Melo, te hülye barom, te.
Furcsa, hogy a szezon egyik legjobb Juve-játékosáról kell ilyet állítanunk (ebben erősen megoszlanak a vélemények a bianconeri buzibárban is a keményvonalas melegek mellette, a köcsögök ellene érvelnek), de nem nyúlunk nagyon mellé, ha a Parma elleni fejrúgásért kapott 
pirosát választjuk az év hibájának. A Juventus azon a meccsen összeesett, és megmutatta, hogy nyoma sincs benne a Spirito Juvének. Meg semmilyen más spiritónak sem. Melo pedig, aki a pályán levők közül – pozícióját és temperamentumát figyelembe véve – alkalmas lett volna a pályán levők közül vezérnek, fasztarisznya módjára kiállíttatja magát.
A Parma lemészárolt minket, aztán Giovinco oda-vissza odanyálazta a Juve mellére a plecsnit, amin az állt: „Kiesőjelöltek: szopok, nyalok, mosogatok!”. A pofon komolyat szólt, Melo nélkül a következő körben a Napoli átrohant a Juventuson, a szezon legcsúnyább veresége után ugyan sikerült vért izzadva leverni a Barit, de aztán elkezdtek záporozni a taslik, és meg sem álltak egészen a szezon végéig.
