Az újabb, csalódást jelentő idény végéhez közeledve az elkövetkező hetekben áttekintjük azokat az tényezőket, folyamatokat, amelyek következtében a korábban állandóan a bajnoki címért küzdő Juventus számára most már a BL szereplés is csak álomnak számít. Az első elmélkedés központi gondolata, hogy a mai Juventusnak nincs felismerhető identitása, és ráadásul teljesen zavarosnak tűnnek a klubvezetés ezzel kapcsolatos elképzelései. Hogy mit jelent ez, és miért fontos? A hajtás után elmondom - hideg élelem és védőital ajánlott, nem rövid az eszmefuttatás.

Az újabb, csalódást jelentő idény végéhez közeledve az elkövetkező hetekben áttekintjük azokat az tényezőket, folyamatokat, amelyek következtében a korábban állandóan a bajnoki címért küzdő Juventus számára most már a BL szereplés is csak álomnak számít. Az első elmélkedés központi gondolata, hogy a mai Juventusnak nincs felismerhető identitása, és ráadásul teljesen zavarosnak tűnnek a klubvezetés ezzel kapcsolatos elképzelései. Hogy mit jelent ez, és miért fontos? A hajtás után elmondom - hideg élelem és védőital ajánlott, nem rövid az eszmefuttatás.

Minden klub rendelkezik valamilyen identitással: ez azt jelenti, hogy a szurkolók, vezetők és persze a játékosok fejében él egy kép arról, hogy melyek a klub jellegzetességei, mi számít sikernek, mi a klub működésének, vagy a csapat játékának filozófiája, netán kikkel szemben határozza meg önmagát (kik az "ellenségek"). Ez az identitás segíti, hogy az új emberek beilleszkedjenek, és hogy egy olyan "gépezetet" alkosson az egyesület, amely képes egy célokért küzdeni. Így válik például ősrómaivá egy francia vagy brazil igazolás, aki aztán mondjuk vért nyakalva esik neki a városi ellenségnek a félévente esedékes rangadón. A Real Madrid identitásnak legfontosabb eleme például, hogy a világ legjobbjait igyekszik megszerezni, hogy magát a világ legnagyobb klubjának tartja (és erre igen sikeres marketinget épít), és hogy mindenütt nyerni akar - hiszen a legnagyobb klubhoz ez illik. A Barcelona identitásának fontos eleme a "több mint egy klub" jelszó (és persze nyilván annak tartalma), vagy a szép játékra való törekvés - egy defenzív edző nehezen fogadtatná el magát náluk. A dél-olasz klubok önazonosságának elválaszthatatlan eleme az északkal való szembenállás, az elnyomónak, kizsákmányolónak, pökhendinek tekintett milánóiakkal és torinóiakkal szembeni ellenérzések. A Juventus történelmi identitását pedig Boniperti szavai fejezik ki: "A Juventusnál a győzelem nem fontos - hanem az egyetlen dolog ami számít". Ez volt az az idézet, amelyet az ultrák a Milan elleni meccsen kifeszítettek a lelátón. És ez az a szemlélet, ami valahogy eltűnt a poszt-falsopoli éra Juventusából - de az igazi baj, hogy nem vette át a helyét semmilyen koherens filozófia. Márpedig egy klub identitása befolyásolja, hogy kit és mennyiért szerződtetnek, hogy milyen taktikával játszanak, hogy mik az elvárások, hogy mit élnek meg kudarcként, hogy mekkora a tűréshatár az edzőkkel szemben. Rövidebben megfogalmazva: meghatározza a klub mindennapjait.

Hogyan jelent meg korábban ez "mindig, minden körülmények között" nyerni kell felfogás, és miért, hogyan tűnt el? Akik ezt az oldalt szerkesztjük, olvassuk, nyilván mindannyian emlékszünk az elmúlt 15 évre, amely a klub történetének egyik legsikeresebb időszaka volt. Ekkoriban küldtek el edzőt (Ancelottit) azért, mert csak két ezüstérem jött össze, de Lippi is belebukott egy harmadik helybe. A "győzelemre ítélt" Juventusok számára soha nem a szemet gyönyörködtető játék volt a fontos: Moggiék gond nélkül lecserélték Zidane-t Nedvedre, aki hatékonyabbá is tette a csapatot (ezúttal nagyvonalúan feledkezzük el arról, hogy Zidane távozási szándéka is hozzájárult ehhez). És mindegy volt, hogy a győzelem 5-0, vagy 1-0 -  a lényeg a győzelem, a továbbjutás megléte vagy hiánya volt. Annak a Juventusnak nem számított, hogy valaki saját nevelés, hogy fiatal tehetség - csakis az számított, hogy mire képes az adott pillanatban. Így a leggyakrabban a kölcsönadás, vagy játékoscserébe bevonás lett a fiatalok sorsa. De az sem számított, hogy a szurkolók ki istenítenek, ki számít legendának: Viallit például gond nélkül elengedte a klub, mert úgy vélték, gólerősebb középcsatárra van szükség. Ibrahimovicsot Capelloék gond nélkül favorizálták Del Pieroval szemben, mert úgy gondolták, hogy ez a siker záloga. Contét gyakorlatilag visszavonulásra késztették azzal, hogy csak szigorú feltételekkel, és rövid időre ajánlottak neki szerződéshosszabbítást. Természetesen ezeket a lépéseket lehet nem szeretni, lehet erősen kritizálni (sokan, sokszor meg is tették), de így működött a klub, és a modell sikeresnek bizonyult - még akkor is, ha például Del Piero előbb említett mellőzése komoly vitákat váltott ki, és Sándor részben rá is cáfolt Capellora. Persze más utak is vezetnek, vezethetnek a sikerhez, mint azt mondjuk az Arsenal vagy a Barcelona példája mutatja. De 2006-ban a Juventus Európa egyik legerősebb játékosállományával, és egy igen ígéretes pénzügyi helyzettel rendelkezett.

2006-ban azonban az új klubvezetés úgy döntött, hogy új filozófiát honosít meg a csapatnál: a saját nevelésű, a Juvéhoz kötődő fiatalok beépítését nevezték meg célként, és egy fokozatos építkezést akartak elindítani. Legalábbis szavakban, mert nem ez történt, hanem a régi és az új klubfilozófia összekeveredett, és ami ebből lett, az jelenleg egy csődhalmaz. Az eredeti célkitűzés szerint a Juventus öt év alatt jutott volna vissza oda, ahol 2006-ban volt - hát nem nagy kockázat kijelenteni, hogy a nyárig hátralévő időszakban legfeljebb egy dologban lehetséges ez: begyűjteni minél több olyan játékost, aki játszott a 2006-os Vb döntőjében.

Feladat: gyűjtsön be minél több, a képen szereplő játékost!

Miért döntött a vezetés a szemléletváltás mellett? A 2006-os visszasorolás igen komoly anyagi veszteséget jelentett hosszú távon, mert bár az eladásokból viszonylag nagy egyszeri bevétel származott, de a kieső reklám és TV-s bevételek ennél nagyobb összeget jelentettek. Ráadásul a csapat gerincének megtartása igen komoly anyagi áldozatot követelt még akkor is, ha többen is belementek a fizetésük csökkentésébe. Emellett egyes játékosok távozásának ténye és módja is megrázó volt - mind a szurkolók, mind a vezetés úgy érezte, hogy Zambrotta vagy Thuram elárulta a Juventust - a fiatal, itt nevelkedett játékosok beépítésével az ilyen eseteket kívánták elkerülni (különösen emlékezetes volt Thuram esete, aki hirtelen el is feledkezett arról, hogy létezik olyan klub, hogy Juve...). Az új klubfilozófia azt jelentette volna, hogy egy olyan türelmes építkezés kezdődik, amiben nem baj, ha mondjuk nincs egyből BL indulás, vagy hogy becsúsznak váratlan vereségek - a lényeg, hogy egy szerves fejlődés menjen végbe, egyre több torinói fiatal váljék kulcsjátékossá, akik mellé  később 2-3 igazi klasszist igazol a klub. Na, ebbe a filozófiára köpött egy jó nagyot a klubvezetés, amikor visszahozták azt a Cannavarót, akinek az árulása talán a legfájóbb volt 2006-ban.

Ekkor nem gondoltuk volna, hogy Cannavaro képes lesz elárulni a Juventust...

2007-ben azonban megszakadt ez a folyamat - amiben szerintem nem kis része volt a korábbi sikerek megismétlést váró, és az Interrel szembeni bosszúra szomjazó szurkolóknak, illetve azoknak a játékosoknak, aki nem a fiatalok erősödését, beépítését segítő óvóbácsit játszani maradtak, hanem, hogy minél többet nyerjenek. Azaz a feljutás után elkezdődött az álmodozás arról, hogy a Juventus visszaszerzi az Intertől a trónt, és egyből a BL-ben indulva majd meg is nyeri azt 2009-ben. Azaz a fokozatosan építkezünk, fiatalokra alapozva koncepció mellett megjelent (megmaradt) a "mindig, mindehol győzni kell" szemlélet is, amit a média is folyamatosan erősített. Mi következett ebből? Türelmetlenség, sok esetben kapkodás, irreális elvárások a csapattal szemben. És egymásnak ellentmondó lépések az átigazolási piacon, vagy az edzőválasztáskor.

Mindezeket fokozta, hogy a tapasztalatlan "transzferguru", Secco is rendre hibázott az átigazolások kapcsán. Mivel a klub nem volt vonzó a legnagyobb sztárok számára (akik többsége kizárólag a BL-ben szereplő klubba hajlandóak igazolni), megelégedett közepes játékosokkal, akikért viszont sokat fizetett. Így került Torinóba Almiron, Tiago, Andrade, Iaquinta, vagy Poulsen. Ezek a játékosok nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket - ami azért volt probléma, mert a csapat korábbi magja folyamatosan öregedett, és továbbra is sokat keresett - azaz nagy anyagi terhet jelentettek. Emiatt szükségessé vált volna a "pénztermelés" fokozása, amihez viszont sikerek kellettek - volna.

Egy, a sok rossz igazolásból

Folyamatosan fennállt az az ellentmondás, miszerint az edzőket, játékosokat hosszú távú projektre szerződtették, majd akár pár hónap alatt kiábrándultak belőlük, amikor nem tudtak azonnal teljesíteni - Criscitot egy hónap után leírták, Almiront fél év után kölcsönadták, Ferrara szintén körülbelül ennyi ideig lehetett edző, Ranierit pedig a jó szereplés ellenére már az első év után ki akarta rúgni Secco. Maga a játékoskeret is illúziókat táplált a saját esélyeivel kapcsolatban: erre utal, hogy teljesen összezuhantak, amikor 2008 tavaszán kiestek a BL-ből - azaz eldőlt, hogy nem nyerhetik meg a trófeát. Akkor vált bizonyossá, hogy ők valóban komolyan hittek ebben a célban, sőt az volt az, ami az idény, a küzdés értelmét adta számukra. Ez persze a "régi" Juventus szemlélete: mindig győzni, nincs javítási lehetőség senkinek.

De nem lehet egyszerre türelmesen építkezni egy falsopoli után, és egyből győzni is. Ez a kettős identitás végigkíséri az elmúlt 5 évet, ami miatt egyik cél sem jött össze. A Juventus 2006 óta nem nyert semmilyen trófeát, sőt egyre távolabb kerül ettől. Ugyanakkor a fiatalok beépítése sem igazán sikerült - annak ellenére, hogy Marotta a nyári átalakítással jelentősen csökkentette a csapat életkorát. De mindössze Marchiso az egyetlen saját nevelésű játékos, aki stabil helyet bírt kivívni a csapatban. Mellette De Ceglie az, aki valamelyest bizalmat kapott, de Palladino, Nocerino, Giovinco, Ariaudo, Masiello, Criscito,  Mirante (és sokan mások) mind-mind máshova kerültek. Valamivel jobb a helyzet, ha a fiatal olaszok érvényesülését nézzük: Chiellini, Bonucci, esetleg (tágan értelmezve a fiatal jelzőt) Matri kulcsjátékosokká váltak. Ez már csak azért is baj, mert pont a 2006-2010 közötti időszakban lépett felnőttkorba a Juventus utóbbi évtizedeinek talán legtehetségesebb utánpótlásgárdája, amely messze kimagaslott korosztályából, a mostani utánpótlás jóval gyengébbnek tűnik.

Egy, a sok elpazarolt tehetségből

A "győzelmi kényszer" sokáig akadályozta a keret megújítását is: mivel nem sikerült új kulcsjátékosokat kinevelni, illetve pénz hiányában (és a rossz döntések miatt), nem sikerült igazi erősítéseket megszerezni, ezért a klub sokáig, túl sokáig tartott meg olyan játékosokat, akiket például Moggi rég eladott volna. Mire Trezeguet, Zebina vagy Camoranesi eladásáról döntés született, addigra már eladhatatlanok voltak - nem is kaptt egyetlen fillért sem a Juve értük, sőt Trez fizetésének felét még ma is a klub fizeti! Olyan, 3 és 5 millió euró (ami a klubnak összességében ennek a duplájába kerül) közötti fizetésű játékosok maradtak Torinóban, akik formahanyatlásuk, sérüléseik, a sikertelenség miatt frusztrációjuk miatt már nem tudtak a csapaton segíteni - sőt, többükről lehet tudni, hogy szerepe volt Ranieri megbuktatásában (Trezeguet-nek és Zebinának biztosan).

Jó döntés volt korán leírni? Nem hinném...

Mi a megoldás? Agnelliéknek világosan el kell dönteniük, hogy kőszívű profik lesznek, akik sztárcsapatot csinálnak, vagy fokozatosan építkező, a "jövőbe tekintő" klubot hoznak létre, amelynek az küldetése többek közt, hogy fiatal olaszokkal teli csapattal erősítse az egész ország labdarúgását. A kettő együtt nagyon nehezen megy - sőt a mostani tapasztalatok szerint egyáltalán nem... A fiataloknak türelemre van szükségük, ami bizony nem 4-5 meccset jelent, hanem sok esetben legalább 2-3 végigjátszott idényt. Ezt egy scudettora hajtó csapat még a mostani olasz bajnokságban sem engedheti meg magának. Ha viszont mégis a fiatalokra, az építkezésre szavaz a vezetés, akkor látniuk kell: egy-egy hullámvölgy akár teljesen lényegtelen lehet a távlati célok szempontjából - azaz marhaság edzőt váltani egy rossz széria után.

Vele kezdődött az edzőkeringő

Viszont azt is látni kell, hogy identitást nem válthat senki sem kedve szerint - ahogy egy vállalatnál, úgy egy futballklubnál is el kell fogadtatni az új filozófiát. Sőt, itt még annyiban bonyolultabb a helyzet, hogy a "fogyasztók" - azaz a szurkolók - meggyőzése még fontosabb, mint mondjuk egy sörgyár esetében. Ha a rajongók nem fogadják el az új felfogást, célokat, akkor az egész projekt bukásra van ítélve - márpedig a Juve esetében nagyon úgy tűnik, hogy pontosan ez a helyzet. Vagy meg kell győzni a közvéleményt, a médiát, a játékosokat az új projektről, vagy pedig a vezetőségnek kell felülvizsgálnia az elképzeléseit. A jelenlegi helyzetben ugyanis a a legtöbben nem fogadják/fogadjuk el, amikor  Simone Pepe egy cesenai döntetlen után elégedetten nyilatkozik, inkább azt várnánk, hogy annyira szétszakítsa magát a sikerért, hogy nyilatkozni se tudjon. És ha ennek ellenére sem jön össze a győzelem, akkor dühöngjön. Ahogy mi is tesszük.