Azt kell mondjam, a kurva életbe! Ami a szezon első meccsén történt, azt nem lehet ennél finomabb szavakkal leírni. Ennél rosszabb csak akkor lehetett volna, ha Trezeguet-t is a Parmába adtuk volna el, mert akkor hat alatt nem áll meg az egyébként is roskadozó Juventus. Quagliarella szezonjának vége, ez már önmagában elég nagy baj. Ehhez jön még az ostoba fasz Melo kiállítása, ami különösen megnyugtató a Napoli elleni meccsig, amely sorsfordítóvá lépett elő: ha kikap a Juve a San Paolóban, a Milan pedig megcsapja az Udinesét, a bajnoki címről az is letehet, aki nem intett búcsút neki Quagliarella térdszalagjának pendülésével egy időben. Luca Toni pedig meglátta az égre vetített batman-jelet.
Azt kell mondjam, a kurva életbe! Ami a szezon első meccsén történt, azt nem lehet ennél finomabb szavakkal leírni. Ennél rosszabb csak akkor lehetett volna, ha Trezeguet-t is a Parmába adtuk volna el, mert akkor hat alatt nem áll meg az egyébként is roskadozó Juventus. Quagliarella szezonjának vége, ez már önmagában elég nagy baj. Ehhez jön még az ostoba fasz Melo kiállítása, ami különösen megnyugtató a Napoli elleni meccsig, amely sorsfordítóvá lépett elő: ha kikap a Juve a San Paolóban, a Milan pedig megcsapja az Udinesét, a bajnoki címről az is letehet, aki nem intett búcsút neki Quagliarella térdszalagjának pendülésével egy időben. Luca Toni pedig meglátta az égre vetített batman-jelet.
Hagyjuk is, hogy a Parma elleni meccs botrányosan gyenge volt. Ha csak annyi történt volna, hogy kikapunk, egy vállvonással elintézhetnénk az egészet, és inkább bosszankodnánk, hogy a Milannak elengedték a lesgólját Szardínián. Esetleg azon, hogy az Inter agyonverte a szezonja legrosszabb meccsét játszó Napolit. Vagy azon, hogy a Roma masszív bírói segítséggel leverte a Cataniát, és megelőzte a Juvét. Még jó, hogy a Lazio csak közel járt a győzelemhez, de végül csak ikszelt a Samppal.
Az átkozott pillanat
Most viszont az van, hogy a fentiek tetejébe még elveszítettük Quagliarellát, aki a támadásaink lelke volt idén. A legtöbb gólt szerző csapatban, teszem mindjárt hozzá. Alex ezen a poszton már kevés, megtartani még meg tudja a labdát, de annyit, és olyan sebességgel futni, mint Quagliarella, nem tud. Bár hangsúlyozzák, hogy nem a nápolyi csatár helyére – köszönjük, dr. Watson, nekünk is feltűnt, hogy nem ugyanaz a posztjuk – a Juventus ma leigazolta Luka Tonit. Biztosan azért, hogy jövőre gólt lőjön a csapatnak a Lecce csatáraként. Ha lehet, mindjárt hármat.
Ez a következőt jelenti, de szóljatok, ha rosszul fordítom: a két gólképtelen centerünk mellé vettünk egy harmadikat, miközben a Delneri által imádott 4-4-1-1-hez égetően hiányzik egy árnyékék. A fentiek közül kettőt mindig a pályán tartva arra fog gyúrni a csapat, hogy Kraszics és Grosso majd fejbe rúgják meccsenként kétszer-háromszor a bójákat? Vagy majd Alex megoldja? De mit old meg?
A baj ugyanis nem csak ennyi, mert olyan volt a Juventus a Parma ellen, mint egy löttyedt fütyi. Aquilaninak a biztató kezdés után mostanában egyre többször nő puncija a szorult helyzetekben, Kraszics ha nem tud felgyorsítani, mert az ellenfél edzője elé és mögé is rak valakit, hajlamos hosszú percekre eltűnni, Giorgio meg olyan kretén büntetőt csinált, amilyet ritkán szokott. Ezért kellett nagyon Quagliarella, aki a saját térfelére is visszalépett labdáért, és nemcsak a kapura volt veszélyes, de passzolni is képes volt. Ilyenünk nincs másik. Eközben Toni a 20-as mezt választotta magának.
Könnyen előfordulhat, hogy a Parma elleni meccsen elszállt minden reményünk. Ha valami pozitívot akarunk kiemelni, akkor nagyon össze kell szednünk magunkat, de eltökéltem, hogy ezt a posztot valami jó hangulatú dologgal zárom. Először is Felipe Melónak most gurult el először a gyógyszere, pedig ezt októberre vártuk. Bravó, Feli! Aztán itt van Sörensen, aki ugyan három gólban is vastagon benne volt, de tőle is sokkal korábban vártunk egy hasonló teljesítményt. Legro gólt fejelt, hoppá!
És persze ne feledjük, hogy a Milan ellen még annál is viharvertebbek voltunk, mint amilyenek Nápolyban leszünk. Márpedig.
