A Lazio már önmagában nem valami szerethető képződmény, vagy a futballtörténelem legdurvább brigantijai, vagy a tengernyi ebül szerzett pénz repítette magasra azokban a ritka időszakokban, amikor a rómaiak elődugták a fejüket a történelmüket kísérő középszerűség bűzölgő posványából. Ehhez vegyük még hozzá a közhelyszerűen igaz mondást, miszerint embert barátjáról ismersz meg. A Lazio legjobb barátja pedig maga az olasz futball diabolikus figurája, az Inter. A két klub hasonlóan ingoványos talajra épült, talán ez az oka a hosszú ideje tartó barátságnak, hajtás után megmondjuk, miért gyűlöld forrón a Juventus hétvégi ellenfelét.
A Lazio már önmagában nem valami szerethető képződmény, vagy a futballtörténelem legdurvább brigantijai, vagy a tengernyi ebül szerzett pénz repítette magasra azokban a ritka időszakokban, amikor a rómaiak elődugták a fejüket a történelmüket kísérő középszerűség bűzölgő posványából. Ehhez vegyük még hozzá a közhelyszerűen igaz mondást, miszerint embert barátjáról ismersz meg. A Lazio legjobb barátja pedig maga az olasz futball diabolikus figurája, az Inter. A két klub hasonlóan ingoványos talajra épült, talán ez az oka a hosszú ideje tartó barátságnak, hajtás után megmondjuk, miért gyűlöld forrón a Juventus hétvégi ellenfelét.
A saját városában is csak második vajon mit akar a világ egyik legerősebb nemzeti bajnokságában? Sok sikere nem volt, a 2000-es bajnoki címhez ugye egyrészt az kellett, hogy a szurkolóik hisztijét ette-itta az olasz bírói kar (egy üres koporsóval sétáltak a szövetség székháza elé), lejátszatták a Juvéval az eszetlen vízilabdameccset Perugiában. Ezt itt. Az átkozottak. 
Másrészt az is kellett a győzelmükhöz, hogy a megalomániás csaló, Cragnotti két segglyukból fossa bele a pénzt a csapatba (ekkor volt a világ legdrágább játékosa Crespo, aki egy arany pofa, de hát ekkora klasszis sosem volt). Gyorsan be is dőlt a kártyavár, az elsőként tőzsdére vitt klub nem bírta el a Cirio összeomlását, két évig csődbiztos felügyelte a klub működését, amikor jött a következő gengszter, a jelenlegi führer, Lotito. A Cragnotti-korszak végén már annyira nem volt pénz, hogy a játékosok részvényben kapták a bérüket, nem csoda, hogy elmenekült onnan az egyetlen jó dolog, ami ezzel a csapattal valaha történt: a Huszita Cantona, Pavel Nedved, aki természetesen már nálunk nemesedett aranylabdás csodafickóvá, és akivel a blog összes szerzője gondolkodás nélkül lefeküdne.
Az első bajnokcsapat sem volt pitiáner, a torzszülöttek valahogy összeharácsolt jó csapata kétszer egymás után megmutathatta magát Európában, és meg is tette: két angol ellenféllel szemben is verekedést provokáltak (a pályán persze szivornya volt mindkétszer), az Arsenal játékosait konkrétan péppé verték egy római étteremben.
A 70-es években egyszer már csúnyán az orrukra csaptuk az ajtót, ezt a posztot mindenképpen javaslom elolvasásra. Emellett mondanunk sem kell, hogy a nyakig benne voltak a Calciopoliban, enyhe büntetésüket többek között annak köszönhetik, hogy a Juvén verték el a port, pedig a lehallgatott beszélgetések között van néhány súlyosan terhelő. Látható tehát, hogy a csalásnak komoly hagyománya van, hiszen már a Totonero-botrányban is csúnyán megégették magukat. A 12-es mez visszavonultatása pedig korántsem a közönséget jelképezi, hanem a játékvezetőket.
Szép pár
Ha pedig valaki ilyen múlttal rendelkezik, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy a jelenben sincs fogalma, mit jelent a sportszerűség. Tavaly, amikor a Roma és az Inter futott versenyt a bajnoki címért, jó szukához méltón feldobták magukat, és hagyták, hogy meghágják őket. A játékosokat a meccs előtt saját szurkolóik fenyegették meg, hogy ne legyen még egyszer május 5. Erre azért szívesen emlékszünk, na.
A poszt természetesen véresen komoly, minden mondatát komolyan gondoljuk. Ahogy az összes többi gyűlölködő posztot is.
