A 2010/11-es szezonra való visszaemlékezés kellemetlenebb lesz, mint egy legrosszabbkor beálló férficsőd, ennyit ígérhetünk. Lesznek ugyan vidámabb pillanatok is, de ha globálisan nézzük, jogosan lesz ebből kevesebb, úgyhogy az első posztot amolyan hangulatba hozóként máris egy igen kellemetlen epizód feldolgozásával kezdjük.

A _szezon csalódásának kiválasztásakor nincs könnyű dolgunk. És nem azért, mert olyan kevés gyenge teljesítmény közül kell választanunk, hanem azért, mert van a keretben legalább 5-6 olyan arc, akire bármikor ráosztanánk az Arany Szemetest. A 12 millióért csutkaszar Martinez, a még nála is drágább Bonucci, a középszar és az elfogadható között hullámzó Marchisio, vagy a nagy reményekkel hazatért Lanzafame mellett a tavasz nagy részében látott Buffon is megkaphatná a díjat, mi mégis inkább Alberto Aquilanira szavazunk.

A 2010/11-es szezonra való visszaemlékezés kellemetlenebb lesz, mint egy legrosszabbkor beálló férficsőd, ennyit ígérhetünk. Lesznek ugyan vidámabb pillanatok is, de ha globálisan nézzük, jogosan lesz ebből kevesebb, úgyhogy az első posztot amolyan hangulatba hozóként máris egy igen kellemetlen epizód feldolgozásával kezdjük.

A _szezon csalódásának kiválasztásakor nincs könnyű dolgunk. És nem azért, mert olyan kevés gyenge teljesítmény közül kell választanunk, hanem azért, mert van a keretben legalább 5-6 olyan arc, akire bármikor ráosztanánk az Arany Szemetest. A 12 millióért csutkaszar Martinez, a még nála is drágább Bonucci, a középszar és az elfogadható között hullámzó Marchisio, vagy a nagy reményekkel hazatért Lanzafame mellett a tavasz nagy részében látott Buffon is megkaphatná a díjat, mi mégis inkább Alberto Aquilanira szavazunk.

Nincs szerencséje a kulcsembernek szerződtetett irányítókkal a Juventusnak. Diego – akiről tartjuk, botrányos szezonja ellenére kár volt elengedni, még nagyobb kár elkótyavetyélni – után ha lehet, még kockázatosabb megoldást választott a Juve Aquilani leigazolásával. Elsőre egy ötmeccses jó játékot követő háromhavi pihenő jutott az ember eszébe, de bármilyen furcsa, ez még a jobbik eset lett volna: Aquilani ugyanis nem sérült meg, csak úgy játszott, mintha sérült lenne.

A kiváló kezdet megvolt, a sérülten vett irányító ősszel nagyon jól kezdett, sorozatban hozta a markáns teljesítményeket, nyomta a gólpasszokat, még gólt is lőtt. Igaz, az egy egészen jól működő Juventus volt, Quagliarellával és egy jól szervezett védelemmel, de ne vitassuk el tőle, hogy a jó ősz azért neki is volt köszönhető. Kicsit szaggatott a kép, néha ugrott a hang, de ekkor még senkinek nem jutott eszébe, hogy az év végén ne kelljen akár alku nélkül is megvenni végleg az ábrándos tekintetű fedezetet. Aztán a csapattal együtt Aquilani is zuhanni kezdett, és meccsről meccsre távolabb került az a kép, hogy jól játszva segíti a csapatot, míg végül egy elmosódott paca lett a fosrengeteg közepén.

Aquilanit elsősorban azzal vádoljuk, hogy puncija van. Töke meg nincs. Mert lehet szarul játszani, de úgy nem, hogy az ember hosszú percekre eltűnik a pálya közepén. Sem elöl, sem hátul nem domináns a jelenléte, nem mutatja magát, nem vállal kockázatot, ha nála is van a labda, semmi váratlanra nem kell számítani. A punci viselkedéshez még az is hozzátartozik, hogy nem ütközik, nem szerel, csak pipiskedve szaladgál – mert hogy mindig sokat fut, azt ne vegyük el tőle – aminek viszont nincs sok haszna a csapat játékát tekintve.

Nem keményvonalas buzi (mint mi), csak egy kis díszköcsög

A poszt követelményei közé tartozik, hogy az ember diktálja a játék tempóját, iramát, ritmusát, és ha gond van, a vállára vegye a csapatot. Aquilani óriási kritikája, hogy egyrészt egyikre sem volt képes, másrészt a vezér szerepét úgy vette át tőle a 232 éves Alessandro Del Piero, hogy még igazán jól sem kellett játszania hozzá. A Torinói Napfelkelte szerepéből a tél végére Római Szabotőrré változott, tavasszal pedig már pont olyan fogalmatlan játékot nyújtott, mint szegény Diego, amikor csak nézte, ahogy a feje fölött ívelgetik át a labdákat Chielliniék. Aquilani egy rövid időre felvillantotta, miért lehetne belőle nagy játékos, de aztán gyorsan megmutatta, miért nem lesz belőle sohasem az.

Mindez számszerűsítve: 31 meccsen két bánatos gólt bírt begyötörni (ez azért nem volt csúnya), de ami még ennél is nagyobb gond, összesen 5 gólpasszt adott, ebből kettőt az utolsó fordulókban, amikor már semmi értelme nem volt. Hogy összesen 56 faultot követett el, azt mutatja, hogy hátrafelé használhatatlan volt (ez bőven nincs meccsenként kettes átlag), az meg, hogy őt csak 37-szer rúgták fel (alig meccsenként egyszer!), mutatja, mekkora veszélyt jelentett előre. Botrány.

Dartit idén már egyszer megihlette Aquilani, csak azért megérte ezt a posztot kitenni, hogy releváns környezetben újra kiposztolhassuk az elmebeteg videót.

A videóért katt a képre

Szerencsére tanultunk az irányítókat illető hibákból, és most már nem zsákbamacskát vettünk, hanem a fiatal, életerős, és hosszú ideje megbízhatóan magas szintű játékot mutató Andrea Pirlót.