Aztán arra emlékeztek-e, drága pajtásaim, hogy
Aztán arra emlékeztek-e, drága pajtásaim, hogy
kicsit több, mint három éve már előfordult velünk, hogy 4-5 nap leforgása alatt megütköztünk az olasz, majd a nemzetközi futball legnagyobb rohadékjaival? 2009 decemberében történt, tehát legkevésbé sem vidám időszakban esett meg, hogy 5-én az Izével, aztán 8-án a Bájernnel találkoztunk.
Bármilyen furcsa, sokkal inkább a müncheniek ellen éreztük Ferrara csapatában a jó eredmény lehetőségét, hiszen decemberben még csak a szarskála középső régiójában tengődött a csapat, az viszont már biztosan látszott, hogy Mourinho Izéje egészen nagy dolgokra hivatott. A Bayerntől elhoztunk egy pontot, és mivel a Bordeaux már biztosan csoportelső volt, a torinói meccsen csak annyi volt a célunk, hogy ne kapjunk ki, már egy döntetlennel a legjobb 16 közé jutott volna a Juve.
A Buffon – Caceres, Cannavaro, Chiellini, Grosso – Diego, Sissoko, Felipe Melo Marchisio – Del Piero, Amauri csapat aztán megvillantott valamit az akkoriban jelentős hiánycikknek számító spiritóból, és egy furcsa, valamint egy csodaszép góllal legyőzte az Izét. Chiellini egy beívelés után a világtörténelem legfurcsább mozdulatával szerzett gólt az első félidőben, de aztán Cannavaro 123 méterrel lekésett Eto'óról, aki bebólintotta az Izé egyenlítését. A győztes gólunkra biztosan sokan emlékeztek, Sissoko lövése (!) sokkoló meglepetésre nem a parkolóban kötött ki, Julio Cesar oldalra paskolta, érkezett Marchisio, egy csellel hetekig tartó apatikus letargiába taszította a szögletzászlóig csúszó Samuelt, és okosan beemelte a kapuba a labdát.
A meccshez tartozik még, hogy a 87. percben Felipe Melo kretén módon hátrakönyökölt az őt hátulról vegzáló Balotellinek, aki habozás nélkül hanyatt vágta magát. Sajnos a bíró annak ellenére, hogy Melo nem találta el Balotellit, jogosan adott sárgát a szándékért, ez pedig a második volt a sérült elméjű brazilnak.
Ekkor azt hittük, kicsit megindul a szekér, és bizakodva vártuk a németeket, de ez a bizakodás – számomra – csak az első félidőben tartott. Furcsa dolog, de az történt, hogy a szünetben, amikor még továbbjutásra állt a Juve (Treze csodálatos gólját Butt büntetőből egyenlítette ki egy kretén Caceres-fault után) – véres habot prüszkölve üvöltöttem Tanult Kollégámmal, hogy elegem van a Juventusból, és kurvára utálom Ferrarát, és agyon fognak baszni a második félidőben. Aztán a szünet után arcizmom sem rándult, úgy néztem végig, ahogy a Bayern élve boncolja a csapatomat saját pályáján.
A németek elleni meccs egy évvel később Parmában ismétlődött meg, azaz pont olyan hatással volt a szezon hátralevő részére, mint amikor Q térde szétszakadt, Felipe Melo pedig bűnbakká rúgta magát. Ott elveszett az a kis remény is, hogy valami még lehet a szezonból, és hogy a Juventus valójában nem annyira rossz, mint amilyennek tűnik. De hasonlóan az egy évvel későbbihez, onnan már csak lefele vezetett út a csapat számára.
Ezzel a poszttal persze csak az érdekes ismétlődésre kívántuk felhívni a figyelmet, hiszen csak hagymázas lázálmainkban jön mostanában elő a 2009/10-es szezon (meg az utána következő). Most Milánóban jóval esélyesebbek vagyunk, mint Münchenben – ja, igen, három éve mindkét meccset otthon játszottuk, most kétszer megyünk idegenbe -, de szerencsére nem csak az ellenfelek játékerejében történt drasztikus változás.
Kezdetét veszi tehát a rangadók időszakának felvezetése a Bianconerin, sőt, hamarosan egy régen látott vendég is tiszteletét teszi nálunk. Mivel kétségtelen, hogy a következő hetekben a Jó ütközik meg a Gonosszal, színpadra szólítjuk a Görkoris Papot, hogy spirituális útmutatással lásson el minket a nehéz napokra. Nemsokára.
