Nem lesz nagy elemzés, csak néhány apróság – pont annyi, amennyit a Catania elleni meccs érdemel. Értelemszerűen inkább kritikus hangot fogunk megütni, hiszen Pogbán és a védelmen kívül csak a meccsre szikrázó napsütést rendelő Dinót tudnánk, de ez nem meglepő, hiszen régóta azt valljuk, akit a legjobban szeret az ember, azzal a legszigorúbb.

Nem lesz nagy elemzés, csak néhány apróság – pont annyi, amennyit a Catania elleni meccs érdemel. Értelemszerűen inkább kritikus hangot fogunk megütni, hiszen Pogbán és a védelmen kívül csak a meccsre szikrázó napsütést rendelő Dinót tudnánk, de ez nem meglepő, hiszen régóta azt valljuk, akit a legjobban szeret az ember, azzal a legszigorúbb.

Feltételezzük, hogy a meccset mindenki látta, úgyhogy nem is mennénk bele a konkrét történésekbe, ráadásul Darti villámsebesen kirakott egy minden részletre kiterjedő mélyelemzést. Ha mégis ki akarnánk emelni egy jelenetet, az az egész meccsre legjellemzőbb pillanat lenne, amikor Pirlo vezette (keresztbe) a labdát a cataniai térfélen, majd senkitől nem zavartatva pofára esett benne. Ettől egy pillanatra fel is ébredt.

A meccs után Somos Ákival beszélgettem, és tökéletesen egyet kellett értenem azzal a megállapítással, hogy a Juventus semmit nem csinált. Mert jól hangzik, hogy „tavaly az ilyen meccseken leikszeltünk”, meg hogy „a nagy csapat akkor is nyer, ha szarul játszik”, csak egyik sem igaz, és nekünk fényes páncélunk az igazmondás. Az igazság pedig az, hogy nem tettünk eleget a győzelemért, nem préseltük a kapujába a Cataniát, és nem érdemeltünk három pontot vasárnap délután.

A labdabirtoklási fölényt annak is köszönhettük, hogy a Cataniának nem volt szüksége a zsugára ahhoz, amit csinált, számukra is tökéletesen megfelelt, ami a pályán folyt. A mélabús labdabasztatásba csak Pogba néhány villanása csempészett némi életet, de ez még komoly helyzetek kialakításához is kevés volt, nemhogy olyan nyomáshoz, amibe már belehibázik egy Serie A-középcsapat védelme. A Catania okosan tömörült, mi pedig valahol a 70. perc környékén elfogadtuk, hogy ezen a meccsen nem születik gól. Ez egyébként szinte mindegy is, hiszen a Napoli veresége ekkorra biztossá vált, és ha őket tekintjük első számú ellenfélnek, tök mindegy, hogy nyerünk-e, vagy ikszelünk (a hét pont előny pont annyi, mint a kilenc), és egy-egy ilyen meccs amúgy is belefér.

Andiamo, negrito!

Ami viszont nagyon nem tetszett, annak megértéshez vissza kell lapoznunk az időben cirka egy évet. Tavaly tél végén Darti írta a levlistánkra, hogy azért bízik a bajnoki címben, mert sokkal jobb focit játszunk, mint a Milan. És ez így is volt: a Milan nyert, mi meg játszottunk. Most ezzel szemben a bajnoki címünkben ugyan teljesen biztosak lehetünk, de sajnos azt kell mondjuk, a Milan szemre sokkal tetszetősebben játszik, több bennük a spirito spiritusz, miközben mi csak nyerünk. Erre persze könnyű válaszolni azzal, hogy nehéz volt az ellenfelünk, meg BL-meccsből jöttünk, és a Milan éppen lendületben van. De az igazság lecsupaszítva az, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a januári mocsárból kipislogva gondoltuk. (Ami ugye nem egyenlő azzal, hogy nem is leszünk, amikor majd nagyon kell)

Egy másik dolog visszatérő probléma, olyannyira, hogy már a beharangozóban is szóvá tettük. Miért kellett megint majdnem a 70. percig várni a cserékkel? Conte elégedett volt a látottakkal? Látta bármelyik csatárunkban a gólt? Arra a kérdésre, hogy miért a botrányos formában futballozó Vucsinics-Giovinco kettőssel kezdtünk, még megvan a válasz: hogy formába lendüljenek. De ha látszik (mert látszott, az nem is vitás), hogy ez ma nem az a meccs lesz, akkor miért kell 67, illetve 77 percig a pályán aszalni a két játékost, miközben a padon két jó (de minimum jobb) formában levő, a bizonyítási vágytól szétfeszülő csatárunk ült, akik így 23, ill. 13 percet kaptak csupán a bizonyításra. Q mondjuk jó szar volt, de legalább helyzetbe került. Úgyhogy meg ne halljam senkitől, hogy Conte isteni cseréje nyert meg nekünk a meccset, mert felrobban a fejem.

És még egy gondolat Contéről: Tylinak van igaza abban, hogy Conte is megváltozott kicsit idénre. Az egy dolog, hogy még az olyan egyértelműen 4-3-3 után üvöltő meccseken sem állunk át, mint a vasárnapi, de az még ennél is feltűnőbb volt, hogy a csapat motivációja is a béka segge alatt volt. Conte kukorékolt becsülettel a vonal mellett, de a játékosokra ebből semmi nem ragadt át. Mindenkinek felhívom a figyelmét arra a győzelmi ünnepre, amit a játékosok (és Conte) elővezettek a meccs után. Lássuk be, velünk együtt ők sem számítottak már rá, hogy ebből győzelem lesz. Igazi bravúrgyőzelem volt tehát ebből a szempontból. De csak ebből.

Bravúrgyőzelem

Egy utolsó megjegyzés: Pogbát talán már nem csak akkor kéne játszatni, amikor valaki sérült, eltiltott, vagy pihennie kell, mert az utóbbi hetekben bármikor pályára lépett, nagyjából két klasszissal volt jobb, mint akár Vidal, akár Marchisio.