Lezárult a 2012/13-as szezon mercatója, a téli átigazolási szezon lezárásával érdemes egy gyorsmérleget készíteni a Juventus, és ezzel összefüggésben a többi olasz nagycsapat helyzetéről. Sajnos a helyzet az, hogy elég sok leggel szolgálhatunk: a Juventus költötte a legtöbbet (53,900,000), és mi zártuk a két piacot összesen a legnagyobb buktával (31,650,000 euró), méghozzá úgy, hogy nem csatlakozott a csapatunkhoz világsztár, és megint van néhány lufink is. Életigenlő, hedonista hozzáállásunk ugyanakkor nem engedi, hogy lógó orral szemléljük az eseményeket, ezért megpróbáljuk megkeresni a Marotta rendezésében elkészült idei roadmovie jobb jeleneteit.

Lezárult a 2012/13-as szezon mercatója, a téli átigazolási szezon lezárásával érdemes egy gyorsmérleget készíteni a Juventus, és ezzel összefüggésben a többi olasz nagycsapat helyzetéről. Sajnos a helyzet az, hogy elég sok leggel szolgálhatunk: a Juventus költötte a legtöbbet (53,900,000), és mi zártuk a két piacot összesen a legnagyobb buktával (31,650,000 euró), méghozzá úgy, hogy nem csatlakozott a csapatunkhoz világsztár, és megint van néhány lufink is. Életigenlő, hedonista hozzáállásunk ugyanakkor nem engedi, hogy lógó orral szemléljük az eseményeket, ezért megpróbáljuk megkeresni a Marotta rendezésében elkészült idei roadmovie jobb jeleneteit.

Furcsa tény, hogy mi költöttük a legtöbb pénzt, és hogy ehhez képest milyen kevés zsugát szákoltunk be a másik oldalon, hiszen Conte érkezése óta folyamatosan cserélődik a korábban rossz szempontrendszer alapján összeválogatott keret. Idén is behúztunk néhány komoly buktát, a 15 millióért vett Kraszicsért mindössze 7-et sikerült kizsigerelnünk a törökökből, a 12,5-ért vett Eliát rongyos 5-ért engedtük el, és akkor még nem beszéltünk a cca 25-ért elhozott Felipe Melóról, aki jelenleg kölcsönben van a Galatánál elenyésző két milláért. Komoly eladásunk borzasztó régen volt már, viszont bár kevésbé tartozik ide, de örömteli hír, hogy a fizetéseket sikerül kordában tartani a klubnál. Zárjuk a bekezdést a ténnyel: az átigazolási időszakban összesen 22,250,000 euróért értékesítettünk játékosokat, köztük az ingyen távozó Alessandro Del Pieróval (róla később).

Eltapsoltunk ugyanakkor szűk 54 millió eurót, ami borzasztóan soknak tűnik még a többi olasz csapathoz képest is. A Milan ugyan szinte ugyanennyit költött, de egyrészt ők 124 év alatt fizetik majd ki Balotelli árát (aki az összes költés kvázi felébe került), másrészt az II. Hullarablók azért 88 millióért értékesítettek is, azaz összességében erősen pluszos a mérlegük. Hasonló a helyzet az Izénél, hiszen ők is eltapsoltak 46 milliót, de behoztak 50-et, úgyhogy ők is a nullszaldó fölött egyensúlyoznak, és még a hasonlóan sokat költő Roma is 20 millió alatt tudta tartani az idény aktuális buktáját, a Fiorentina pedig szintén jó érzékkel épített ki-be játékosokat.

A mercato nyertese nálunk egyértelműen a Napoli: Lavezzi 26 milliós árát nagyon okosan osztották be, Behrami és Pandev mellett – apróért – kiváló squad playereket vettek, télen pedig kölcsönszerződésekkel (Armero, Rolando) mélyítették a keretüket. Nem fiatal csapat a Napoli, ennek ellenére nem csak a szinten tartás, de a mélyítés is jól sikerült – mindez úgy, hogy 3 millió eurós pluszban vannak. A Hullarablók másképp közelítettek az idei mercatóhoz, mindkét milánói csapat elsősorban a bércsökkentéssel volt elfoglalva, aminek számtalan sztár esett áldozatul itt is, ott is. A Milan nyilván óriási pluszban van a nyári kiárusítás miatt, de nagyon jókor rántott elő olyan tehetségeket, mint El Shaarawy és De Sciglio, a télen pedig igen előnyös feltételekkel megszerezte a franchise playernek szánt Balotellit. Az Izé is pluszban van, pedig kvázi lecserélte a komplett (BL-győztes, triplázó) csapatát, és ha gyengült is a keret, sokat fiatalodott, olcsóbb lett, és sokkal jobban variálható és motiválható. A horvát Kovacicot a jövő nagy sztárjának tartják, a többi, 10 millió körüli összegekért szerződtett játékos már részben be is épült. Nem rossz, na. 

A Románál nem annyira okosan költekeztek, de Zemantól nem is vártunk mást: elköltöttek 40 milliót úgy, hogy többet költöttek egy csatárra (Destro, 11 millió), mint az összes védőjükre. A 20 milliós mínusz több, mint a tavalyi bukó, és még mindig nem látjuk, hogy a befektetett összegért sokkal jobb csapatot kaptak volna. A Lazio ebből a szempontból egészen más vonalat követ: gyakorlatilag idén egy huncut petákot sem költöttek, Ciani másfél milliós vételárát a büfés is állhatta volna, más mozgás pedig nem nagyon volt. Sokat költött viszont a Fiorentina, más kérdés, hogy ott az egész csapatot lecserélték. Nem is csinálták rosszul, a Nastasicért és Behramiért bevasalt összeg miatt csak 11 milliós a mínuszuk úgy, hogy rengeteg jó játékost vettek meglehetősen olcsón. Télen erre még rátettek egy lapáttal, a dél-amerikaiak mellett kockáztattak egy nagyot, és leigazolták a fecnikre szakadt térdű Rossit, aki ha egészséges, frenetikus csatárpárost alkothat Joveticcsel.

Bő lére eresztettük a többi csapatot, hogy lássátok, mennyire másképp építkezett a Juventus, mint a Serie A többi csapata. Ha például szemügyre vesszük az elköltött 54 milliónk sorsát, láthatjuk, hogy  ebből 15 millió értékben vettünk olyan játékosokat, akik nincsenek is a klubnál. Leali, Gabbiadini, Masi és Boakye egyértelműen a jövő emberei, hozzájuk csaphatjuk még az ingyen beszákolt különítményt – élén Paul Pogbával, és máris azt kapjuk, hogy a Juventusnál az elköltött összeg 30 százalékát a jövőre költötték. A jelent egy évvel korábban alapoztuk meg, amikor a világ legtöbbet költő csapataként 82 millióból ágyaztunk meg a bajnoki címünknek.

A nyáron érkezettek közül az udinei különítmény megítélése felemás, csaknem 20 millióért vettünk egy ingadozó formájú, de jobbára pozitív Asamoah-t, és egy eddig semmit nem mutató, de vitathatatlan tehetségű Islát. Végeredmény: fancsali vigyor. A legdrágább igazolásunk Giovinco volt a maga 11 milliós árával, Caceresért 8 milliót pengettünk ki, és ha most rendszeresen találkozunk is velük a kezdőben, nehéz lenne bármelyiküket telitalálatnak nyilvánítani. Az ingyenes igazolások között is vegyes a kép, Lucio néhány botrányos teljesítmény után úgy elporolt Torinóból, mint a szél, Bendtner meg pont úgy játszott, ahogy vártuk tőle. Pogba ellenben egy ébenfekete angyal, így a tavalyi mercato után idén is elmondható, hogy a legjobb igazolásunkra egy büdös fillért sem költöttünk.

A bevételi oldalban ugyanakkor még bőven van tartalék. Felipe Melóért fogunk még pénzhez jutni, Zieglerért is muszáj lesz lefölözni valami hasznot (ő ugyebár ingyen jött), Martinez (brr...), Giandonato, Pasquato és Motta (hrrcsasss) is csak kölcsönben vannak, Immobilének pedig a felét birtokoljuk, azaz belőlük is lehet pénz. Az Amaurihoz hasonlóan féreggé hitványult Iaquinta viszont úgy döntött, inkább rojtosra aszalja a seggét a Juve padján évi 3 millióért, mintsem futballozzon valahol máshol kevesebbért, hogy a nyüvek lakmározzanak a testéből. Mindebből az következik, hogy a fentiekért kapható összeg nagyjából a felét takarja az idei transzferszezonon realizált veszteségnek, így pedig már nem is olyan vészes a végeredmény. Főleg, ha hozzávesszük, hogy egyedül a Juventusnak jelentkezik a bevételi, és nem a kiadási oldalon a stadionkérdés.

A csapatunk a Serie A legértékesebbje, a Transfermarkt (innen van az összes adat) szerint 319 millió eurót ér a Juventus. Ez bő másfélszerese a következő legjobbnak tartott Milan értékének, és pont a duplája a Romáénak. A jelenlegi keret nem fiatal, hanem a legjobb korban van (28), de ahogy már fentebb is taglaltuk, sok pénzt invesztáltunk fiatalokba, akik jelenleg rutinszerzés céljából alacsonyabb osztályokban, vagy gyengébb csapatokban szerepelnek. A jövő tehát szép, a klub gazdaságilag stabil, a futó projekt ígéretes, van spirito, szurkolók, meg minden.

De ne hallgassuk el, az idei mercato több sebből is vérzik. És van rajta egy gennyes kelés is, ami már üszkösödésnek indult, és rettenetes bűzt árasztva rothad. Úgyhogy kezdjük is ezzel: mi a vérveretes, bánatos lófasz történt Alessandro Del Pieróval? Miért rúgták ki? Vagy engedték el? Sírva kérjük, valaki magyarázza már el, mi történt, mert külső szemlélőként csak azt látjuk, hogy elment a Legendánk, és jött a helyére Nicklas Bendtner. És bármilyen fájdalmasan viccesen hangzik, ez sajnos véresen komoly. Ahogy egy évvel korábban Sergio Agüero és Dzeko helyett érkezett Vucsinics és (végleg) Quagliarella, úgy idén Van Persie és Jovetics helyett jött Giovinco és Bendtner, ami elég komoly csalódás minden szinten. És elengedték Alexet, aki keveset keresett, mégis száz évesen is fontos meccseken fontos gólokat szerzett, a szurkolók imádták, és olyan franchise player volt, amilyen most nincs. Vagy talán Buffon, de az is más. Valaki magyarázza meg nekünk azonnal, mi volt a háttérben!

A csatárkérdés aztán a télen további bohózatba torkollt, hiszen a Drogbával hiába alkudozó Marotta Sanghajban meglátott egy arcot, amit valahonnan ismerősnek talált, és – bár nem hittük volna, hogy ez lehetséges – még mélyebbre hatolt a gőzölgő trágyahalomban, mint Bendtner leigazolásával. Mert nem az a baj, hogy elhozunk egy kivénhedt futballkurvát, aki öt éve a világon semmit nem tett le az asztalra, hiszen alacsony fizetést kap, és a neve nem cseng rosszul. Hanem az, hogy a Juventusnak kurvára kéne egy tisztességes csatár, akit nem kell olyanokkal mentegetni, hogy „de a mezőnyben hasznos”, meg „zseni, csak épp nincs jó napja”, esetleg „nem fekszik neki a formáció”. Egy olyan, aki bebassza a helyzeteit. Az ilyeneket nem adják olcsón, ez tény, de ha ennyire nincs pénz (ami pedig van), akkor miért nem kötünk olyan üzleteket, mint a Milan a Cityvel Balotelliért? Vagy korábban Ibráért. Esetleg Ronaldinhóért. Most komolyan, kit vett utoljára a Milan cigánykodás nélkül?

Egész nyáron azt ugattuk, hogy a Juventust jelen pillanatban pusztán egy top csatár választja el az európai elittől. Most, annak ellenére, hogy sikeresen túlestünk egy BL-csoportkörön, és a bajnokságban is vezetünk, ugyanezt érezzük, csak annyival szomorúbbak vagyunk, hogy beigazolódtak Giovincót illető félelmeink, Matrit végleg elveszítettük, Quagliarellát pedig egyre biztosabb, hogy Conte nem kedveli. És ennek a szarkupacnak a tetejére sikerült odailleszteni fél évre kölcsönbe Anelkát, akit három napon át vizsgálgattak a Juve orvosai, hogy alkalmas-e még egyáltalán az élsportra. És bár eközben nyélbe ütöttük a Llorente bizniszt, a spanyollal szemben is komoly fenntartásaink vannak, ami a Juventus jelenlegi játékába való beillesztését illeti, és egyébként is csak nyáron jön.

Nem vitás, a keret bizonyos szempontból elég mély, a januári eredmények elmaradásáért mégis a hiányposztok a felelősek. A 28 fős keretből képtelenek vagyunk pótolni Chiellinit, akinek a helyéről szakajtónyi gólt kaptunk már eddig is, az ANK-n bohóckodó Asamoah helyére nincs kielégítő helyettesünk, a másik oldali szélső helyére pedig számban bőven van helyettes, teljesítményben azonban távolról sincs. Az meg szinte mindegy is, éppen melyik csatárunk kezd – bár idén már így is előfordult, hogy Matri maradt az egyetlen bevethető csatár, és szegény Marchisio vergődött végig egy meccset secunda puntában.

Ha el is fogadjuk a számtalanszor elismételt tényt, hogy a Juventus nem vásárol milliárdokért világsztárt, és hogy egészen más típusú klubmodellben gondolkodnak, azt azért tudnunk kell, hogy csak egy európai topfutball létezik. Ennek megvannak a maga szabályai, amikkel nem lehet szembemenni. Vannak törvényszerűségek, amikre érdemes odafigyelni, hogy ne a saját kárán tanuljon az ember, más szóval ne szégyenlősködjünk, ha valakire szükségünk van, mert például a világ legjobb utánpótlásával rendelkező Barcelona sem teszi. A másik út az Arsenalé, azt jó lenne nem követendő példának tekinteni, mert ott is tudjuk, hogy van pénz, csak nem költik el, akkor sem, amikor egyértelmű, hogy kire-mire van szükség.

Ez a mercato – a nyárival együtt – nem csak Del Piero miatt csalódás (még ha nem is mérhető semmi kapitányunk elvesztéséhez, és annak méltatlan körülményeihez), hanem azért is, mert a Juventusnak valóban szüksége lett volna jó igazolásokra. Láthatjuk, hogy az ellenfelek erősödtek,  azaz vitathatatlan fölényünk mértéke csökkent, ráadásul Bendtner után újabb pojácával nevettetjük ki magunkat.