Ha évente csak kétszer-háromszor látom is, szeretem Dino Vercottit. Mi több, felnézek rá, büszke vagyok rá, hogy a barátomnak tarthat/om. Minket a Juventus hozott össze, de nem úgy, hogy összeborultunk egy nagy győzelem után, hanem úgy, hogy elküldött a picsába a kommentek között egy NST-s posztom után.

Tegnap én küldtem el őt a picsába, amikor elolvastam a posztját. Nem azért, mert nem tudtam róla pontosan, hogy úgy tekint a Juventus-szurkolásra, ahogy tegnap leírta. Ez nem volt titok, az együtt töltött időben szinte kizárólag a Juvéről beszélgettünk, pontosan tudtam, hogy viszonyul a dologhoz. Amiért mérges lettem, az a Dinóhoz hasonló intelligenciájú emberekre egyáltalán nem jellemző szemellenzős, egydimenziós gondolkodás.

A magyar néplélek furcsaságaiba tökéletesen beleillik, hogy a két legnagyobb magyar Juve-közösség fogja magát, és összeveszik azon, hogy melyikük a nagyobb Juve-szurkoló. Én általában szánakozva nézem azokat, akik arra döngetik a mellüket, hogy saját, illetve anyuci-apuci szerencsés  anyagi helyzetének köszönhetően hetente járnak Juve-meccsekre, és aztán fölényeskedve mutogatnak azokra, akiknek erre nincs lehetőségük. Dino bűne a szememben hasonló: saját szurkolói hitvallását tekinti az egyetlen tiszta, minden más felett álló lelkiállapotnak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érzek önkéntelen tiszteletet iránta, főleg olyankor, amikor az idegenbeli meccseken a Juve-parkolóban a szurkolótábor capója leszáll a buszról, és az első útja Dinóhoz vezet, hogy megölelje. Szeretem Dinót, olyankor is, amikor hajcsárként ver minket végig az éppen aktuális városon, mondván, „inkább legyünk ott egy (két, három) órával előbb, mint késsünk”. A közös utazások rendkívül szórakoztatóak, olyankor még Dinóval is el lehet beszélgetni olyan huszadrangú kérdésekről, játékosokról, szurkolókról. Még talán a mezről is.

Nem is zavarna senki szurkolói motivációja, ha nem akarná lenyomni más torkán. Nem érdekel, ki mennyit utazik meccsekre, amíg nem dörgöli a kevésbé szerencsések orra alá. Nem érdekel, ki mennyit tud a Juventus történelméről, amíg nem kioktatni akarja vele a másikat. Nem érdekel, hogy valaki szerint csak akkor lehet igazi Juve-szurkoló valaki, ha tud olaszul, és járatja a Hurrá, Juventust!.

Rengeteg szurkolói motiváció létezik, és én egyiket sem gondolom feljebbvalónak a másiknál – legalábbis nyilvánosan. Azért nem, mert egy klubkultúra, egy csapat arculata, és minden, amit képvisel, minden emberben másképp csapódik le. Mindenkit más fog meg, más miatt leszünk – Magyarországon – Juventus, vagy éppen Manchester United, Real Madrid, sőt, akár Izé-szurkolók is. Ez lehet akár egy játékos, az adott klub státusza, sikerei, vagy éppen a meze. Teljesen mindegy, miért lesz az ember szurkoló, a motiváció semmi nem számít. Valójában csak az a fontos, hogy az ember miként tekint magára, mit gondol az ő szurkolói hitvallásának.

Vannak, akik magukra aggatják a klub összes elérhető relikviáját. Vannak, akik fórumokon, kommentablakokban, levlistákon élik ki magukat. Aztán vannak, akik szurkolói klubokba is belépnek, esetleg mindjárt olasz klubokba (más lehetőség egészen idén őszig nem nagyon volt), és sokat utaznak a csapat meccseire. Aztán vannak, akik mélyebbre hatolnak, mint Darti, pedig hát...

Ennek két olvasata van: az egyik a Dino-vonal, amiről elég annyit mondanom, hogy amikor Milánó felé repülve elmondtam, hogy előző nap a szülinapi tortámon a 77-es bajnokcsapat képe volt, egy levegővel elmondta annak a Juvének a legerősebb kezdőjét. A másik olvasat az, ami hozzám a legközelebb áll.

Én a Juventust az olasz futballközeg részeként, vagy inkább legmeghatározóbb alakjaként vizsgálom. Szeretem a calciót, mindenestül. Az egész érdekel: a történelme, a fejlődése, a mérföldkövei, és a csapatai is. Ezért van az, hogy Dino megvetésének tárgyaként egyértelmű szimpátiát érzek a Toro iránt, és kibaszottul rühellem Monterót, aki egy eszetlen mészáros volt a szememben, és semmiféle olyan erénnyel nem rendelkezett, amik az olasz védőket jellemezték. Nem éreztem kötelességemnek szeretni csak azért, mert Juve-játékos. Ugyanakkor feltétlen tiszteletet érzek Nesta, Zola, Battistuta, sőt, bizony, Zanetti iránt is. Ha ettől rosszabb Juve-szurkoló vagyok, akkor azt is vállalom. De én nem azért rühellem az Izét, mert Juve-szurkolóként ez kötelesség, hanem önmagáért. A Milanra is inkább ellenfélként tekintek, mint ellenségként (de hogy az honnan jött, hogy én Milan-szurkoló lennék, arról fingom nincs). Mivel a Juventus még akkor is az olasz futball origója volt, amikor a Serie B-ben játszott, nagyon jó mérőpont a csapat szurkolójának lenni. Egészen kivételes helyzet a Juve szempontjából vizsgálni mindent, ami az olasz futballal történik.

És közben a Juventus az életem. Figyelemmel követem minden lépését, a programjaimat mindig a meccshez időzítem, talán a legjobban azzal írhatom le, ha elmondom, hogy az elmúlt két évben két Juve-meccset nem láttam: az egyik egy Cagliari elleni meccs volt, ami alatt az első randimon voltam a feleségemmel, a másik pedig az idei, udinei meccs volt, amikor az esküvőm volt. Elbassza a napomat, ha kikap a csapat, szárnyalok, ha nyerünk. Juventino vagyok, pedig még az elmúlt 10 év eseményei is összefolynak a fejemben, nemhogy a 30 évvel ezelőttiek.

Amiben viszont mélyen egyetértek Dinóval, az a múlt fontossága. A jelen értelmezéséhez elengedhetetlen a múlt ismerete, csak ez az én olvasatomban egyáltalán nem csak a Juventus, hanem inkább az egész digó futballközeg ismeretét jelenti. A legfontosabb azonban még csak most jön.

„Felix qui potuit rerum cognoscere causas” (Vergilius)

Az idézet a futballtaktikai evolúció bibliájának számító Jonathan Wilson eposz, az Inverting the pyramid előszava. Azt jelenti, „Szerencsések azok, akik képesek megérteni a történések okát”, és pár oldallal később a szerző meg is magyarázza, mire gondol. A 2004-es Eb egyik meccse után Wilson éppen újságírókkal itta magát a szokottnál is bölcsebbé, és természetesen a taktikáról beszélgettek, amikor egy angol újságíró azt találta mondani, „a taktika, a felállás semmit sem számít, csak a játékosok a fontosak, nem is érdemes másról írni.”. Erre Wilson megfogalmazta a véleményemet, amit eddig még soha, semmilyen formában nem írtam le, de Dino ezt is kihozta belőlem.

„Amint kellően bepiálva felemeltem az ujjam, hogy elmondjam a kollégának, a hozzá hasonlóknak nem csak azt tiltanám meg, hogy írjon a futballról, de azt is, hogy egyáltalán nézze, egy kevésbé részeg argentin újságíró a vállamra tette a kezét, és így szólt: - A felállás az egyetlen dolog, ami számít. Semmi más nincs, amiről érdemes írni.”

Én, bár mélyen és őszintén hiszek a fentiekben, soha nem néztem le senkit, aki úgy néz Juve-meccseket, hogy nem érdekli a felállás, a játékszisztéma, azok a taktikai finomságok, amiktől például Conte sokkal több lesz, mint egy faszán motiváló egykori játékos. Pedig azt gondolom, ez a különbség azok között, akik nézik a futball, és azok között, akik látják – vagy legalább látni akarják. Eszembe sem jutna posztot írni arról, mit gondolok azokról, akik vasárnap délután nem a Juve-meccset nézik, vagy közlik, őket a BL annyira nem érdekli, hogy programot szerveznek szerda estére. Nem írom le, mert tiszteletben tartom, hogy nem mindenkinek az a fontos, ami nekem. Lehetnék én is pökhendi, és oszthatnám Wilsonhoz hasonlóan azt, aki szerint kurvára lényegtelen, hogy 4-3-3, vagy 3-5-2, és Dinóhoz hasonló meggyőződéssel tehetném, hiszen én őszintén azt gondolom: ez a legfontosabb, minden más lényegtelen.

Minden a futballról szól. Nélküle nincs Juventus, nincs meccsre utazás és nincs Del Piero sem. És nekem igenis szörnyű élmény volt vereséggel búcsúztatni a Kapitányt, a római lelátón sokkal jobban fájt, hogy így látom utoljára Del Pierót, mint az, hogy utoljára látom a Juvében. Nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam emiatt, sőt, nem fogadom el, hogy emiatt rosszabb Juve-szurkoló lennék. Még akkor sem, ha abban biztosan igaza van Dinónak, hogy valójában annak az estének a jelentősége távolról sem a meccsben állt, hanem Del Piero búcsújában, és pár év múlva már nem is fogunk emlékezni rá, mi lett a meccs eredménye.

Természetesen az én szememben is megvan a szurkolók sorrendje. A legtöbbre valószínűleg Dino Vercottit tartom az összes közül, aztán megy szépen tovább a rangsor azok felé, akik rengeteg pénzt, időt, energiát költenek arra, hogy meccseket nézzenek élőben, vagy ha erre nincs lehetőségük, olyan  szenvedélyesen, intelligensen és szellemesen szeretik a csapatot, mint a Bianconeri szerzői. De igyekszem elfogadni mindenki szurkolói motivációját anélkül, hogy minősíteném, egyszerűen azért, mert ez nem feladatom. Főleg nem arrogánsan, pökhendin, magas lóról, és legfőképpen öncélúan.

"Ma már mindenki véleményt alkothat, ez kevéssé romantikus, mint az az időszak, amikor még nem volt így. De a vélemények többsége is érdektelen - legalábbis számomra. (Dino Vercotti)