Aki már 2006-ban szurkolt a Juventusnak, sosem felejti el azt a csapatot: gyakorlatilag minden poszton klasszisok játszottak Capello keze alatt, papírforma volt a két bajnoki cím, még olyan ellenfelek előtt is, mint a BL-győztes ill. a Figo-féle milánóiak, vagy Spalletti Romája. Az a Juventus a 2005-ös naptári évben 93 bajnoki pontot szerzett, ami nem csak a klub, hanem a teljes olasz mezőny rekordja volt. Conte Juventusa ugyanis ebben a naptári évben 94 egységig jutott, ami egyetlen címmel sem jár, de a csapat erejéről rajzol egy halvány ceruzás skiccet. A végeredményben teljességgel haszontalan, mégis beszédes rekord mögé nézünk.

Aki már 2006-ban szurkolt a Juventusnak, sosem felejti el azt a csapatot: gyakorlatilag minden poszton klasszisok játszottak Capello keze alatt, papírforma volt a két bajnoki cím, még olyan ellenfelek előtt is, mint a BL-győztes ill. a Figo-féle milánóiak, vagy Spalletti Romája. Az a Juventus a 2005-ös naptári évben 93 bajnoki pontot szerzett, ami nem csak a klub, hanem a teljes olasz mezőny rekordja volt. Conte Juventusa ugyanis ebben a naptári évben 94 egységig jutott, ami egyetlen címmel sem jár, de a csapat erejéről rajzol egy halvány ceruzás skiccet. A végeredményben teljességgel haszontalan, mégis beszédes rekord mögé nézünk.

Két, különböző korszakokban összeállt mancsaftot nem könnyű összevetni empírikus módszerekkel. Nyilván a legegyszerűbb lenne, ha ki lehetne küldeni a pályára a 2005-ös Juventust a mostani ellen, de ehhez nem lenne elég klónozni a mindkét csapatban játszó Buffont és Chiellinit, még arra is kellene figyelni, hogy a klónokat 2005-ös korukba gyúrjuk, és a többieket is visszaküldjük hét évvel ezelőtti állapotukba. Bár a blog befolyása szinte korlátlan, és anyagi eszközeink is megvannak a lehetséges műveletekhez, a fizikusok tökölődése miatt az időutazást nem tudjuk vállalni. Így tehát a szurkolói beszélgetések, fórumok egyik kedvenc témájával, a posztonkénti összehasonlítással eresztjük egymásnak a két Juventust. Capello stabilan 4-4-2-t játszatott, Conte kedvenc 3-5-2-jét ezzel nem evidens párba állítani, de mi kis csalással megtesszük. Nézzük a legerősebbnek tartott 11-eket! (Zárójelben a játékosok egykori vételára, millió euróban.)

Juventus 2005: Buffon (54,2) – Zambrotta (8), Thuram (41,5), Cannavaro (10), Chiellini (7,3) – Camoranesi (8,5), Emerson (28), Vieira (20), Nedved (41,2) – Ibrahimovic (16), Trezeguet (23). Ugyan a Zebina, Thuram, Cannavaro, Zambrotta védősor állt össze leggyakrabban, de egyrészt mi is ezt érezzük erősebbnek, másrészt Capello is ezt a felállást favorizálta 2005 végén.

Juventus 2012: Buffon (54,2) – Barzagli (0,3), Bonucci (15,5), Chiellini (7,3) – Lichtsteiner (10), Vidal (12,5), Pirlo (0), Marchisio (0), Asamoah (9) – Giovinco (11), Vucsinics (15).

Kezdjük a kapusokkal – Buffon Buffon ellen, hihetetlen! Ugyan egy csúnya sérülés miatt a fél szezont ki kellett hagynia (a Berlusconi-kupa sörmeccsén rúgta meg Kaká; a Milan átengedte Abbiatit, aki beépített ügynökhöz képest pöpecül védett), Buffon 2005-ben már a csúcson volt: kétszer volt az UEFA év csapatának tagja, a következő évben világbajnok lett, FIFA év csapatának kapusává választották. Bár volt 2009-10 körül a teljes Juventusszal együtt egy mélypontja, azt gondoljuk, manapság pont ugyanolyan hatékony kapus, mint 7 éve volt, 34 évesen is stabil válogatott, és épp idén számolta ki az IFFHS, hogy posztján tulajdonképp ő a XXI. század legjobbja. A kapusposzt szoros csatában igazságos döntetlen, Buffon örök, az állás 1:1.

Na és akkor csaljunk egy egészen kicsit: Lichti tulajdonképp jobb bekk, így kézenfekvő az összehasonlítás Zambrottával. Forrest lelkes, gyors, nehéz mellette elvinni a labdát, támadásban természetesen húzódik középre, a ligában kevés párja van jobb szélen, de Zambrotta más kategória volt. Már a Bariban feltűnt, a futáson kívül is mennyire természetesen használja mindkét lábát, így tulajdonképp bármilyen vonal melletti poszton be lehetett vetni, akár védőként, akár a középpályán. Végül védőként futott be, de egy sorral előrébb is hasonló nívón nyomta. Legalább olyan jó szeme volt, mint lába: a csúcson lévő Zambrotta játékintelligenciája alapján akár irányító is lehetett volna. Nyilván sosem felejtjük el neki, hogy 2006-ban lelépett (az élet igazságot szolgáltatott neki, onnantól csak egy bajnoki címre és egy komolytalan szuperkupára futotta neki, amiket a padról nézett végig), de ettől ez még nagyon sima döntés. 2:1 Capellóéknak.

Barzagli vs. Thuram, 300 ezer euró vs. 41,5 millió euró. Az idén 40 éves Thuram korának sztárvédője volt, a franciákkal VB-t és EB-t is nyert, minden csapatában húzóembernek bizonyult, nála jobbat akkoriban nem lehetett találni. Zambrottához hasonlóan ő is megkapta a szeretetcsomagját az élettől (egy bohóc Spanyol Szuperkupa jutott neki a Juve után), és a 2006-os VB-n tett nyilatkozata után nem nehéz szívből gyűlölni, ezzel együtt ne vitassuk el tőle, hogy az egyik legelegánsabb védőjátékos, akit a korosztályom láthatott Juve-mezben. A vételáruk közötti majd’ 140-szeres szorzónál sokkal kisebb különbség van közöttük, ár-értékben Barza verhetetlen, de a melegekkel örvendetesen szolidáris Lily még nála is jobb védő volt. 3:1 a világválogatottnak.

Hasonlóan alakul a Capello-team másik középhátvédjének és Bonuccinak az összevetése. Ráadásul Cannavaro Moggi maffiamódszereinek köszönhetően tulajdonképp ingyen érkezett Torinóba, a Kannás-Carini csere pedig a „How to become a succesful sports director for dummies” könyv „advanced techniques” fejezetének legszemléletesebb példája. Amellett, hogy azóta kiderült, Cannavaro a futballkurva zlatani pontosságú szinonimája, a szédületesen jóképű Fabio Thurammal az akkor létező legerősebb párost alkotta hátul. Ütemérzék, elegancia, megbízhatóság 176 centiben, gerinc nélkül – ez volt Cannavaro. Leónak majdnem tökéletes éve volt, még lehet akkora legenda, mint Canna, de egyelőre nem az. 4:1 a 2005-ösöknek.

Buffont már összevetettük saját magával, most Chiellini következik. Capello kezdőjében akkoriban vitán felül ő volt a leggyengébb láncszem, a maiban pedig Pirlo után ő a legcombosabb elem. Akkoriban bal bekket játszott, suta volt, heti szinten hiányoltuk belőle az ütemérzéket, tulajdonképp jobb híján játszott: Zebina jobb szélen nem volt megoldás, Birindelliben nem bízott Capello, így került Chiello a csapatba. A középre húzott Chiellini teljesen más játékos: ugyan balbekknek továbbra sem tökéletes, négyvédős rendszerben középen, háromvédősben bal oldalon posztján a világ egyik legjobbja. A minden falat áttörő vasgolyó a törhetetlen betonfal ellen, mégsem eldöntetlen: csitriből klasszis, szépítenek Contéék: 4:2.

A középpályák eltérő felépítése miatt muszáj egyetlen fából vaskarika összehasonlítást tenni, így egymásnak eresztjük Camoranesit és Vidalt. Két dél-amerikai csak akkor különbözhetne jobban, ha az egyik nő lenne és hárfán játszana egy guadalajarai avant-garde zenekarban, a másik pedig egy szürke ménként nyerítene Dino kolumbiai haciendájának istállójában: Camo egy tüzes fejű, kiszámíthatatlan vadbarom volt zseniális játékintelligenciával, Vidal pedig zsenge kora ellenére érett, kiegyensúlyozott, végtelenül fegyelmezett, terhelhető, csupaszív cukibogyó, csak épp 11-est nem tud rúgni. A váratlan húzások és a cselezőképesség szólnak az indián mellett, amúgy ez sima Vidal, jönnek fel az utódok, 4:3.

A belső középpályásokat a pályán elfoglalt pozíciójukhoz képest felcseréljük, Pirlót Vieirával, Emersont Marchisióval állítjuk párba. Emerson volt a Capello-squadra emberevője, a romanisták sokáig nem csillapodó gyűlölettel tömték ki tarisznyáját, mikor Torinóba költözött. Tipikus ’90-es években gyökerező brazil focista volt: egy oldalról profi a pályán, más oldalról egy lelketlen zsoldos, aki azért jött Európába, hogy felvegye az itteni borítékot. Akár Vidallal, akár Marcsival hasonlítjuk össze, alapvetően állja a sarat: elnyűhetetlen fizikum, pontos passzjáték, ösztönösen éles intuíció jellemezte, társaihoz hasonlóan ő is klasszisnak számított a maga területén. Védekezett, passzolt úgy, mint Marchisio, és a munkabírása sem volt utolsó. Amiért mégis Marcsinak húzzuk be a strigulát, az részben a mi javíthatatlan szentimentalizmusunk: ő Juve-vér, a klub saját kölke. Ezen kívül a modern fociban egyik kulcsszerepnek számító, tipikus box-to-box középpályás, a jobbik fajtából, és még gyorsabban is fut a brazilnál. Marchisio felbecsülhetetlen értékű, nem csak a jelenje, hanem a karrierje is fontos a klubnak, hét pár után egyenlő az állás.

Pirlo-Vieira. Mindkettő másik klubban vált legendává, mindkettő úgy érkezett, hogy nyerni akar, mindketten új motivációért jöttek Torinóba, és egyiket sem sikerült azóta pótolni: Vieira távozása óta az Arsenal szó szerint semmit nem nyert, Pirlo meg a Milan történelmének utolsó klasszis középpályása (ezúttal is köszi, Hallegri). Mindketten remekül passzolnak, minden támadásban benne vannak, mindketten hatékonyan kötik össze a védelmet a csatársorral, mindketten remekül látnak a pályán, és mindketten kiválóan szerelnek. A szenegáli mellett szól a talán hatékonyabb védekezése és a vélhetően vaskosabb-hosszabb pénisze, egyébként Szundi mindent picit jobban művel, és bizony ő a korszakos alak, aki miatt egyáltalán van értelme a mélységi irányító szóösszetételnek – sőt, 33 évesen is hozza a nívót. Hoppácska, 5:4 Contééknek.

Innentől viszont tükörsima ügy Capellóék győzelme. A Nedved-Asamoah összehasonlításra nem is pazarolnánk bővebben a szót (Nedved vitán felül egy legenda, aki ha egyszer kimaradt, rögtön nem nyertünk BL-t, Kwadcsi meg egy erős közepes játékos, aki legfeljebb fizikumban közelíti meg a Furia Checát), és csatárfronton is teljesen egyértelmű a párharc, főleg, ha megnézzük, az önmagában parádés Zlatan-Trez páros mögött Del Piero melegítette a padot. Vucsinics és Giovinco még a mostanában szürke olasz mezőnyből sem lógnak ki egyértelműen, viszont a 2005-ös csatársornál erősebbért hirtelen nem is tudjuk, meddig kellett volna menni. A Sevcsenko-Inzaghi duó jó közelítés, a van Nistelrooy-Rooney is korrekt referencia egy 2005-ös futball-korrajzhoz. A Bergkamp-Henry kettőstől is bizsereg picit a naci, az Eto’o-Larssonban is ott egy gyengébb láncszem, és a Ronaldo-Raul párosra sem cseréltünk volna kettőt a 2005-ös hármasunkból, akkor sem, ha Zlatan akkoriban még nem volt az a kérlelhetetlenül hatékony gólgép, amivé később a Capellóval végzett munka tette.

Szóval a vége 7:5 Kalap Úréknak, tulajdonképp papírforma. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, a csatársor döntött, de ennél azért összetettebb a kérdés. A két 11 összértéke között is komoly különbség van: a Conte-csapat játékosainak vételárát összeadva 134,8 millió eurót kapunk, aminek 40%-a Buffon. A Capello-gárda szumma 257,7 millióba fájt. Nézzük, a közös pontnak számító Buffon és Chiellini kivételével mennyibe került a két kezdő: zsenge 73,3M feszült duzzadt 196,2M-nak. Posztonként tehát jóval erősebbek voltak Capellóék, mégis Conte gárdája tartja a naptári évek pontrekordját. Capello tegnap nyilatkozott a Skynak ezzel kapcsolatban, és hajlunk az egyetértésre: Conte csapata ugyan gyengébb, mint az övé, de a bajnokság sokkal többet gyengült 7 év alatt, mint a Juve. Ezzel együtt büszkék lehetünk a mai Juventusra és Marottáékra: a 2006-07-es pokoljárás, majd a két hetedik hely és az ismételt szopóág után nem számíthattunk arra, hogy ilyen hamar ennyire erős kezdőcsapat és ennyire hatékony edző-keret kapcsolat épül Juventusban. Hasonlóan eredményes, szexi, fölényes 2013-at kívánunk a keretnek, és persze magunknak is.