Zajlik a felkészülés, az olasz foci a fogadási botránytól hangos, de mi még mindig a tavalyi bajoki címen örömködünk. Sorozatunkban igyekszünk megragadni azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak/hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Juventus megnyerte története 30. scudettoját. Fontossági sorrendről szó sincs, véletlenszerűen vesszük sorba a fontosnak tartott elemeket: a mai részben rámutatunk, mit köszönhetünk a megdöbbentően jó védekezésnek.
Zajlik a felkészülés, az olasz foci a fogadási botránytól hangos, de mi még mindig a tavalyi bajoki címen örömködünk. Sorozatunkban igyekszünk megragadni azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak/hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Juventus megnyerte története 30. scudettoját. Fontossági sorrendről szó sincs, véletlenszerűen vesszük sorba a fontosnak tartott elemeket: a mai részben rámutatunk, mit köszönhetünk a megdöbbentően jó védekezésnek.
Amikor különböző webkettes felületeken előbújik az egyszeri olvasóból, fórumozóból, bloggerből a csapatépítő edzőpápa, első körben a legtöbben néhány gólvágóban látják a megoldást. Tulajdonképp érthető álláspont: a focit gólra játsszák. A mostani Juventus viszont fordítva ül az önjelölt Mourinhók által felszerszámozott lovon: Conte elsősorban a védelmet rázta gatyába. Volt honnan fejlődni: a 2009-es ezüst után atomjaira hulló, hetedik helyig csúszó csapatunknak – az 1962/62-es campionato óta először – negatív lett a gólkülönbsége. Delneri a helyezésen nem, az ellenfelek góltermésén minimálisan tudott csak kozmetikázni. Miután az előző évadban még mindig kriminálisan sok gólt kapott a csapat, Marottának adva volt a feladat: a csatársor és a középpálya mellett meg kellett erősíteni a védelmet is. Magyarul: gyakorlatilag teljesen új csapatot kellett építeni.
Szeretünk, Forrest!
A leggyengébbnek tartott csapatrész változott a legkevesebbet a 2011. májusában szégyenteljes szezont záró, szedett-vedett Juventushoz képest: a két szélre egy-egy svájci válogatottat sikerült keríteni. Ziegler ingyen jött a harmatgyenge tavaszt produkáló Samptól, Lichsteinerért viszont nyolcszámjegyű összeget kért a Lazio. Az érthetetlen módon véglegesített Motta és az egy világbajnokra tulajdonképp sosem emlékeztető Grosso helyére mindkettő atombiztos kezdőnek tűnt. Ránézésre kész is volt a csapatrész: Conte az előzetes hírek szerint 4-2-4-hez ragaszkodott, ennek megfelelt a Buffon előtt felálló Lichsteiner – Barzagli – Chiellini – Ziegler négyes, középre a drágán vett, első évadában könnyűnek találtatott Bonucci és a fillérekért igazolt, olaszos mércével mérve szinte pofátlanul fiatal Sörensen is megfelelő helyettesnek nézett ki. Bal szélre De Ceglie és Grosso elegendőnek tetszett, egyedül abban nem voltunk biztosak, mi lesz Lichsteinerrel, ha esetleg eltiltják vagy megsérül: abban mindenki egyet tudott érteni, hogy Mottára nem szabad többször mezt adni.
Ezek után kissé meglepődtünk, amikor a masszív Serie A-s pedigrével rendelkező Zieglert egy zsák edzőbólyáért átengedtük a törököknek. Leigazolunk egy válogatott, rutinos, évek óta lyukas posztra érkező szőkét, hogy az első adandó alkalommal kivágjuk külső körletre?! Conte, nooormááális?! Mi lesz, ha De Ceglie megsérül, esetleg kiállítják?! Utóbbi rögtön az évad első tétmeccsén, a Parma elleni stadionnyitón összejött (bónuszként Giovinco berúgta a kiállítás mellé megítélt büntetőt is), viszont összefoglalójában optimistán írta Tyli, hogy a mókás mozgású olasz könnyen feledtetheti Zieglert. Vegyesek voltak tehát az előjelek, de arra senki nem számított, hogy végül mindössze kettő bajnokin (Genoa o, Napoli i) nyalunk be egynél többet, és szumma 20 kapott góllal, veretlenül zárjuk a bajnokságot.
Bevált az új krétacsík
20 kapott gól, veretlenség. Pusztán a móka kedvéért helyezzük el ezeket a tényeket az elmúlt 20 év „topbajnokságai” (Serie A mellett angol, spanyol, német nemzeti sorozatok) között! Az olaszoknál az elmúlt két évtizedben mindössze 5 csapat (Roma ’03-04, Juve ’99-00, Milan ’93-94, Torino ’91-92) volt, amelyik maximum 20 gólt kapott, de ezek végig 18 csapatos bajnokságban történtek, így csak a felsoroltak közül egyedül bajnok ’94-es Milan rendelkezik jobb mutatóval: idén májusig a Juventus 0,53 gólt kapott mérkőzésenként, a ’94-es Milan 0,44-et. A spanyoloknál 20 bajnoki évadban csupán egy csapat (Deportivo La Coruna, ’93-94, 2. helyezett, 18) maradt 20 gól alatt, az angoloknál kettő (Chelsea, ’04-05, bajnok, 15; Arsenal, ’99-00, 2. hely, 17), a németeknél egész pontosan zéró példa akad ugyanerre. A veretlenség még nagyobb kuriózum. Egyetlen olasz csapat nyomta le a bajnokságot zakó nélkül az elmúlt két évtizedben: a ’92-es Milan. (Következő évben BL-döntőt játszottak, majd még egy év múlva pürére verték a Barcelonát, csak mondom.) A német és a spanyol bajnokságban 20 év alatt nem akadt veretlen csapat, az angoloknál is csak a 2004-es Arsenalnak jött ez össze. Fájdalom, hogy a veretlenül megnyert bajnokságért is csak egy címet adnak, papíron tulajdonképp semmi jelentősége. Az ellenfelek számára viszont jelzés értékű a veretlenség: ez a csapat nem adja fel, a Juventust nem lehet két vállra fektetni.
Mi kellett ahhoz, hogy a 2010-11-es évad 47 kapott gólját lazán megfelezze a Juve? A védelembe nem kellett sokat igazolni, tulajdonképp Lichsteiner, valamint a tavaszra érkező, esztétikailag is kifogástalan vételnek számító Caceres számított újdonságnak. Mégis egészen más volt a Juventus hátsó tartása, mint a megelőző években. A két kiváló igazolás, Bonucci hihetetlen tavaszi feltámadása, De Ceglie beérése, Chiellini sokoldalúsága (bár négyvédős rendszerben, szélen továbbra is inkább kényszermegoldás), Barzagli megbízhatósága egyenként sem elhanyagolható tényezők, de a jó csapatteljesítmények mögött mindig több van puszta egyéni képességeknél. Conte remekül rakta össze a védekezést, és a meccsek végéig hajtotta barmait.
Jó arc, de nem hiányzott
Szándékosan nem pusztán védelemről, inkább védekezésről beszélünk: bár Felipe Melo jópofa figura, összehasonlíthatatlanul gyengébb játékos Vidalnál, ahogy Aquilani sem ér Pirlo nyomába. A Vidal-Pirlo-Marchisio trió roppant labdabiztos, mindhárom játékos tud és szeret passzolni, szerelni. A 20 kapott gólban ugyanúgy benne van az ő munkájuk, mint a Lichsteiner és Motta között meglévő, zongorázhatatlan különbség. Conte azt is felismerte, hogy ha van a keretben három középső védő, valamint két olyan szélső védő, akik támadójátékban is használhatók, akkor bizony alkalmas a keret a 3-5-2-es felállásra. Először a nápolyi, majd az udeine bajnokin vette elő Conte, tehát eredendően csak szintén három bekkel felálló csapatok ellen alkalmazta, de a két döntetlen szerencsére nem tántorította el attól, hogy később ezt tegye alapfelállássá. Az elsőre kósza ötletnek tűnő taktika bevált, a bajnoki címet hozó tavaszi menetelés is ennek volt köszönhető. Zárásként még egy megjegyzés: Buffon óriási változáson ment keresztül. A két trágya szezonban ő is lesüllyedt a szedett-vedett csapat szintjére, már amikor a sérülései között egyáltalán bevethető volt, láthatóan motivációját veszítette. Az idei veretlenségből azonban annyira kivette a magáét, hogy először a Lecce elleni mérkőzésen jutott eszünkbe, milyen az, ha a kapusteljesítmény is belepiszkít egy eredménybe.
Pöpec
