Miért éppen mi? III. - Spirito Juve

2012. július 16. - s4tch

Miután lassan felocsúdunk a bajnoki cím okozta örömmámorból, és a Juve játékosokkal teletűzdelt olasz válogatott súlyos vereségéből, folytatjuk az idény értékelését. Sorozatunkban igyekszünk megragadni azokat a tényezőket, amelyek hozzájárultak/hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Juventus megnyerte története 30. scudettoját. Fontossági sorrendről szó sincs, véletlenszerűen vesszük sorba a fontosnak tartott elemeket. Következzen a Spirito visszatéréséről szóló rész.

Egy ilyen absztrakt jelenségre, mint ami a poszt témája, nehéz mindenki által érhető, materiálisan érzékelhető magyarázatot adni. Sajnos (?) például nem tudtuk olyan sokszor megmutatni a nagy szívünket, mert általában komposzttá aprítottuk az ellenfeleket. De azért előfordult néha egy-egy kisiklás.

Nézzük, hányszor játszott hátrányban a Juventus: az elején Cataniában (végeredmény 1-1), ahol – kapaszkodj – Kraszics egyenlített, aztán az őrületes nápolyi csörtén, ráadásul itt fordult elő először, hogy kétgólos hátrányba került a csapat (a végeredmény 3-3), a Roma ellen idegenben, amikor Vidal azt a lyukat rúgta a gólvonalon, és később Giorgio bólintotta be Esti „beadását" (végeredmény: 1-1), A Milan ellen idegenben, amikor Buffon épphogy a gólvonal előtt megfogta Muntari fejesét, így úsztuk meg, hogy ne legyen kétgólos a hátrány, de aztán a bírói csalás ellenére Matrinho bepofozta az egyenlítést (végeredmény: 1-1), és végül Bolognában, ahol az Isteni Di Vaio góljával vezettek a hazaiak, de ez is 1-1 lett. A bajnokságban tehát hazai pályán egyetlen percet sem játszott hátrányban a csapat, idegenben pedig mindig összejött legalább az egyenlítés – igaz, a győzelem egyszer sem.

A kupában már más volt a helyzet, két kupameccsen is hátrányba került a Juve, de míg a Milan elleni (ezúttal hazai) visszavágón a hosszabbításban sikerült fordítani, a kupadöntőn ordasul megcsinálta a Juvét a Napoli. Ennyi.

Sírás lesz a vége, pubikám...

A fenti statisztikákból kiderül, vagyis inkább megerősítést nyer, amit az agresszíven intellektuális, ugyanakkor végtelenül szexi Tyli a stadionról írt: a Juvét nem lehetett megverni Torinóban, de még megszorítani sem sokszor sikerült (a döntetlenek is jobbára viszketegséget okozó, idegbajos pontvesztések voltak). De a stadion nem lenne magyarázat arra, hogy idegenben miért nem lehetett megverni Contééket.

A Spirito Juve megfoghatatlan dolog. Nem is mennénk most vissza az ellenfelek skalpjánál csak a scudettókat gyorsabban gyűjtögető Furinóig, vagy a híres Boniperti idézetig, meg az utolsó perces fordítások garmadájáig. A lényege az a hozzáállássá konverátlódó életérzés, amit minden Juve-mezt öltő szerencsés futballistának kötelező átéreznie. Egyszerre büszkeség, hogy téged szeretnek a legtöbben. Egyszerre kötelesség, hogy a világ legnagyobb klubjának mezét viselheted. Egyszerre ösztönzés, hogy nyerned kell, ha ölni vagy kénytelen érte, akkor is.

Na, ez az, ami előbb erősen veszített értékéből a farsopoli miatt, aztán beletiporták a mocsokba a Moratti- és Berlusconi-féle söpredékek, végül saját játékosaink guggoltak fölé letolt gatyával. Amikor Mották és Martinezek szaladgáltak a csapatunkban, még bíztunk benne, hogy Alex és Buffon valahogy átadják nekik a Spirito lényegét, de amikor Gigi a Milan elleni vereség után vihogva ölelgette Gattusót, úgy éreztük, eljött a vég.

"My only friend, the End..."

És újra Tylira utalnék vissza, mert a fentiekből egyértelmű, hogy a Spirito visszatérése is Contének köszönhető. Őszintén szólva én nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet egy újabb Juve-legenda sárba tiprását megkockáztatni, de most már pontosan tudom, mekkorát tévedtem. Conte úgy kezdte, hogy besétált az öltözőbe, eret nyitott magának, és saját vértócsájában állva mondta el a csapatának, mit vár tőlük az elkövetkező szezonban. Aztán vázolta, milyen kegyetlenséggel fog eljárni azoknak a kárára, akik szembeszegülnek az autoritásával, akik nem hajlandóak kocsonyás lábakkal lemászni a vinovói aknamezőről minden edzés után, akiket lazsáláson, ivászaton, bulizáson kap, vagy akik nem bubukálnak este 10-kor a fejükre ejtett Bucó, Szetti, Tacsival.

Conte maga a Spirito. Amihez a feladathoz talán kicsit vérszegény Alex, vagy a kapuból ezt nehezen kivitelező Gigi kevés volt, azt ő olyan eredménnyel verte a játékosai fejébe, hogy egy Milan-legenda is megértette, sőt, ha a porba hullott, ő emelte fel a zászlót. Vucsinicsról sok mindent el tudtunk képzelni, csak azt nem, hogy egy elvesztett labda után rohanva kapjon piros lapot (mondjuk nem menti fel, mekkora kreténséget csinált). Alex egyetlen szó nélkül viselte, hogy padozik, mégis megfeszült, amikor lehetőséget kapott, sőt, ha már Spirito: rémlik, mi történt, amikor Buffon beszopta az év potyáját?

Lichtsteinert csak azért nem írom, mert ő közismerten elmeháborodott holdkórossá változik, ha labdát lát, akkor is, ha a gyerekével focizik a kertben.

Conte elérte, hogy mindenki a magáénak érezze a csapatot. Senki nem akart kilógni, hiszen pontosan tudhatta, az az út a süllyesztőbe vezet. A játékosok egymást húzták egyre feljebb, még azok is bőven erőn felül teljesítettek, akiket korábban leírtunk. Megvan Bonucci tavasza? Marchisio ősze? Pepe új szerepköre, amiben egész télen lubickolt? Chiellini (a tavalyi szezonja fényében) mekkora tanár volt a védelem közepén? És ki az a Giaccherini, aki vagy öt poszton játszott, és általában a jobbak közé tartozott?

Nagyon igaza volt Tylinek (valamiért csak rá utalok, de esküszöm nem azért, mert vmelyik nap a listán alaposan összeugrottunk), amikor a szezon mélypontjai közül nem az egyértelműnek tűnő Chievo elleni borzalmat választotta ki, hanem a nápolyi első félidőt. A Szemétdombon, ne vitassuk, kipicsáztak, mint a szart, csak a fejünket kapkodtuk az első félidőben. Emlékszem, valamelyikünk még írta is a listán, hogy „nehogy csúnya legyen a vége”. Aztán nem lett csúnya. Hanem gyönyörű lett, és ha kell egy példa a Spirito torinói visszatérésére, az egyértelműen az a bizonyos második félidő lesz. Hiába cserélt jól Conte, hiába állította vissza a csapatát az (akkor még) csúnyát égő 3-5-2-ről 4-3-3-ra, hiába tolta vissza Estigarribia Maggiót a saját térfelére, és hiába rongyolt végig a pályán Pepe (amúgy pepésen). Azt a meccset a Spirito Juve hozta vissza a kutya szájából.

Szedjétek ki!