Korábbi blogomon annak idején elkezdtem egy sorozatot, amelyben az 1994-1995-ös szezon mérkőzéseit atomjaira lebontva próbáltam visszautaztatni az időbe az olvasókat. A Juventus idei bajnoki címe új értelmet adott a munka folytatásának, mert azt gondolom, hogy a klubtörténelem 23. és 30. scudettója között sok párhuzam található: a klub évek óta nem nyert bajnokságot, csak kullogott a többiek mögött, annak ellenére, hogy rengeteg pénzt és energiát öltek a csapatba. 1994 év elejétől egy új koncepció gyökeres fordulatot hozott Torinóban, amelynek az eredménye 1995 tavaszára egy bajnoki cím, egy kupagyőzelem és egy UEFA-kupában elért ezüstérem lett - a Juventus visszahódította kedvenc terepét, Olaszországot. Most egy másfajta koncepció mentén indulok el, hiszen a korábbi sorozatban a mérkőzések részletes tudósításai kaptak helyet: most nem veszek el egy-egy összecsapás minden egyes momentumában, hiszen az csak az olvasási élményt rontaná. Inkább egy hangulatot próbálok tükrözni, illetve bemutatom azokat a stációkat, amelyek végül eljuttatták a Juventus 1995 tavaszán történelme huszonharmadik bajnoki címéhez, kilencedik Olasz Kupa győzelméhez, illetve az UEFA Kupa döntőjéhez. Nekem, aki valós időben éltem át az eseményeket, jó nosztalgiázni: aki pedig még annyira fiatal, hogy nem ismerheti az akkori időszakot, az most megismerheti. Az első részben a kezdeti, konfliktusoktól sem mentes időszak kerül elemzésre, amely során kialakult az új klubmodell.
Korábbi blogomon annak idején elkezdtem egy sorozatot, amelyben az 1994-1995-ös szezon mérkőzéseit atomjaira lebontva próbáltam visszautaztatni az időbe az olvasókat. A Juventus idei bajnoki címe új értelmet adott a munka folytatásának, mert azt gondolom, hogy a klubtörténelem 23. és 30. scudettója között sok párhuzam található: a klub évek óta nem nyert bajnokságot, csak kullogott a többiek mögött, annak ellenére, hogy rengeteg pénzt és energiát öltek a csapatba. 1994 év elejétől egy új koncepció gyökeres fordulatot hozott Torinóban, amelynek az eredménye 1995 tavaszára egy bajnoki cím, egy kupagyőzelem és egy UEFA-kupában elért ezüstérem lett - a Juventus visszahódította kedvenc terepét, Olaszországot. Most egy másfajta koncepció mentén indulok el, hiszen a korábbi sorozatban a mérkőzések részletes tudósításai kaptak helyet: most nem veszek el egy-egy összecsapás minden egyes momentumában, hiszen az csak az olvasási élményt rontaná. Inkább egy hangulatot próbálok tükrözni, illetve bemutatom azokat a stációkat, amelyek végül eljuttatták a Juventus 1995 tavaszán történelme huszonharmadik bajnoki címéhez, kilencedik Olasz Kupa győzelméhez, illetve az UEFA Kupa döntőjéhez. Nekem, aki valós időben éltem át az eseményeket, jó nosztalgiázni: aki pedig még annyira fiatal, hogy nem ismerheti az akkori időszakot, az most megismerheti. Az első részben a kezdeti, konfliktusoktól sem mentes időszak kerül elemzésre, amely során kialakult az új klubmodell.
1994 márciusára nyilvánvalóvá vált, hogy a Juventus – 1986 óta sokadjára - nem lesz olasz bajnok. Addig az időpontig nagyjából tartotta a lépést a Milánnal, de a tavasz elejére kilencpontos előnyre tettek szert Capellóék. A csalódottságot csak növelte, hogy a hónap közepén a Cagliari saját pályáján verte ki a Juvét az UEFA Kupa negyeddöntőjéből. A felhalmozódott sikertelenség a klub történelmének egyik legfájdalmasabb epizódját hozta el 1994. március 19-én: a Parma elleni meccs előestéjén a csapat épp összetartásra indult volna, amikor a játékosokat szállító buszt Torinóban megtámadta a Drughi ultracsoport néhány tagja. A meccset végül - Alessandro Del Piero mesterhármasának is köszönhetően – 4-0-ra megnyerte a Juventus, de Giovanni Agnelli, az akkori tiszteletbeli elnök már ekkor megmondta, hogy a csapatot újra kell építeni, lehetőleg fiatal játékosokkal.
Az építkezés meg is kezdődött, mind a menedzsment, mind a játékoskeret átalakításával. 1994 áprilisában biztossá vált a portugál klasszis, Paulo Sousa érkezése, de az ő leigazolása nem mellőzte az izgalmakat. A középpályás első kérője az AS Roma volt, tulajdonképpen formalitásnak tűnt a szerződés aláírása. De a Roma csak várt, bár José Veiga, a játékos ügynöke figyelmeztette a fővárosiakat: hogyha nem mozdulnak időben, akkor a Juventus és a Parma is szívesen leigazolja Sousát. A Roma pedig nem mozdult. Az ügy érdekes része azonban az, hogy az AS Roma játékospolitikájáért ekkoriban Luciano Moggi volt a felelős. Az a Luciano Moggi, akit mindenki arról ismert, hogy a legapróbb rezdülésekből felismeri a tehetséget, és azonnal megszerzi az aktuális csapatának. Moggi azzal szerzett magának hírnevet, hogy 1978-ban a Rómához sikerült vinnie a korszak egyik csatárzsenijét, az akkor még a Genovában futballozó Roberto Pruzzót. Moggi aztán a Laziónál, a Torinónál, a Napolinál, újra a Torinónál, majd 1993-től ismét a Rómánál vállalt munkát. A Sousa-eset miatt Franco Sensi, a Róma elnöke a nyilvánosság előtt támadta meg őt, mondván, hogy az ő teketóriázása miatt nem sikerült leigazolni Sousát. Moggi erre bejelentette, hogy felmond – döntését Sensi elfogadta.
Sousa első napja a Juventusnál
Eközben az újságok egyre gyakrabban cikkeztek arról, hogy Moggi a Juventushoz kerülhet, így nem volt nehéz párhuzamot vonni Sousa esete, illetve Moggi kivárása között. Ekkor már Roberto Bettega, a Juventus egykori sztárja volt a klub alelnöke, akit 1994. február 16-án választottak meg erre a tisztségre. A szurkolóknak azonban nem tetszett az átalakítás, nehezen emésztették meg, hogy Bettega elődje, Giampiero Boniperti a háttérbe szorul. De még nehezebben emésztettek meg egy nevet, amely nagyon is ismerős volt számukra, és nem kötődtek hozzá pozitív élmények: ez a név Antonio Giraudóé volt. A közgazdász végzettségű Giraudo még az Agnelliék birodalmához tartozó „Torino Assicurazioni” nevű biztosítási cégnél dolgozott, amikor a fiatalabbik Agnelli-fiú, Umberto felfigyelt rá. A szép lassan a „Dottore” (ez volt Umberto Agnelli beceneve, míg Gianni Agnellié az „Avvocato”) jobb kezévé váló Giraudónak azonban akadt egy apró kis hibája: óriási Torinó-szurkoló volt. A Juve-szimpatizánsok ezért még februárban, a Lecce elleni hazai mérkőzésen kihúztak egy drapériát, amelyre az volt írva: „Nemet mondunk a Torinó szurkolóira és a tisztességtelen zsoldosokra.” Egyértelmű, hogy az üzenet Giraudo személyének szólt.
Agnelliéket nem akadályozta az ellenállás, Giraudo egész tavasszal ott mozgott a háttérben, míg végül májusban ügyvezetővé nem választották őt. Az építkezés egyik legfontosabb eleme volt az új edző megtalálása. Egy rövid ideig Marco Tardelli tűnt legesélyesebbnek arra, hogy Giovanni Trapattoni helyét átvegye a nyártól, de aztán megjelent a színen Marcello Lippi, akivel februárban kezdte meg a tárgyalásokat Bettega. Lippi ekkor a Napoli edzője volt, nem minden siker nélkül, de messze nem sorolták őt az olasz sztáredzők (Arrigo Sacchi, Fabio Capello, Nevio Scala, Giovanni Trapattoni, Carlo Mazzone) közé. Áprilisra eldőlt a sorsa, 1994. május 5-én pedig már úgy beszélt az újságírókkal, mint a Juventus következő szakvezetője, a sajtótájékoztatón egyértelművé téve, hogy célja a bajnoki cím megszerzése, illetve hangoztatva meggyőződését, hogy Gianluca Vialli lesz a következő idényben a csapat egyik alappillére. Vialli hosszas szenvedése azt eredményezte, hogy kimaradt az 1994-es, amerikai világbajnokságra készülő olasz válogatott keretéből. A sérülések és a formahanyatlások egyelőre nem engedték, hogy a pazar képességű csatár a Juventusban kiteljesedjen. Lippi azonban bízott benne.
Az átigazolások tovább folytak, sikerült megszerezni Didier Deschamsp-ot a Marseille együttesétől, akit Sousa mellé, labdaszerző középpályásnak szerződtettek. Sousához hasonlóan a Róma elől happolta el Bettega a rutinos Ciro Ferrarát, aki gyakorlatilag percekre volt attól, hogy a fővárosba szerződjön. Aztán másképp döntött, és május 6-án bejelentette, hogy a Juventusban fog focizni. Ennek a három labdarúgónak a megvásárlása volt a legfontosabb lépés egy erősebb Juve kialakításához, tulajdonképpen a többiek jobbára csak kiegészítő embernek érkeztek. Köztük volt Alessio Tacchinardi (Atalanta), Luca Fusi és Robert Jarni (mindkettő Torinó) valamint Corrado Grabbi (Sparta Novara). A távozók közül ki kell emelni Julio Cesart, Möllert (Dortmund) és Dino Baggiót (Parma). Első látásra tehát nem tűnt feltétlenül jobbnak ez a Juventus, mint az ezt megelőző idényben.
A főbb szerepek így már tavaszra tisztázásra kerültek. Június 18-án Luciano Moggit a Juventus általános igazgatójának választották, tehát ez, a nem hivatalosan lezárt kérdés is végleges választ kapott. Vissza kell még ugranunk azonban az időben, mert szükséges érinteni egy olyan eseményt, amely a Juventus következő egy évét folyamatosan körbelengte: egy súlyos, személyes tragédia sokkolta a keret tagjait, a vezetőséget és a szurkolókat. 1994 májusában egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy Olaszország egyik legreménytelibb fiatal játékosa, a balhátvéd Andrea Fortunato akut leukémiában szenved. Fortunatónak nem ment jól tavasszal a játék, sok kritikát kapott, hiszen nem úgy játszott, ahogy a tehetségéből ez következhetett volna. Ma már persze tudjuk, hogy a benne lappangó betegség tehetett arról, hogy dekoncentrált és fáradékony. A többieknek a társukért érzett aggodalom terhével kellett belekezdeni a munkába.
Eközben az Amerikai Egyesült Államokban elkezdődött a 15. labdarúgó-világbajnokság. A Milan uralta olasz válogatott keretébe három Juve-játékos (Dino Baggio, Antonio Conte és Roberto Baggio) került be, a német csapatba pedig Jürgen Kohler és Andreas Möller kapott meghívót. Bettegáék a már említett Fortunato pótlásáról próbáltak elsősorban gondolkodni, erre a szerepre a Parma egyik erősségét, Di Chiarát szemelték ki. Ezt az átigazolási tervet azért is érdemes megemlíteni, mert a Parma kérte, hogy vonják be az üzletbe Alessandro Del Pierót is, akinek a játékjoga így fele részben a Parmához került volna!
Nem csak a játékospiacon folyt a munka, hanem egy másik komoly kérdés is megoldásra várt: a stadioné. A Stadio delle Alpit üzemeltető cég ugyanis 1994 nyarán annyira felemelte a bérleti díjat, hogy azt a stadionban játszó Juventusnak és Torinónak szinte lehetetlen volt veszteség nélkül kigazdálkodnia. Három út állt a klubok előtt: vagy visszaköltöznek a Stadio Comunaléba, vagy átveszik az üzemeltetést, vagy építenek egy saját stadiont. Utóbbi esetben az építkezés idejére egyikük Genovába, másikuk Milánóba költözött volna. Ahogy a későbbiekben látható lesz majd, az ötlet csak két mérkőzés erejéig valósult meg, amikor a Juventus a milánói stadionban fogadta a Dortmundot és a Parmát az UEFA Kupában, 1995 tavaszán. Ha már a Stadio Comunale szóba került, érdemes megjegyezni, hogy a Primavera-együttes (a közvetlen utánpótláscsapat) itt játszotta a találkozóit, és itt is lett bajnok 1994. június 26-án a Torino ellen, 2-1-es összesítéssel. A csapat vezére Alessandro Del Piero volt, akit ekkor még hol a felnőtteknél, hol az utánpótlásnál vettek számításba. 1972 után nyertek ismét bajnoki címet a fiatalok, akiket a 70-es évek egyik meghatározó játékosa, Antonello Cuccureddu irányított.
A Juventus új vezetése fontosnak tartotta, hogy az elpártoló szurkolókat ismét a klub mellé állítsa, ezért júniusban elindult egy országjárás, amelynek keretén belül bemutató-meccseket játszott a csapat, illetve több kamionnyi felszerelést vittek magukkal, köztük egy óriáskivetítőt, amelyen a vébén részt vevő játékosok, pl. Conte és Roberto Baggio üzent a drukkereknek. Ez a túra igazából még nem a felkészülést szolgálta, csupán a Juventus arculata szempontjából volt jelentősége. Eközben Marcello Lippi és Roberto Bettega 10 napra a világbajnokságra utazott, hogy több mérkőzést is a helyszínen megtekintsen. Nem titkolt szándékuk volt, hogy élőben láthassák a legnagyobb brazil tehetséget, Ronaldót: ez a terv nem valósult meg, legalábbis játék közben nem láthatták, a brazil kapitány, Parreira ugyanis nem küldte őt pályára. A Juve környékéről (pontosabban a Fiat egyik meg nem nevezett vezetőjétől) állítólag konkrét ajánlat is érkezett, legalábbis a Cruzeiro elnöke, Cesar Masci ezt nyilatkozta. Ő 16 milliárd lírában (10 millió dollár) állapította meg a vételárat, de ennyit a Juventus semmiképp sem akart kifizetni.
A felkészülés kezdetét jelentő svájci edzőtáborozás előtt pár nappal Lippiék visszatértek az USÁ-ból. Az edzőnek tavasz óta volt ideje a Juvéval foglalkozni, pontosan tudta, hogy mit vár a játékosaitól. Egy július elejei interjúban kifejtette azt, a már korábban is hangoztatott véleményét, hogy Viallit tartja az új Juventus egyik alappillérének: „Gianluca már két éve játszik itt, de bizonyos szempontból még nem ismerik a szurkolók: nem láthatták még a legjobb formáját, nem tudják még, hogy valójában mennyit ér ő.” Paulo Sousa az elutazás előtt megígérte a szurkolóknak, hogy a bajnoki címért fognak küzdeni, Ferrara pedig arról beszélt, hogy a Juventus átigazolásai sikerültek a legjobban a nyáron. Kezdődhetett az edzőtábor. (folytatjuk)
