Egy erkölcsileg, gazdaságilag és morálisan megsemmisített klub, amit rossz vezetői döntések, elhibázott igazoláspolitika és szakmai hibák egész sora tépázott odáig, hogy már nem is gyűlölték, hanem szánták az ellenfelek. Egy középszerűnek, kiégettnek tűnő keret, aminek az önbecsülését két zsinórban _elért hetedik hely rángatta le a szégyenletes mélységek újabb és újabb rétegeibe. Egy edző, aki hiába – Ferrarához hasonló – klublegenda, csak Serie B-s csapatokkal ért el sikereket, ráadásul egy közegidegen, a játékosok számára is ismeretlen taktikát próbált felépíteni egy évek óta vegetáló egykori klasszisra.
Ez volt a helyzet 2011. szeptemberében, amikor a Bianconeri blog szerkesztőségi küldöttsége megállt az új stadion előtti parkolóban, és besétált a Parma elleni meccsre. És mi van most?
Egy erkölcsileg, gazdaságilag és morálisan megsemmisített klub, amit rossz vezetői döntések, elhibázott igazoláspolitika és szakmai hibák egész sora tépázott odáig, hogy már nem is gyűlölték, hanem szánták az ellenfelek. Egy középszerűnek, kiégettnek tűnő keret, aminek az önbecsülését két zsinórban _elért hetedik hely rángatta le a szégyenletes mélységek újabb és újabb rétegeibe. Egy edző, aki hiába – Ferrarához hasonló – klublegenda, csak Serie B-s csapatokkal ért el sikereket, ráadásul egy közegidegen, a játékosok számára is ismeretlen taktikát próbált felépíteni egy évek óta vegetáló egykori klasszisra.
Ez volt a helyzet 2011. szeptemberében, amikor a Bianconeri blog szerkesztőségi küldöttsége megállt az új stadion előtti parkolóban, és besétált a Parma elleni meccsre. És mi van most?
Most az van, hogy a Juventus veretlenül (…) megnyerte az olasz bajnokságot. Az van, hogy a lesajnált keret lesajnált edzőjének minden húzása bejött, egy olyan Juventust hozott össze Conte, amelyre akkor is büszkék lehetnénk, ha most a Milan öltözőjében pogóztak volna pezsgőt locsolva a játékosok. Visszaadta a játékosok hitét, önbizalmát, és olyat mutatott a Serie A-nak, amilyet nagyon régen nem látott. Kockáztatott az igazolásaival, kockáztatott a pályán, de minden bejött. Olyan hitet adott a játékosainak, amivel szemben meghajolt a nagyobb játékerő, az erősebb keret, a hatékonyabb sportpolitika. Újra megtanította küzdeni, és ami még fontosabb, nyerni a Juventust.
A bajnoki címért elsősorban Antonio Contének jár a gratuláció. Csodát tett a csapattal, és külön-külön a játékosokkal is. Meg velünk is.
Némi medvebőrrel
Volt egy csomó körülmény, ami a Juventus mellett szólt, de ha a bevezetőben említetteket is mérlegre tesszük, talán senki nem vitatja, hogy megérdemelten lett bajnok. Sőt, talán azt sem, hogy a legjobb olasz csapat nyerte a bajnokságot. A legszebb, leghatékonyabb játékot játszó, amelyet megszorítani meg lehetett, de megverni nem tudta senki. Amely összesen 19 gólt kapott, kettőnél többet egy meccsen csak egyszer, és bár a Milan több gólt lőtt nála, az összesített gólkülönbsége a legjobb lett.
Biztosan sokan fogják emlegetni Muntari meg nem adott gólját (Trieszt felé zötyögve mi az esőért, a drága üzemanyagért, a szendvicsek fogyásáért, és a játékosaink fáradtságáért is az esetet tettük felelőssé), de ez csak magyarázkodás, nem is érdemes foglalkozni vele. Sokan mondják majd, hogy ha a Milannak nincs ennyi sérültje, nem lett volna bajnok a Juve, amiben lehet, hogy van valami, de hát ezzel sem nagyon tudunk mit kezdeni. Nekünk azt kellett legyőznünk, aki ott volt velünk szemben, és azt megtettük. Még ennél is biztosabb, hogy komoly szerepe volt a bajnoki címben annak, hogy nem kellett Európában játszanunk (ez különösen a hajrában – Triesztben meg aztán főleg – érződött), de azért az elmaradt 10-12 meccsért véres könnyekkel fizettünk tavaly, ne irigyelje senki tőlünk. Idén meg mi fogunk többet játszani, mert van egy kupadöntőnk meg egy Szuperkupánk. Ennyi.
A képen egy szemtelenül jóképű bloggert és az Év Kétrudasát rejtettük el
A november óta megállás nélkül mantrázott „ez kevés lesz Európában” sok vidám percet okozott, hiszen ennél nagyobb marhaságot nem lehet mondani egy csapatra, amely nem indult Európában. Most viszont indulni fog, de az már nem ez a csapat lesz, hanem egy vélhetően még erősebb. Azt azért tegyük gyorsan hozzá, hogy ha az európai statisztikákra tekintünk, láthatjuk, hogy a Juventus rengeteg statisztikai mutatóban a kontinens legszűkebb elitjében szerepel, tehát talán már _ez sem lenne kevés Európában. De ez most még nem számít, majd visszatérünk rá, amikor a harmadik kalapból besorsolnak minket egy várhatóan atomdurva csoportba.
Most viszont most van, és leszögezhetünk egy csomó olyan dolgot, amiket egyrészt nem gondoltunk volna a szezon elején, másrészt akkora pofánk lesz tőlük, hogy előre félünk magunktól. Leszögezhetjük, hogy a legjobb csapat olasz csapatként úgy nyertük meg a bajnoki címet, hogy az odáig vezető úton csak nagyon rövid időre engedtük át a dobogó tetejét másnak. Hogy a közvetlen riválisok mindegyikét legyőztük legalább egyszer, az Intert és a Laziót mindjárt oda-vissza, a Milant meg kicsaptuk bónuszként a kupából is. Hogy végleg magunk mögött hagyhattuk a játékvezetős mantrát, hiszen a feleslegesen rágcsált Muntari-esetet kivéve (ahol valóban nagyot hibázott a játékvezető) inkább hátráltattak, mint segítettek a bírók. És hogy a Milan személyében egy igazán komoly ellenfelet utasítottunk magunk mögé, ami csak még szebbé teszi az egészet.
Kavarog bennünk még minden. Egymást érik a képek, ahogy Machisio egyből az első meccsen bepörgeti a szezon gólját a Parmának, ahogy ugyanő kivégzi a Milant, aztán az Intert. Ahogy a világtörténelem legszebb kontrájával legyőzzük a Laziót, ahogy Pepe végigvágtat a Nápolyi térfélen, és bekiflizi. Ahogy Alex kibombázza a kupából a Romát, aztán Vucsinics ugyanígy tesz a Milannal. És ahogy állunk a trieszti lelátón, amikor lefújják a Cagliari elleni meccset, és valósággá válik, amit kishitűen egészen addig a pillanatig nem akartunk elhinni.
Mi is
