Az elmúlt időszakban több újságcikkben és blogon is méltatták Antonio Contét - nem véletlenül: edzőnk nem csak az eredmények, hanem a mutatott játék, és a meccsek közben mutatott edzői kvalitások alapján is az idény egyik legkellemesebb meglepetése Olaszországban. Mivel persze az edzőkérdéshez is mi értünk a legjobban az egész világon, következzen hát egy (nem túl) óvatosan lelkendező írás Contéról, némi taktikai elemzés-féleséggel kiegészítve!

Az elmúlt időszakban több újságcikkben és blogon is méltatták Antonio Contét - nem véletlenül: edzőnk nem csak az eredmények, hanem a mutatott játék, és a meccsek közben mutatott edzői kvalitások alapján is az idény egyik legkellemesebb meglepetése Olaszországban. Mivel persze az edzőkérdéshez is mi értünk a legjobban az egész világon, következzen hát egy (nem túl) óvatosan lelkendező írás Contéról, némi taktikai elemzés-féleséggel kiegészítve!

Talán nem én voltam egyedüli, aki aggódott Conte nyári kinevezésekor: hiszen megvolt az esélye, hogy Ferrara után egy újabb egykori kedvencnek lesz túl nagy feladat a Juve kispadja. Bármi is lesz az idény vége, valószínűleg ma már kimondható, hogy nem így lett: nehéz elképzelni, hogy bárki jobban szerepelt volna Conténél a mostani Juventusszal. Ráadásul, mint azt több elemzés is megjegyzi, személyében végre valaki el mer térni az évtizedes olasz edzői dogmáktól. Hogy valóban ő lesz-e, aki megújítja Itália labdarúgását, szerintem még korai kijelenteni. De ez biztos, hogy mást csinál, és sikeresen mint a többiek - úgy, hogy közben azért persze felfedezhetők a munkájában az olasz iskola jellegzetességei is.

Az idény előtti elemzésünkben kicsit tamáskodtunk, hogy a 4-2-4-ként aposztrofált igen támadó felállás mennyire illeszkedik a kerethez, és működik-e majd a Serie-A-ban. Főleg az tűnt aggasztónak, hogy nem láttuk Pirlo helyét ebben a taktikában, ellenben például Felipe Melot nagyon is el tudtuk képzelni mondjuk Marchisoval párban középen. Aggodalmunk már csak azért is jogosnak tűnt, mert az elmúlt években nem egy edzőnk volt, aki szerelmes volt egy taktikába: Ranieri és Del Neri a 4-4-2-be, Zaccheroni a 3-5-2-be, és ezen akkor sem nagyon akartak változtatni, ha a keret esetleg más felállásban jobban használható lett volna. Azonban pont ezen a területen okozta Conte az egyik legnagyobb meglepetést: olasz edzőtől szokatlan rugalmasságot mutatott, és akár meccsről-meccsre átalakítja a taktikát. Persze nem úgy, mint szegény Ferrara, aki rövid edzősködése utolsó időszakában össze-vissza kapkodva próbálta megtalálni a nyerő formulát - amivel csak rontott a helyzeten.

Menő haj, lelkesedés és hangerő, amit nem fél használni - a megfelelő edző a Juve számára!

Conte egyrészt felismerte, hogy luxus lenne Marchiso és Vidal közül csak az egyiket játszatni, Pirlo helye meg eleve biztos volt. Így áttért egy 4-3-3-as felállásra, amiben három futballozni tudó középpályása van, akik védekezni is tudnak. Igen, még Pirlo is, még ha ez nem is a leglátványosabb, Sissoko-féle védekezés. Elég csak annyit felidézni, hogy Udinében a mezőnyben a legtöbb, 11 labdát szerzett! Ebben a középpályában az egyik kulcskérdés Marchisio szerepének megtalálása. Az ifjú középpályás kapcsán már rajtam is kezdett eluralkodni Benito álláspontja, miszerint soha nem lesz több, mint egy ígéret. Az idei év bebizonyította, hogy nem így van. Conte végre kihasználja, hogy Marchisio egy "box-to-box" középpályás, és végre elfelejtette az olasz edzők kőbe vésett szabályát, miszerint a csapatban specialisták vannak. A legtöbb olasz edző számára a középpályás vagy szélső, vagy védekező középpályás (incontrista), vagy trequartista, vagy mélységi irányító (regista). Marchiso ezek közül mindegyikben jó legalább egy kicsit, de egyik posztra sem specializálódott eléggé. Conte rendszerében ez nem is kell, itt mindenkinek sokkal összetettebb a feladata.

És itt értünk el egy újabb fontos ponthoz. Conte nagyon olasz edző abban az értelemben, hogy csapatban gondolkodik, ugyanakkor ennyire sikeresen talán Lippi óta senki nem valósította meg ezt az elvet Torinóban. Az egész csapat támad, és az mindenki védekezik. Még az a Vucsinics is, akiről ezt el sem tudtam volna képzelni. Ehhez képest példaértékűen feláldozza magát a csapatért a bal oldalon játszva. Amellett, hogy rengeteg gólpasszt adott, lehetetlen nem észrevenni, hogy kulcsfontosságú a szerepe az összjátékban, és hogy mennyit lép vissza az oldalán támadó ellenféllel. Szerintem soha nem futott ennyit egy-egy meccsen, mint nálunk. De a másik oldalon játszó Pepéről ugyanez mondható el. Sokan a blog olvasói közül is úgy vélik/vélték, hogy ő "nem Juve-szintű" játékos. Bármit is jelentsen ez a kifejezés, bátran mondom, hogy marhaság ezt állítani. Mentalitása, sokoldalúsága alapján ki lenne "Juve-szintűbb" nála? Ha kell jobbhátvédként szerel, ha kell, a kapu elé ér, ha kell, középen játszva egyenlít a Napoli ellen, és még sorolhatnám.

Túllépve a "specialistákon" Conte sokoldalú játékosokat keres a csapatába: Vidal, Pepe például a védelemtől a támadósorig bárhol bevethető, de Giaccherini, Marchisio, Vucsinics és Estigarribia is rendkívül sokoldalú játékosok. Ebbe a sorba illeszkedik a most megszerzett Padoin és Caceres is. És nem illik a koncepcióba Kraszics és vélhetően még nem adaptálódott Elia sem - ezért kapnak ilyen kevés lehetőséget, legyenek bármilyen tehetségesek. A több poszton is bevethető futballisták teszik lehetővé, hogy mérkőzés közben akár csere nélkül is zökkenőmentesen változzon a taktika, vagy hogy a játékosok képesek legyenek egymást kisegíteni egy-egy szituációban. Nem (média)sztárokra van szükség, hanem csapatjátékosokra - akik persze lehetnek akár körülrajongott bálványok is, ha azt teszik, amit Conte elvár: megszakadnak a pályán, és ha kell jobbhátvédet, ha kell védekező középpályást játszanak, és ha kell, felmennek centerbe. (Persze Conte nem hülye, és csak olyat kér a játékosaitól, amit azok meg tudnak csinálni.)

"Úristen, tényleg van olyan hülye, aki szerint nem vagyok Juve-szintű?!"

A csapatjáték fontosságát mutatja az is, hogy a Juventusban a passz fontosabb, mint a csel. A cselezés könnyen vezethet labdavesztéshez, és az olyan kontrákhoz, amikből sorra kaptuk a gólokat az elmúlt két idényben. Persze mondhatjuk, hogy a mai Juvéban nincsenek Messik, Ronaldok, akik ördöngös cselsorozatokkal hülyítik az ellenfelet, de ez csak részigazság. A háttérben megbújó filozófia a lényeg: a passzal nálunk marad a labda, az ellenfél hadd üldözze, addig is fárad. És előbb-utóbb valaki hibázik majd náluk: lemarad az emberéről, rosszul vált, rosszul helyezkedik. És akkor jöhet a kiugratás, a résekbe beindulás. De nem csak a cselek szorultak háttérbe, hanem az ívelések is. A céltalanul előre- vagy középre vágott labdák hiánya szembetűnő a mostani csapatban. Nyilván nem arról van szó, hogy egyáltalán nincsenek ilyenek, de jelentősen csökkent a számuk a korábbihoz képest. Nézzük csak meg, hogyan igyekszik a Juve építkezni: a kapus akkor sem bombázza előre a labdát, ha letámadják: a szélekre kihúzódó védőknek, vagy a visszalépő Pirlonak adja inkább.

25 passz és ziccer a Roma ellen

És ha már korábban szóba került a mentalitás: Conte a mi Fergusonunk. A manchesteri edző hajszárítójáról valószínűleg mindenki hallott már - nos a nyártól Torinóban is működik egy, ráadásul nem csak az öltözőben, hanem a pálya mellől is. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Conte üvöltésétől még a halottak is feltámadnak. Nem egy alkalommal (sőt, inkább rendszeresen) előfordul, hogy a meccs végi nyilatkozatoknál alig tud beszélni, annyira elment a hangja a meccs közbeni üvöltözéstől. És itt nem idegbeteg toporzékolásról van szó: Conte ezer fokon ég, és ezt elvárja a játékosaitól is. Beszédesek a meccs utáni örömködések: edzőnk a játékosait ölelgetve, széles vigyorral ünnepel - mintha egy lenne közülük. Láthatóan szeretik is a futballisták, ugyanakkor tisztelik is. Mondjuk, ha nem így lenne, valószínűleg addig üvöltene velük, amíg a dobhártyáik utolsó cafatjai is kiszakadnának.

"Egy szót sem értettem, de kurva mérges lehet..."

Conte és a játékosok a Milan elleni győzelem után

Részben a mentalitáshoz tartozik, hogy Conte mindig nyerni akar. Nagy dolog ez, ha arra gondolunk, hogy Del Neri tavaly elégedett volt a 7. hellyel, és úgy vélte, jó munkát végzett. De ennek a nyerni akarásnak is több oldala van. Egyrészt visszatért a Juventus alap hitvallása, amit Boniperti fogalmazott meg a legegyértelműbben: "A győzelem nem fontos. Ez az egyetlen dolog, ami számít!" (Próbálna meg most Buffon jópofizni az ellenféllel!) Másrészt taktikai szempontból is jelen van a győzelemre törekvés. Az olasz futball erős hagyománya, hogy a cél a vereség elkerülése. Ne kapjunk gólt, abból nagy baj már nem lehet. Az utóbbi 10 év azonban elavulttá tette ezt a felfogást. Persze fontos a védekezés, de az igazán sikeresek a kezdeményező csapatok. Nyilván vannak kivételek, de például a spanyol, angol vagy német klubok nagy általánosságban igyekeznek maguk irányítani a mérkőzéseket, és támadólag fellépni. Conte is ebbe az irányba mozdult el, úgy, hogy közben a Juventus kapta a legkevesebb gólt a ligában! A Juve birtokolja a legtöbbet a labdát, és sokpasszos játékkal frusztrálja és kifárasztja az ellenfelet. Ebben kulcsszerepe van a labdabiztos középpályának, ezen belül Pirlonak, és persze a védőknek is, főleg Barzaglinak. Vajon véletlen, hogy mi játszottunk messze a legkevesebbet hátrányban? Nem hiszem: a proaktív felfogással általában a Juventus szerzi meg az első gólt.

Persze nem ész nélküli támadásról van szó, és itt Conte újra az olasz iskola (és a józan ész) erényeit csillogtatja: az előny birtokában a Juve is átadja a területet, cserébe lezárva a kapu előtt minden centimétert, és Conte akár szemrebbenés nélkül behoz egy plusz védőt is, ha úgy látja hasznosnak.

A védekezés része az is, amit már a nyári felkészülés alatt is lehetett látni: a Juventus igyekszik már a labdavesztés után visszatámadni, és ha másképp nem megy, bedobásra menteni, netán szabálytalansággal megállítani az ellenfelet. Rendszeresen láthatjuk, hogy akár 3-4 futballistánk veszi körbe a másik csapat védőjét, igyekezvén megzavarni őt.

Végül egy dolog, amiben Conte követi az olasz hagyományokat: nem kockáztat, csak azt játszatja, akiben teljesen megbízik. Nem játszat fiatalokat, ha nincs teljesen meggyőződve arról, hogy képesek helytállni. A sérülésből visszatérőket (lásd Quagliarella esetét) is csak akkor veti be, ha már teljes értékű futballisták. Nem ad ajándékokat, nem kísérletezget.

Az, hogy mire lesz elég Conte edzői felfogása és taktikai érettsége a nemzetközi porondon, ma még nyilván lehetetlen megjósolni. Az biztos, hogy jelentősen javítani kellene a csapat helyzetkihasználásán, és valahogy a kisebb csapatok ellen lehetne hatékonyabb a Juve. Néha nem érti az ember, miért vár olyan sokáig a cserékkel (aztán persze sokszor neki lesz igaza). De ha nekem a nyáron valaki azt mondja, hogy február elején még vereség nélkül állunk, ráadásul jól is játszva, azt én betegesen optimistának néztem volna. Conte és a csapat jó úton jár, és minden esélye megvan, hogy beírják magukat a klubtörténetbe. Lehet, hogy nem lesz meg az idén a scudetto, valószínűleg nem nyerjük meg jövőre a BL-t (ezt Conte előtt nem merném kimondani, mert széttépne), de sokkal ígéretesebb az irány, mint 2006 óta bármikor.