Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nem csak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywood-i hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozat, máshol eddig még nem látott kordokumentumok és információk felhasználásával.
Amikor a Juventus az új stadion építése mellett döntött, úgy gondolta, hogy nem csak egy múzeumban kellene megemlékezni a múltról, hanem a stadion minden egyes szegletében: ebből jött az ötlet, hogy a klubtörténelem 50 legnagyobb játékosának nevét - a hollywood-i hírességek sétányának megfelelő módon - az új aréna különböző részein elhelyezi. Sorozatunkban bemutatjuk azt az 50 embert, akiket ha nem ismerünk, akkor semmit sem tudunk a Juventus múltjáról. Exkluzív sorozat, máshol eddig még nem látott kordokumentumok és információk felhasználásával.
Umberto Caligaris (1901. július 26., Casale Monferrato - 1940. októrber 19., Torinó)
Caligaris szülővárosában töltötte a gyermekéveit, valamint a labdarúgással is itt ismerkedett meg. A Casale csapatában nevelkedett, egy olyan időszakban, amikor a klub a fénykorát élte: 1914-ben bajnokok lettek a "feketecsillagosok" (a nevük onnan származott, hogy fekete alapon egy fehér csillag díszelgett a címerükben). Olyan játékosok nevelkedtek itt, mint Eraldo Monzeglio, illetve írásunk főszereplője, Umberto "Berto" Caligaris.
A szőke hajú, erős testfelépítésű játékos abban a pillanatban feltűnést keltett, amikor először pályára lépett a Casale utánpótláscsapatában: olyan lendületes volt, mint a hegyről lezúduló lavina. Ösztönös tehetség volt, a levegőben szinte verhetetlen, gyakran alkalmazott ollózó mozdulata védjegyévé vált. Határozottan játszott, egy pillanatra sem állt meg, folyamatosan buzdította a csapattársait. A fizikai képességek és a technikai tudás tökéletesen ötvöződött a személyében.
Az 1923-1924-es idény volt az első, amikor Caligaris jövendő csapata, a Juventus ellen először pályára lépett: mindkét meccsen a Juve nyert 3-2-re, a torinói találkozójukon pont az a Rosetta - aki ezen a találkozón csatárt játszott - ültette őt hintába és lőtte be a győztes gólt, akivel később elválaszthatatlan barátokká lettek. 1925-ben Valenciában, a válogatottban focizhatott először együtt a védelemben Rosettával és a Juventus kapusával, Combival - utóbbival szintén nagyon erős barátságot kötött. Az amszterdami olimpián már úgy emlegették ezt a hármast, mint a világ legjobbját, annak ellenére, hogy az olaszok végül nem nyerték meg a tornát (harmadikok lettek).
A Juventusnál tudták, hogy meg kell szerezniük Caligarist, hogy egy sikeres csapat alapjait lerakhassák. Edoardo Agnelli elnök és Giovanni Mazzonis nem is hezitáltak sokat, 1928 nyarán leigazolták Caligarist, aki első idényében 30 mérkőzésből 26-on pályára lépett. Rosettával fantasztikus párost alkottak. Két különböző karakterként remekül kiegészítették egymást: Rosetta megfontolt, tapasztalt labdarúgó volt, szemben a lendületből, ösztönből cselekvő Caligaris-szal.
1922. január 15-én, 21 évesen mutatkozhatott be a válogatottban az osztrákok ellen, és lett 12 évig az olasz védelem egyik oszlopa. Ötvenkilenc fellépéssel sokáig ő vezette a legtöbb válogatottsággal rendelkező olasz játékosok listáját.Talán meglett volna a 70 mérkőzés is, de Vittorio Pozzo az 1934-es, győztes vb-n már nem épített rá. 1935. május 26-án búcsúzott el a Juventustól, amikor a torinóiak 3-0-ra verték a Pro Vercellit. 1935-ben játékos-edzőként szerződött Bresciába. Az élete ekkor azonban szomorú fordulatot vett: vérmérgezést kapott, sokáig kórházban feküdt, de a sportmúltja miatt erős fizikuma, illetve a sikeres vérátömlesztés végül meggyógyította. Ugyanakkor ez a betegség kardiológiai problémákat okozott a szervezetében, így az orvosok eltiltották az aktív játéktól, illetve javasolták neki, hogy kerülje az izgalmakat. Caligarist az utóbbi veszély nem érdekelte, ezért megkezdte edzői pályáját.
1940 október 19-ét írunk, Caligaris ekkor már három esztendeje a Juventus edzője. Nagy nap ez számára, hiszen barátaival, egykori csapattársaival, a régi sikerek emlékére újra összeáll focizni: a Combi, Rosetta, Caligaris trió ismét együtt. 15 óra 30 perckor Caligaris rástartol egy labdára, de megáll, mert elfogja a rosszullét. A kapufa tövéhez megy, és lefekszik a földre. A társai odarohannak, látják, hogy nagy a baj, és azonnal a Torinóban működő egyik katonai kórházhoz viszik. Caligaris még kap egy injekciót, de a halálba vezető útról ez már nem téríti le: a szíve hamarosan felmondja a szolgálatot. Az orvosok a szoba előtt álló csapattársakkal közlik a szomorú hírt. Mindössze 39 évet élt.
Rosettát megkérdezték egyszer, hogy mitől működött az általa és Caligaris által fémjelzett védelem annyira jól: "Nagyon egyszerű: egy pillanatra sem tévesztettük szemünk elöl a támadókat. Egy levegővételnyi időt sem engedélyeztünk nekik." Gianni Giacone így írt róla a Hurrá Juventusban: "Caligaris elutasította a sémákat. Nem azért, mert utálta, hanem azért, mert nem értette őket. Számára a foci annyit jelentett: játék a labdával. Akinél többet van a labda, az nyer. Az ő alapvető feladata a labdaszerzés volt: ehhez pedig küzdeni és futni kellett, azt meg nagyon tudott."
