Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.
Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.
Hét bajnoki címével az olasz futball ötödik legsikeresebb csapata, ugyanennyi kupagyőzelmével a sorozat hatodik legjobbja. A Serie A történetének valaha volt legjobb csapatát adta, világsztárok egész sorát nevelte ki. Játszott európai kupadöntőt, számtalan világbajnokot adott az olasz válogatottnak. Volt idő, hogy az emberek megvesztek érte, a Torino mégis a legesélyesebb a Serie A lúzere címre. A Nem futball, calcio VI. része az ő keserédes, vagyis inkább csak epekeserű történetükkel foglalkozik.
A torinói derbi magvait 1906 decemberében stílusosan vetették el: egy Alfredo Dick vezette csoport azért lépett ki a Juventusból, mert a másik torinói csapatnál komolyan szóba került, hogy elköltöztetik a városból. A lokálpatrióták mellett egy svájci üzletember, és a későbbi legendás olasz kapitány, Vittorio Pozzo is részt vett az új klub megalapításában, és mivel az elválás nem sikerült szépre, azonnal heves gyűlölködés kezdődött a Juventus és a Foot-Ball Club Torino között, ami Derby della Molle néven iszonyúan gusztustalan dolgokat hozott ki mindkét fél szurkolóiból.
A Torino rendezte a futballtörténelem első nemzetközi tornáját, a Torneo Internazionale Stampa Sportiván döntőbe is jutott, de ott kikapott a svájci Servette-től. A Toro (a város jelképe, a bika után) markáns szereplője volt az első bajnokságoknak, megalakulása után két évvel már ezüstérmes volt a Milan után, majd a Pro Vercelli-korszak után úgy nézett ki, végre bajnok is lehet, de az első világháború kitörése megakadályozta ebben. A Serie A-t ekkor még területi alapú bajnokságokban bonyolították le, csak 1929-ben tértek át a nemzeti A és B osztályra, de ha végignézzük a Serie A bajnokainak névsorát, megüti a szemünket, hogy 1927-ben nem osztották ki a bajnoki címet. Pedig valaki megnyerte: a Torino. 
1927. június 5-én a bajnoki címre hajtó, első helyezett Torino legyőzte a derbin a Juventust, és ezzel megszerezte története első bajnoki címét. A tébolyult ünneplést három nappal később a milánói Lo Sport egy cikke zavarta meg, ami szövetségi nyomozáshoz vezetett. A vád szerint a torinóiak egy Dr. N-nek nevezett vezetője a derbi előtt 50 ezer lírával megkente a Juventus védőjét, Luigi Allemandit. A történet ott vett furcsa fordulatot, hogy Allemandi a kérdéses meccsen a Juve egyik legjobbja volt, a vereség távolról sem neki volt tulajdonítható, így nem meglepő módon Dr. N nem volt hajlandó kifizetni a kialkudott összeget a védőnek. A két fél egy szállodában találkozott a meccs után, és szerencsétlenségükre volt fültanúja is a beszélgetésnek, így a lebukás teljes volt, Dr. N (akiről később kiderült, Dr. Nani a neve) pedig vallott. A vád kezébe került egy gyűrött, kézzel írt papír is, ami szintén hozzájárult a példátlanul súlyos büntetéshez: a bajnoki címet elvették a Torinótól, Allemandit pedig élete végéig eltiltották. A játékos mindent tagadott, de nem ezért kapta vissza a játékjogát, hanem mert 1928-ban (egy évvel később, ugyebár) a király esküvője miatt amnesztiát kaptak az enyhébb bűnök miatt börtönben ülők. A történethez tartozik, hogy a bajnoki címet azért nem kaphatta meg a második helyezett Bologna, mert a szövetség elnökéről mindenki tudta, hogy óriási Felsinei-szurkoló, és egy botrány egy évre – akkor még – bőven elég volt.
Egy évvel később aztán már összejött az első scudetto, de az igazi dominanciára a második világháborúig kellett várni. A Grande Torino sokak szerint a valaha volt legnagyobb olasz futballklub volt, elképesztő rekordokat állított fel, zsinórban öt bajnoki címe közül négy szezonban is veretlen maradt hazai pályán. 15 évvel a legendás brazil válogatott előtt már 4-2-4-es formációban játszott, amit a valaha élt legnagyobb olasz játékos, az első igazi all-around középpályás, Valentino Mazzola inspirált. A Torino félkézzel uralta a Serie A-t, és ha a világ nem éppen saját megtizedelésével van elfoglalva, hanem mondjuk nemzetközi futballtornákat rendez, talán olyan magasságokba emelkedett volna, ahova csak a legnagyobbak tartoznak. Az olasz válogatott nem ritkán kizárólag torinóiakkal állt fel, a 30-as évek Juventusa, és a 90-es évek Milanja is csak megközelíteni tudta a Torino dominanciáját, meghaladnia egyiknek sem sikerült.
Ez azonban – bár a háború közben véget ért – soha nem történhetett meg. 1949. május 5-én a Grande Torino Lisszabonból tartott hazafelé, amikor a gépük a rossz látási viszonyok miatt a város melletti dombon épült Superga bazilikának csapódott. A Fiat G-212-es katasztrófáját senki nem élte túl. A gyászszertartásra félmillió ember zarándokolt el, több szurkoló öngyilkos lett a hírek hallatán, nemzeti gyásznapot tartottak, de a Grande Torinót ez nem hozta vissza. A szövetség bajnoknak kiáltotta ki a csapatot, a hátralevő meccseket (az ellenfelek ifjúsági csapataival szemben) a Toro ifije játszotta le. A tragédiára a mai napig emlékeznek a szurkolók (és sajnos a Juve szurkolói is, a két klub szurkolóinak gusztustalankodási versenyében a Superga-Heysel páros emlegetése állandó jelenség), 2003-ban 50 ezer Toro-szurkoló zarándokolt fel a bazilikához a klub történetének legrosszabb szezonja miatt spontán szervezett tüntetésen. De nem volt mit tenni, a legnagyobbak elmentek, és velük a klub sikerei is. (A tragédiáról írtunk az évfordulón anno, és kedvenc olaszbloggerünk is kiváló poszttal jelentkezett).
15 év telt el, mire a klub kiheverte a katasztrófát. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a csapat újra a bajnoki címért harcoljon, amihez egy újabb legendás játékos egyedülálló tehetségére volt szüksége, de talán az eddigiek fényében már nem is meglepő, hogy a történetnek ez a fejezete is tragédiával zárult. Gigi Meroni maga volt az olasz James Dean. Félelmetesen jóképű, feltűnően öltöző, nőügyekkel és polgárpukkasztó frizurájával folyamatosan a címlapokon szereplő macsó, aki a pályán félistenné változott. A Genoában indult el a pályája, de eltanácsolták, miután elfelejtett megjelenni egy doppingvizsgálaton (a többi négy vizsgált játékos mind pozitív tesztet adott le), így került 1964-ben a Torinóhoz. A legjobb helyre. 
Ekkoriban a vasfegyelmet tartó edzők ültek tort Olaszországban, közülük is kiemelkedett a jutasi őrmester, Nereo Rocco, aki azzal kezdte, hogy közölte Meronival, hogy azonnal vágassa le a haját. A hosszabb haj, és a kis szakálka iszonyú botrányokat kavart, de a játékos tisztában volt saját értékével, és beintett az edzőknek. A többes szám indokolt, hiszen később Edmondo Fabbri szövetségi kapitány kedvéért sem volt hajlandó fodrászhoz menni, amiért viszont a sajtó őt tett e felelőssé a 66-os vb-katasztrófáért (pedig csak egy meccsen játszott). A szurkolók forrón gyűlölték, kivéve persze Torinóban.
Merthogy egészen zseniális játékos volt, és szemben a manapság látottakkal személyiségét nem vitte magával a pályára. A szélvészgyors, zseniálisan cselező játékos a pályán mindent a csapatnak rendelt alá. Az ellenfelek megszállottan rugdosták, de soha nem reklamált, felpattant, és tette tovább a dolgát. 1949 után először fordult elő, hogy a Torino a bajnokság élére állt, és bár végül csak a hatodikak lettek, a kupagyőzelem miatt elindulhattak a KEK-sorozatban, és a szurkolóknak végre volt miben reménykedniük. 67 nyarán a Juventus 750 millió lírás ajánlatára nem tudott nemet mondani a Toro elnöke, de Meroni átigazolásából mégsem lett semmi: Torino-szurkolók tízezrei özönlötték el a várost, napokon át demonstráltak az utcákon, a hírek szerint még a Fiat gyárban is leállt a munka néhány órára. Az érintettek visszaléptek, Meroni maradt a Toróban.
Az 1967/68-as szezon októberében Meroni és Fabrizio Poletti éppen a Sampdoria elleni győzelmet ünnepelni indultak Torino belvárosába. A Zambon bár felé vették az útjukat, és a 20 méterrel lejjebb levő zebrával mit sem törődve az út közepén vágtak át. A 18 éves fanatikus Torino-szurkoló, Attilio Romero néhány héttel korábban szerzett jogosítványt, de ha rutinos vezető lett volna, akkor sem tudta volna elkerülni az ütközést. Polettinek nem lett komoly baja, Meronit viszont életveszélyes állapotban szállították kórházba, ahol még aznap éjszaka belehalt a sérüléseibe. 24 évet élt.
A baleset helyszínén látható emlékmű
Szűk két évtized alatt másodszor borult gyászba a város, Meroni halála olyan csapás volt, aminél azt gondolták, rosszabb már nem jöhet. Végre újra bajnokesélyesnek tűnő, jó csapat alakult, erre a sors újra jön, és gonosz vigyorral belefikáz az ünnepi tortába. De még nem volt vége, ahogy általában a Toro-sztoriknak, úgy ennek is volt még egy olyan csavar a végében, ami után nem tudod eldönteni, hogy sírj, vagy nevess. A rettenetes állapotban levő Toro kevés sikerrel, több össze-vissza bukdácsolással letudott 23 évvel később, 2000-ben új elnököt választott magának. Hogy kicsodát? Hát persze, hogy Attilio Romerót, aki 67-ben halálra gázolta imádott klubja ikonját, saját kedvenc játékosát, Gigi Meronit.
Nem ő volt az egyetlen, aki tragikusan fiatalon halt meg, Giorgio Ferrini, a 70-es évek közepének torinói sztárja sem volt még 40, amikor távozott. Akkoriban egyébként szintén egészen kiváló csapat öltözött Granatába, de jellemző, hogy csak egyszer, 1976-ban tudtak győzni, pedig mindig ott ólálkodtak a dobogó környékén. A szurkolók frusztráltsága egyre csak nőtt, amikor látták, hogy a gyűlölt városi rivális egyre csak nyer, és nyer, miközben a Torónak részsikerekkel kell beérnie. 77-ben úgy tűnt, a legszebb év köszönt be, a remek erőkből álló Torino a Juvéval futott versenyt a bajnokságban, de végül hiába kapott ki csak egyszer az egész szezonban, egy ponttal kevesebbel zárt, mint ellenfele. Közben mellesleg három Olasz Kupa-döntőt játszottak zsinórban a 70-es évek végén, sokkoló meglepetésre mindhármat elbukták, kettőt közülük büntetőkkel.
1993-ban, amikor úgy nézett ki, visszatér a futball a város bordó felébe, jött az újabb sokk. Illetve sokkok, mert egy talán nem lett volna méltó a klubhoz. Az elődöntőben a Real Madridot eltakarítva az UEFA-kupa döntőjébe jutott csapat, ahol két döntetlennel, idegenben lőtt kevesebb góllal maradt alul az Ajax-szal szemben. A visszavágó utolsó 20 percében a Toro három kapufát lőtt, mintha csak az ördög állt volna a gólvonalon, és gonosz vigyorral terelgette egy-egy centikkel rossz irányba az olasz lövéseket. Az egészen kiváló utánpótlásból kijövő játékosokat képtelenek voltak megtartani (többek közt Bobo Vieri is a Granata ifijében pallérozódott), aztán 94-ben kiderült, hogy Torino városa képtelen eltartani két csapatot, a pénz elapadt, a Toro pedig kiesett a B ligába.
Torino-Ajax finale coppa UEFA 1992
2001-ben minden korábbinál nagyobb csapás jött: a csapatot megvásárolta egy dúsgazdag műanyaggyáros, Francesco Cimminelli, aki történetesen szezonbérlettel rendelkező, fanatikus Juventus-szurkoló volt. A rengeteg pofontól kicsit befásult szurkolóknak már tiltakozni sem volt kedvük, pedig ha tudták volna, mi következik... Négy év alatt összeszedte magát annyira a csapat, hogy feljutott a Serie A-ba. Ekkoriban Quagliarella, Acquafresca, Comotto, Balzaretti és Marchetti (mind máshonnan lehet ismerős) alkották a csapatot, amelyet 50 ezer szurkolója biztatott a Mantova elleni rájátszásban. Az ünneplés nem tartott sokáig: kiderült, hogy Cimminelli csalt a könyvelésben, a klubot nemcsak kizárták, de meg is szüntették. A furcsa olasz törvényeknek köszönhetően a frissen megalapított Torino FC jogutódként elindulhatott a másodosztályban, de a sokat próbált szurkolóknak ez már több volt a soknál. A klub 99. születésnapja helyett az elsőt ünnepelhette – újra a másodosztályban. Stadion, pénz, játékosok és egyetlen garnitúra felszerelés nélkül.
A Granata szurkolóinak van egy másik nagy fájdalma: a Filadelfia stadion. Ez a – jelenleg nem több, mint egy romhalmaz – stadion a klub legnagyobb sikereinek helyszíne volt, a szurkolók ragaszkodnak hozzá a mai napig. Az évek során folyamatosan hitegették őket, hogy a csapat visszaköltözik a Filadelfiába, de az ígéreteken kívül semmi nem történt, miközben a stadion már nem is emlékeztetett futballarénára, csak egy rozsdás omladék volt az egész. Ingatlanpanama, spekulációk, jótékony célra gyűjtött pénzzel lelépő sötét gazemberek irányításával sikerült elérni, hogy mostanra remény se maradjon a Filadelfia felújítására, de közben ugye volt egy téli olimpia Torinóban, így az átalakított Communale – amit a zebrák eltakarodása után azonnal Stadio Grande Torino névre keresztelnek át – már mondható, hogy otthona lett a csapatnak.
Ahogy Bob Dylan mondja, „a legsötétebb órát már a hajnal fénye követi”, és ez valahol igaz a Torinóra is. Csak hogy a csapatot ért csapások miatt senki ne kövessen el rituális öngyilkosságot, történetünk végén a jó elnyer egy kicsit a megérdemelt királyság egy részéből, és talán bepillanthat a hercegnő bugyijába is. 2006-ban a nulla éves Torino visszajut az első osztályba, így legalább nem esik meg vele az a szégyen, hogy centenáriumát a B-ben kelljen ünnepelnie: 60 ezer néző tombol a lelátókon, amikor a csodálatos menetelés végén a csapat kiharcolja a feljutást, és a koktélmeggy még hátravan. A calciopolinak köszönhetően a Juventus visszazúzzák a Serie B-be, a történelem során először a Toro néz le pökhendien a másodosztályban vergődő ellenfélre. Hát mi ez, ha nem földöntúli boldogság?
