Könnyű feladatom van, amikor nekiülök életem első gyűlölködő posztjának. Egy olyan klubba kell most belerúgnom, amely tele van hibákkal. A múltidézéseim során figyelek arra, hogy ne bántsam meg az ellenfeleket, itt viszont más a szabályrendszer. Indulhat a Genoa aprítása.
Könnyű feladatom van, amikor nekiülök életem első gyűlölködő posztjának. Egy olyan klubba kell most belerúgnom, amely tele van hibákkal. A múltidézéseim során figyelek arra, hogy ne bántsam meg az ellenfeleket, itt viszont más a szabályrendszer. Indulhat a Genoa aprítása.
A Genoa hosszú múlttal rendelkezik, hiszen 1893-ban alapították. Négy évvel korábban, mint a Juventust. Ez akár megsüvegelendő is lehetne, ha nem látnánk, hogy milyen alakok hozták létre ezt az egész kócerájt: angolok. Bizony. A stigmát azóta is viselik, az inkább a feledés homályát érdemlő alapítók szelleme a címerben kísért tovább. Nem lehet komolyan venni egy angol-olasz identitással terhelt klubot, ebben azt hiszem, hogy egyetérthetünk. Döntsék el, hogy igazán olasz klubnak érzik-e magukat, aztán onnantól kezdve (talán) van értelme őket komolyan venni. Addig szó sem lehet róla.
Come on, England!
Bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy egy-egy családi vagy baráti eszmecsere során óhatatlanul is előjön a Genoa bajnoki címeinek a száma. Ha az egyik rokonunk vagy barátunk azzal érvel mellettük, hogy „Nézd meg, hogy mennyi első helyük van!”, akkor nagyon egyszerűen leszerelhetjük. A kilenc elsőségük mindegyikét abban a korszakban szerezték, amikor a magára valamit is adó klubok nem foglalkoztak az akkoriban még dilettáns alapon szerveződő, inkább csak viccesnek mondható, utcák-terek bajnokságának a küzdelmeivel (kivétel ezalól az 1905-ös és 1926-os esztendő). A Genoa utolsó bajnoki címe 1924-ben (!!!) született, jellemző, hogy amióta beindult az egységes, valódi profi elsőosztály (1929), azóta nem sok babér termett nekik. A Genoa egy picit olyan, mint a nagypofájú nyolcadikos, aki középiskolába kerülve hamar rájön, hogy az új suliban ő csupán inas lehet. Csakhogy egy középiskolás elvileg egyszer elér az érettségihez - a Genoa viszont örök elsős marad. Ami pedig az ezen kívüli sikereket illeti, azzal még egy kisalapú füzet egynegyed oldalát sem lehetne megtölteni: a legutóbbi, bombasztikus eredményük 1996-ból való, amikor megnyerték a méltán világhírű angol-olasz kupát (ezt azoknak a csökkent játéktudású csapatoknak írták ki, akiknek a saját bajnokságukban a szamárpad jutott). Fantasztikus eredménysor, kalapemelést érdemel.
Szédítően erős együttes lehetett ez (a Genoa, 1898-ban)
A kikötőváros második számú csapatának bűnlajstromát hosszasan lehetne sorolni, mi azonban csak néhányat említünk: az egyik legkomolyabb, emberiség elleni cselekmény nem más, mint a csehszlovák Tomas Skuhravy személye. Igen, csehszlovák, nem pedig cseh. Mint a Kisvakond, mint Batka Manó, mint a Škoda – vagy mint Zeman (Nedved természetesen cseh). Skuhravy még a régi, hónaljszagú kommunizmus megtestesítőjeként kergette a labdát az olasz bajnokságban. Nem szokásunk az emberek kinézetén élcelődni, de a nem is olyan halk kacaj mellett előtör belőlünk a szomorúság is, hogy Skuhravyt egyáltalán beengedték Olaszországba – egyúttal megbicsaklik bennünk az olaszok legendás esztétikai érzékéről kialakult hit. Focizni természetesen nem tudott, egyetlen fegyvere a háromméteres magasságából eredő, viszonylagosan jó fejjátéka volt. De hát ehhez elég lett volna egy zsiráfot leigazolni, az ráadásul értelmesebb és szebb is. És – jó esetben – nem csehszlovák.
Ez egy korhatáros kép: aki nem töltötte be a 18-at, ne nézze meg!
A másik nagy kedvencünk - nevével ellentétben (jelentése: gáláns) - a nagybetűs MUCSA, Fabio Galante. Ki ne emlékezne elevenen és jeges borzongással vissza erre a szerény szellemi- és futballszinten álló favágóra? Már a Marassiban eltöltött időkben is iszonytatóan visszataszító volt, de később ezt sikerült fokoznia: előbb az Interben, majd a Torinóban aprította bosszúból azokat az ellenfeleket, akik nála jobban tudtak focizni. Mivel bárki jobban focizott nála, ezért ő meg bárkit lerúgott, módszerekben nem válogatva. Nevéhez fűződik az a fantomgól, amely 1994 decemberében született a Juventus ellen, a Stadio Delle Alpiban (a gyalázatról itt lehet bővebben olvasni). Sajnos még nem vonult vissza, most szabadügynök, így bármikor visszamehet Genoába is.
Galante épp távozóban a livornói városi könyvtár épületéből
A csapat edzői közül ki kell emelnünk az utóbbi évtizedek legborzalmasabb szakemberét – elnézést kérünk a valódi szakemberektől -, Serse Cosmit. Cosmi azt hitte, hogy teátrális mozdulatokkal és a fejére rárohadó baseballsapkával lehet valaki – hát, legfeljebb egy Vujity Tvrtko válhatott volna belőle, de még az sem lett. Pályafutásának legemlékezetesebb momentuma az volt, amikor a Perugia egyik évzáró buliján részegen szidta a Juventust, ezzel nagyjából esszenciáját adva az egész életének.
Cosmi azt mutatja, hogy hány meccset nyert meg edzői pályafutása alatt
A Genoa igazából a Juventusnak lehet hálás azért, hogy az 1995-ös kiesését követően 2007-ben (csupán 12 évig szerencsétlenkedtek az alsóbb osztályokban) egyáltalán visszajutott: Gasperini, a Juventus edzőiskolájában nevelkedett, neki köszönheti a focitörténelem egyik legvisszataszítóbb alakja (lásd a Francesco Scoglio halálában játszott szerepét), az elnök, Preziosi, hogy Serie A-ban játszik a csapata. Az érinthetelen Preziosi - aki lázas állapotában bajnoki címek megnyeréséről álmodik – hálája jeléül éppen pár napja rúgta ki Gasperinit. Így ez egy okkal még több, hogy szívünkben teljes gyűlölettel üljünk le megnézni a Genoa-Juventus mérkőzést. Ne feledjük: nem a Juventusnak kell szurkolnunk – hanem a Genoa ellen.
