Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.
Minden országnak megvan a maga futballkultúrája. A brazilok gyermeki örömmel buzizzák a labdát, az angolok 120 éve futnak, megtolják, ellövik, a spanyolok elvesztik, a németek megnyerik. A népekre jellemző sajátosságok szinte kivétel nélkül tetten érhetők az ország futballjában is, a kollektív néplélek a nemzet csapataiból tisztábban tükröződik vissza, mint a történelemkönyvekből, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a labdarúgás már nagyon régen több mint egy játék. Egy kivétel mégis akad. Az enni, inni, énekelni, mulatni, dugni mindenkinél jobban szerető, a kicsorduló életörömtől egy bamba vigyorrá összeálló Olaszország gyermekei a futballpályára lépve hihetetlen metamorfózison mennek keresztül. Az autóikat nem tudják rendesen összerakni, csatát legutóbb az ókorban nyertek, az olasz játék valahogy mégis az elképesztően precíz harctéri fegyelmezettség labdarúgásra hangolt verziója lett. Nincs hozzá hasonló, nincs jobban megosztó: úgy hívják, calcio.
A 60-as évek olasz futballja az Interről, pontosabban a Grande Interről szólt. Helenio Herrera calcióra hangolt verrou-ja előtt térdre borult nemcsak az ország, de az egész kontinens is: a scudettók mellett az Inter kétszer egymás után nyerte meg a BEK-et (1964 és 65), majd két évvel később is döntőbe jutott, de 67-ben vereséget szenvedett a Celtic lisszaboni oroszlánjaitól. Természetesen a Nem futball, calcio sorozatban lesz szó a fentiekről is, de ennek a posztnak a témája nem a majdnem verhetetlen Inter, hanem egy pincuri kis csapatocska, amely a mondat elejére odapöttyintette a majdnem szócskát.
Jegyezzük fel, a Bologna csak mai szemmel tűnik pincurinak, a Serie A első fél évszázadának egyik meghatározó csapatáról beszélünk. 1924-ben megszerezte első bajnoki címét, a Genoa ellen behúzott scudetto után a közvélemény szemében ők lettek az olasz Millwall, hiszen az ötmeccses döntő minden egyes bolognai meccse félbeszakadt a nézőtéren kitört verekedés miatt, és Genovába is elutaztak balhézni a Felsinei ultrái. A Bologna 1929-ben megnyerte az utolsó régi rendszerű olasz bajnokságot, majd a háború előtti/alatti években Kovács Lajos, majd Weisz Árpád vezetésével zsinórban további négyszer mondhatta magát bajnoknak.
A csapat tehát tényező volt Olaszországban, de arra kevesen számítottak, hogy a Bologna képes lesz egy bajnokságon át tartani a lépést az Interrel, arra meg talán senki, hogy le is győzi Herreráékat.
A Bolognában ekkor olyan arcok játszottak, mint Giacomo Bulgarelli, a csapat kapitánya, aki az ifiből felkerülve 16 éven át szolgálta hűen a Felsineit úgy, hogy közben hiába üldözte a Milan és a Juventus is (a tavaly elhunyt klasszisról nevezték el a Bologna stadionjának B-közép szektorát), vagy a hozzá hasonlóan hűséges – 14 év, 296 meccs, 136 gól – Ezio Pascutto, és a csapat legfontosabb tagjának tartott fedezet, Romano Fogli. Ott volt még a két légiós, a dán gólvágó, Harald Nielsen, és a német középpályás, Helmut Haller. Figyelem, a nevek később fontosak lesznek. 
És persze ott volt az olasz futball Brian Clough-ja, a Professzor, Fulvio Bernardini. Érdekes játékos-pályafutással a háta mögött (karrierje felét kapusként, a másik felét csatárként játszotta le) lett belőle edző 1950-ben, hogy néhány vegyes sikerrel letudott állomás után megszerezze első bajnoki címét a Fiorentinával (innen a hasonlat Brian Clough-fal, aki szintén kiscsapatokkal tudott többször is bajnoki címet szerezni). A Professzor becenévhez egyáltalán nem illő módon Bernardini kijelentette, hogy őt aztán senki ne fárassza taktikával, mert az magasról le van ejtve. Ő látta az 50-es évek brazil válogatottját, és az már neki bőven elég ahhoz, hogy tudja, hogyan kell játszani ezt a játékot. A WM formációban pályára lépő csapatainak egyetlen utasítást adott: fuss, amíg meg nem döglesz a pályán. A passzolást nem sokra tartotta, szerinte sosem ott dőltek el a dolgok, ahol a labda volt, hanem ott, ahova érkeznie kellett. Az edzéseknek két része volt: az egyik a helyezkedéssel, és az üres területek bejátszásával foglalkozott, a másik – nagyobb – része pedig az erőnléttel. Négyszer százas sprintek, kocogás, húsz fekvő. Három százas sprint, kocogás, harminc fekvő. Beledet kiköpted, fiam? Nem baj, úgy a jó.
Az okos helyezkedés egyszerre tette hatékonnyá, és igen élvezetessé a csapatai játékát, a gördülékeny támadások végén rengeteg gólt szereztek, a szervezett védekezés miatt pedig szinte alig kaptak. Bernardini 1961-ben – imádott Laziójától – érkezett Bolognába. A klub szegénylegényből textilmilliomossá lett szívbeteg tulajdonosa, Renato Dall’Ara azt a feladatot bízta rá, hogy visszahozza a 30-as évek Grande Bolognáját, amelytől „az egész világ reszketve félt”. Az első év nem sikerült ilyen jól: 9 hely, negatív gólkülönbség, majdnem 20 pontot kaptak a bajnoktól. Aztán negyedik hely, nyolc pont hátrány. Aztán megint negyedik hely, de már csak hat pont hátrány a fél Európát lemészároló Inter mögött. És akkor eljött az 1963-64-es bajnokság.
Tavaszra kiderült, hogy a bajnoki címért az Inter, a Milan és a Bologna fog harcolni. Március 4-én a versenyfutás látszólag kétfősre csökkent, miután a Bologna látványos játékkal 2-1-re verte a Milant a San Siróban, és mivel korábban a Juventus 4-1-re elkalapálta az Intert, a Felsinei megelőzte Herreráékat. Másnap robbant a bomba: egy februárban elvégzett doppingteszten öt bolognai játékos vizeletében is tiltott szereket, elsősorban amfetamint találtak, ezért a kérdéses meccs (Bologna-Torino 4-1) pontjait a Torónak adták, a vétkes játékosokat pedig eltiltották. Bernardinire különösen szigorú büntetést szabtak, mivel a vád szerint tudtuk nélkül adott doppingszert az övéinek – 18 hónapig nem ülhetett a kispadra. Kilenc fordulóval a zárás előtt a Bologna nemcsak ponthátrányba került az Interrel szemben, de a fél csapatát (Pascutti, Fogli, Sheets) és edzőjét is elveszítette.
A bolognai szurkolók eszüket vesztve özönlöttek az utcákra, a fékevesztett tombolásban ostromállapot uralkodott a városban: barikádok emelkedtek az utcákon, milánói rendszámú autókat gyújtottak fel, követséget menesztettek a szövetséghez, amiben a vizsgálatok nyilvánossá tételét követelték, épphogy szabadcsapatok nem indultak el, hogy rajtaüssenek Milánón. A tüzet tovább szították a milánói lapok, amik Bologna drogato, és hasonló szalagcímekkel jelentek meg. A klubot kötötték a szövetségi szabályok, de a város ügyvédei egy érdekcsoportot alkotva polgári pert indítottak a szövetség ellen, és követelték, hogy a vizsgálatokat végezzék el újra, de ezúttal nyilvánosan. A szövetség kelletlenül belement a dologba, a pontlevonást felfüggesztették, de az eltiltások érvényben maradtak.
Még tartottak a vizsgálatok, amikor sor került az Inter-Bologna meccsre. Nagyjából mindenki sejtheti, milyen felvezetése volt az összecsapásnak (áprilisban Véres Húsvét címmel harangoztak be a lapok), de a végkimenetel egyáltalán nem sikerült olaszosra. Az Inter nagyon simán, 3-1-re lelépte a Bolognát, a Felsinei szurkolói pedig elképesztő sportszerűséget mutatva vastapssal kísérték az öltözőbe az Inter játékosait. Ilyen is van, pedig még mindig Olaszországban járunk. Májusban a szövetség nyilvánosságra hozta az új vizsgálatok eredményét: a Bologna játékosait és edzőjét felmentették. A sztárok visszatérhettek, Bernardini letehette a kezdetleges walky-talkyt, és elfoglalhatta helyét a pálya szélén. A városban tébolyult ünneplés kezdődött, mindenki úgy érezte, összeesküvés-elméletük igazolást nyert, pedig még nem is tudtak semmit arról, ami valójában történt. A hátralévő fordulókban az Inter botlott egyet otthon a Lazio ellen (0-0), ami bocsánatos bűnnek számított, hiszen néhány nappal később a Real Madrid legyőzésével megnyerte a BEK-et, így az utolsó fordulóra maradt a döntés: mindkét csapat nyert, az Inter Bergamóban verte az Atalantát, a Bologna pedig Rómában a Laziót. Pontegyenlőség. Dráma. Az olasz futball történetében először (és a mai napig utoljára) egymeccses döntőt kellett rendezni.
Eközben a háttérben folyik a csata. Az Inter mindenható elnöke, Angelo Moratti ünnepli a BEK-győztes csapatát, és közben igyekszik rávenni Dall’Arát, hogy ne csinálja a feszkót a doppingügyek miatt. Moratti nem véletlenül lapít, hiszen Herreráról már a Barcelonában lehetett tudni, hogy kokszolja a játékosait. A bolognai elnököt viszont nem lehet visszatartani, felháborodottan kiáll a sajtó elé, és közli, hogy manipulálták a játékosaitól levett mintákat. „A játékosok vizeletében kimutatott amfetamin-mennyiségtől egy igásló egy szempillantás alatt szívrohamot kapott volna”. A vád egyértelmű, de ügy nem lesz belőle, ami nem csoda: az olasz futball zászlóshajójáról van szó, elnöke feddhetetlen, edzője félisten, játékosai egész istenek. Gyenge szíve miatt az orvosai aggódni kezdtek Dall’Ara állapota miatt, és megtiltották neki, hogy ott legyen a június 7-re kiírt bajnoki döntőn. Nem is volt ott.
Június 2-án Milánóba utazott, hogy egy szövetségi megbeszélésen vegyen részt. A tárgyalások szünetében összeveszett Morattival az Inter-elnök irodájában, a nézetkülönbség kiabálássá fajult, ami már sok volt Dall’Ara szívének. Összeesett, és ott helyben meghalt. Gyakorlatilag Moratti karjaiban. Nagyjából sejthető, milyen hangulatban rendezték meg a döntőt öt nappal később. A szövetség Dall’Ara temetése ellenére nem tolta el a meccset, Rómában 60 ezer néző – sokan közülük fekete karszalaggal – várta lélegzetvisszafojtva a dráma végkifejletét.
A meccset, és így a bajnoki címet – a tudósítások szerint teljesen megérdemelten – a
Bologna nyerte Fogli és a 21 találattal gólkirályi címet is szerző Nielsen góljaival. A meccs végén Bernardini a díszpáholy elé sétált, és megmutatta a szövetség vezetőinek, hogy a ló melyik testrészét kívánja az ő melyik testrészükben látni – bár később megpróbálta kimagyarázni, hogy az őt Laziós múltja miatt inzultáló római szurkolóknak szólt a kézjel. Bulgarelli sem tudott szó nélkül elmenni a történtek mellett, de a kapitány csak annyit mondott, a dopping-sztori nélkül semmi szükség nem lett volna playoffra, a Bologna a legjobb olasz csapat volt, és jogosan nyerte meg a bajnokságot a világ legjobb csapatával szemben.
A bolognai stadion – könnyű felismerni a lelátó közepén álló furcsa toronyról – természetesen az elhunyt elnök, Renato Dall’Ara nevét viseli. A csapat a klubvezető nélkül alaposan elrontotta a következő évet, és bár utána még ért el sikereket (folyamatosan ott voltak a dobogó környékén), a bajnoki címet azóta sem sikerült megszerezniük. Bernardini továbbállt Genovába, sokáig a Sampdoria, majd a Brescia vezetőjeként dolgozott, és volt olasz szövetségi kapitány is. 1984-en az ALS (Lou Gehrig betegség) vitte el 79 évesen, nevét vastag postaironnal véste be a calcio történelemkönyvébe: az egyik legvitatottabb, legkiélezettebb bajnoki címmel forrt egybe. A tavaly centenáriumát ünneplő klubról egy hangulatos kisfilm itt.
