Beleszívtunk egy picit a magaslati levegőbe, csodáltuk egy keveset a tájat, aztán jött egy irgalmatlanra hízott bajor hegyimalac, és fülsüketítő visításával lezavart minket a saját dombunkra - nekünk még ott van dolgunk.
Tegnap a Sky Italia majd’ 2 óra hosszúra nyúló bevezető adása folyamatosan küldte az impulzusokat: Buffon egy külön reklámszpotot kapott arra, hogy a “l’unica cosa che conta é vincere” témakört szuggesszív tekintettel körbejárja, és úgy megbabonázzon a szemeivel, ahogy egy komplett fiúcsapat szokott, amikor valamelyik zenetévé délutáni, tinédzserlányoknak szóló klipblokkját nézem. Kikerültem az elég erős önkontrollom alól, előbb izgulni, aztán reménykedni, majd pedig hinni kezdtem a sikerben.
Beleszívtunk egy picit a magaslati levegőbe, csodáltuk egy keveset a tájat, aztán jött egy irgalmatlanra hízott bajor hegyimalac, és fülsüketítő visításával lezavart minket a saját dombunkra - nekünk még ott van dolgunk.
Tegnap a Sky Italia majd’ 2 óra hosszúra nyúló bevezető adása folyamatosan küldte az impulzusokat: Buffon egy külön reklámszpotot kapott arra, hogy a “l’unica cosa che conta é vincere” témakört szuggesszív tekintettel körbejárja, és úgy megbabonázzon a szemeivel, ahogy egy komplett fiúcsapat szokott, amikor valamelyik zenetévé délutáni, tinédzserlányoknak szóló klipblokkját nézem. Kikerültem az elég erős önkontrollom alól, előbb izgulni, aztán reménykedni, majd pedig hinni kezdtem a sikerben.
A múlt keddi müncheni mészárlás után nem is gondoltam a visszavágóra, és még tegnap sem foglalkoztam igazán a meccsel. Aztán ahogy a napi teendők után 17 óra körül begördültem a Bentley-vel (ez a szerdai autóm) a hangáromba, a kocsikulcsot pedig leraktam a konyhapultra, megszállt az optimizmus - teljesen érthetetlenül. És ennek nem az volt a jele, hogy képzeletben magam elé vetítettem, ahogy Vucsinics a 89. percben besarkallja a hatodik Juve-gólt, hanem egyszerűen elkezdtem izgulni. Ez egy teljesen jó jel, nyugodtan nevezhetjük optimizmusnak egy ennyire egyoldalú odavágót követően. A spirálba akkor ragadtam végleg bele, amikor benitóval egy negyedórás telefonbeszélgetés erejéig előrevetítettük az esélyeket: megnyugodtam, ő is izgult.
Az élőkép már csak hab volt a tortán
Az izgalom aztán reménykedéssé változott, ahogy a már említett felvezető kezdetét vette. Fabio Caressa rám általában semmilyen hatással nincs (Ilaria D’Amico sem), de ahogy percenként 20-szor elismételte a “speranza” szót, abban volt valami - nyilván el kellett adni a terméket, de abban a pillanatban nem jöttem rá, hogy az orromnál fogva vezetnek. Jött aztán a már szintén szóba hozott Buffon-egyperces, amely átbillentett a szimpla reménykedés küszöbén, és belekerültem abba a lelki állapotba, amelyben hinni kezdtem a Juve továbbjutásában. Amikor pedig a játékosok kijöttek, majd Nedved a kanyarhoz sétált, és úgy hergelte a szurkolókat (a közeli képeken egyértelmű volt Angyalhaj tekintetéből, hogy extázisban van, Caressa elmondása szerint még sosem látta ilyennek az egyébként elég szangvinikus Pavelt), már azon gondolkodtam, hogy ki lenne az optimális ellenfél az elődöntőben (a Realt választottam magamnak). Még az sem zökkentett ki, hogy Gianluca Vialli csak 2-1-es Juventus-győzelmet jósolt - nyilván nem ért hozzá, és ez be is bizonyosodott.
A meccsből pedig visszaköszönt az összeszedettség. Contéék nagyon készültek, az első félidőben kifejezetten stabilak voltak. Vállalható játékot nyújtottak - de semmi többet. Hiába áll biztosan a védelem, ha a támadások lábaira ólomgolyókat láncolnak. Hiába a labdatartásra irányuló szándék, ha a másik oldalon egy Mandzsukics-testben rohangáló tökéletes gépnek olyan ereje van, hogy Buffont és a komplett védelmet rendszeresen a kapu mögötti reklámtábláknak passzírozza. Hiába van egy összeszedettebb Pirlo, egy, a saját képességinek határait talán át is lépő Padoin, ha Marchisio egyszerűen nincs a pályán. Claudio nem hibázott, nem voltak bakijai - egyszerűen csak nem csinált semmit. Hiába van egy saját zsenialitásába belegabalyodó Vucsinics, ha az utolsó pillanatban mindig rossz megoldást választ - aki szerint meg nem hajt, annak ajánlom a második félidő egyik jelenetét a bajor 16-os előtt: Mirko úgy küzdött a labdáért, mintha az élete múlna rajta.
Robotfejes
Conte lenyűgözően fogalmazott, amikor csapatát építési területként határozta meg a müncheni felhőkarcolóhoz képest. Temérdek mennyiségű pénzt mernék (és fogok is) rátenni arra, hogy ezek megnyerik a Bajnokok Ligáját, korszakos csapat lehet, valószínűleg a valaha volt egyik legerősebb Bayernhez van szerencsénk. Ráadásul hajtja őket a tavalyi rémálomból történő felébredés vágya. Nyáron meg megkapják Guardiolát. Belegondolni is rossz.
A Juventus pont úgy szerepelt idén, ahogy szerepelnie kellett. A negyeddöntős sorsolással nem volt szerencséje, de tegyük hozzá, hogy a nyolcaddöntőssel meg nagyon is az volt. Egy ilyen mély pöcegödörből felkapaszkodva nem lehet egyből nagyot alakítani a BL-ben, másnak sem nagyon ment ez. A Dortmund évek óta csiszolódik, a legjobb lehetőségekkel rendelkező Real immár 11 éve nem szerezte meg a kupát, és a Bayern is már 12 éve vágyik rá (Capello Juventusát a második évében picsázta ki úgy az Arsenal, hogy a lába nem érte a földet).
Erre az idényre leoltjuk a villanyt, őszre növelünk egy kis tömeget, a kapszlis pisztolyunkat légvédelmi rakétára cseréljük, és a zsinórban megnyert két, valamint az útban lévő harmadik scudetto által megalapozott magabiztonságunk tudatában, hátradőlve várjuk majd az elődöntők sorsolását. Ott leszünk.
