Háromnegyed kettőre beszéltük meg a találkozót, ehhez képest két perc híján két óra, de még mindig nincs itt. Dartival sejtelmesen összemosolygunk, és ugyan egyikőnk sem mondja ki, de mindketten ugyanarra gondolunk: „Na, ez is jól kezdődik!” Közben Tyler nyit be a tárgyalóba 10 másodpercenként – türelmetlen, hiszen délután még el kell készítenie egy anyagot, pedig ő is itt szeretne lenni a nagy eseményen. Megnyugtatom, hogy biztos csak a parkolás okoz gondot a vendégünknek.
Háromnegyed kettőre beszéltük meg a találkozót, ehhez képest két perc híján két óra, de még mindig nincs itt. Dartival sejtelmesen összemosolygunk, és ugyan egyikőnk sem mondja ki, de mindketten ugyanarra gondolunk: „Na, ez is jól kezdődik!” Közben Tyler nyit be a tárgyalóba 10 másodpercenként – türelmetlen, hiszen délután még el kell készítenie egy anyagot, pedig ő is itt szeretne lenni a nagy eseményen. Megnyugtatom, hogy biztos csak a parkolás okoz gondot a vendégünknek.
Az a fránya parkolás… Kétségtelen, hogy a szerkesztőségünk elhelyezkedésének nagy átka a parkolás problémája. Hiába fekszik a főváros egyik legelegánsabb, pesti kerületében a munkahelyünk, a számunkra biztosított mélygarázs csak nekünk megoldás, a látogatóink viszont általában hosszan köröznek az épületnél, míg végre le tudják rakni az autóikat. Benito is megérkezik, a főnökségnél volt egy megbeszélésen. „Gyerekek, szóltatok neki, hogy ne próbálkozzon kocsival ide bejutni? Ugye, nem? Gondoltam. Mindegy, várunk.” Ebben a pillanatban Ildikó, Benito titkárnője bekopog. „Megérkezett …… Úr. Bejöhet?” Mindannyian megkönnyebbülünk, a láthatóan feszült Tyler is megnyugszik.
Sportos zakóban, a nyakán hanyagul, de mégis elegánsan megkötött sállal lép be. A stílus rendben van, ez rögtön megállapítható. Elnézést kér a késésért: igen, nem talált parkolót. Hetek óta kergettük őt, telefonon zaklattuk, egyeztettünk vele, aztán úgy döntött: igent mond a felkérésünkre, ami egy személyes megbeszélésre szólt. Udvariasan üdvözöl minket, a gyors kézfogások és a sál levétele után hellyel és kávéval kínáljuk. „Ildikó, kedves! Abból főzzön, amit a múltkor hoztam Genovából! Mennyi cukor lesz? Kettő? Remek. Tehát két cukorral!” – szól Benito. Udvariasan. Ahogy szokta. A vele kapcsolatos közkeletű vélekedéssel ellentétben ezúttal is úgy viselkedik, mint egy igazi úriember, mint egy régimódi arisztokrata, mint aki nem is a 21. század zajos, rohanó világában élne.
Az első pillanatokban általában tapasztalható feszültség itt sem hiányozhat. „Nyugalom, nem leszünk erőszakosak, csak amennyire te kéred…” – próbálom tréfával elütni a kezdeti másodpercek esetlenségét, de ettől csak még esetlenebbnek tűnök. Nem csodálkoznék, ha sarkon fordulna, aztán visszamenne a munkahelyére.
Már csak azért sem volna meglepő, mert ő bizony sokat kockáztat. Biztos egzisztenciával bír, jól keres, a viszonylagos beágyazottságát most igyekszik feladni. Vállalatot vezet. Szeretne kipróbálni valami újat, amiben óriási lehetőségek vannak. Bátor ember... „Akkor hát, beszélgessünk!” – mondja Darti, olyan hangsúllyal, ahogy általában a filmekben a nyomozók szokták mondani a kihallgatás előtt.
Számtalan kérdés cikázik a fejemben, és látom, hogy a többiekében is. De nem is kell kérdezni, azonnal belekezd. Elmondja, hogy meglepődött, amikor Tyler írt neki egy e-mailt pár héttel ezelőtt. Azt hitte, hogy tréfa áldozatává vált. Amikor a kezdeti tapogatózás után konkrétabbra fordult az ügy, megbeszélte a családjával, hogy mit tegyen. Végül igent mondott. Egy beszélgetés semmibe nem kerül.
„Nehéz ügy volt ez, talán megmosolyogtok, de napokon keresztül aludni sem tudtam. Komoly válaszút elé állítottok engem. Ha elfogadom a lehetőséget, azt nem a pénz miatt teszem” – szabadkozik, mire megnyugtatjuk, hogy tudjuk mi ezt, hiszen nincs rászorulva, de ha még emiatt is teszi, akkor sincs miért magyarázkodnia.
Mire Ildikó meghozza a kávét, addigra már teljesen laza szerkezetű lesz a diskurzus. Van még némi távolságtartás köztünk, de a gyerekkoráról és a zenéhez való viszonyáról felszabadultan beszél. „Lent találsz egy próbatermet, Dino ott szokott pengetni. Egyedül persze, de ha megegyezünk veled és úgy tartja kedved, akkor beszállhatsz hozzá. Legalább lesz még egy ember, akit hülyének nézhetünk” – jegyzi meg csípősen Beni, miközben huncutul rám kacsint.
A beszélgetés tehát kedélyes, de az elvárásokat közölnünk kell vele. Tudja, hogy óriási nyomás nehezedhet rá. „Megszoktam. Vállalatvezetőként megtanultam, hogy mi a felelősség.” Darti elmondja, hogy sűrű időszak ez az életünkben. Rám néz: „Dino éppen fordítási munkában van, Beni szintén, Tyler épp az angolszász kapcsolatainkat próbálja építeni, így lassan többet tartózkodik Londonban, mint itthon.”
Szóba kerül még a stílus, a blogunk hangvétele. „Minket elkönyveltek amolyan hülyegyerekeknek, akik szeretnének poénosak lenni. Azt csak kevesen tudják, hogy komoly feltételrendszernek kell megfelelnünk, és folyamatos a teljesítményértékelésünk. Meg kell szoknod, hogy nincs szünet, nincs hétvége – azaz van, de pont az a legmelósabb. Másodpercenként fogod magad tehetetlennek és tehetségtelennek érezni. Mi sem működünk másképp, mint egy nagy nemzetközi cég. Folyamatosan képezzük magunkat, tréningekre járunk. Állandóan készenlétben kell lenni. Ha a központból jön egy telefon, hogy írj két órán belül egy cikket Marchisio új frizurájáról, akkor neki kell ülnöd, és meg kell írnod. Igen, két órán belül. Ez egy verseny, egy kegyetlen harc. Harcolnod kell!”
Elsötétülünk. Benito úgy beszél, mint egy vezér, akinek lelket kell öntenie a csapatába. Tyler odaveti: „Viszont ha jól csinálod, akkor szemtelenül népszerű és még szemtelenebbül gazdag leszel.” Szúrós szemmel nézek rá, hogy érezze: itt most nem elsősorban a pénz a lényeg. Látom rajta, hogy legszívesebben visszaszívná ezt a mondatot.
„És, mi a helyzet a Juventusszal?” – kérdezem. Belekezd… Lelkesen mesél Platiniről, a régi hősökről, Altafiniékről, Bonipertiékről. A srácok mosolyognak, látják rajtam, hogy mennyire örülök ennek a témának. „Jövő héten megyek újságokért Siena mellé, egy gyűjtővel találkozom. Ha gondolod, gyere velem!” – bukik ki a számon meggondolatlanul. Mi a fenét művelek!? Még nem is biztos, hogy marad! Mi van, ha megrémül és kilép? A többiek kacagnak, én meg elvörösödve ülök.
Visszakérdez: „Mikor kezdhetek?”
Tudja jól: itt van a helye. Isten hozta itthon!
(2012. április 28-tól egy fővel bővül szerkesztőségünk. s4tch művésznevű új munkatársunkkal határozatlan idejű szerződést kötöttünk. További részletek a nap folyamán itt, a blogon, illetve a Facebook oldalunkon)
