A Roma ellen letudta az idei utolsó rangadóját a Juventus, azaz elmondhatjuk, hogy most jön a neheze. Zsinórban két kieső, aztán egy tőlük néhány pontra menekülő csapat következik, ellenük kell megvédeni 3 (kvázi 4) pontos előnyünket a Milannal szemben, és bajnokok vagyunk.
Hogy ez miért nehezebb, mint a rangadóink, arra talán fel sem kell hívni senkinek a figyelmét, biztosan mindenki emlékszik még, ahogy az állandó csikorgatástól potyogott a fogzománc, miközben a Cesena, a Bologna vagy a Parma ellen vergődtünk. De most nem erről lesz szó, mert ez a történet még zajlik. Egy olyan következik, amit már lezártunk: a rangadók. Az összes, bizonyám!
A Roma ellen letudta az idei utolsó rangadóját a Juventus, azaz elmondhatjuk, hogy most jön a neheze. Zsinórban két kieső, aztán egy tőlük néhány pontra menekülő csapat következik, ellenük kell megvédeni 3 (kvázi 4) pontos előnyünket a Milannal szemben, és bajnokok vagyunk.
Hogy ez miért nehezebb, mint a rangadóink, arra talán fel sem kell hívni senkinek a figyelmét, biztosan mindenki emlékszik még, ahogy az állandó csikorgatástól potyogott a fogzománc, miközben a Cesena, a Bologna vagy a Parma ellen vergődtünk. De most nem erről lesz szó, mert ez a történet még zajlik. Egy olyan következik, amit már lezártunk: a rangadók. Az összes, bizonyám!
Október 2-án kezdtük meg azt a sorozatot, aminek következtében nemcsak a bajnoki, hanem a rangadós különtabella élére is álltunk. Az első komoly ellenfél (a Bologna és a Catania elleni ikszek után) a Milan volt, amely éppen elég alaposan szét volt fingatva a Copa América, a meghosszabbított nyaralás, és a fontos BL-meccsek miatt. A meccsre biztosan mindenki emlékszik, konkrétan rommá vertük a Milant, talán annyi elég is róla, hogy Ibrahimovic másnap azt nyilatkozta, csak azért nem kaptak ki durva különbséggel, mert későn gyötörte be az elsőt a Juventus.
Ekkor persze még nem tudtuk, ez mit jelent, mert bár a játék egészen magas színvonalú volt, az ellenfél elég meggyötört volt. Például sokkal jobban megfingatott minket három fordulóval később a szezon második rangadóján a Fiorentina, ahol még egy kis szerencse is kellett a győzelemhez. A Viola egyenlítése után nagyon gyorsan (= még azelőtt, hogy fáradni kezdtünk volna a nagy dominálásban) jött Matri gólja, és vele az eufória. Egy fordulóval később az Inter csak nehéz percek okozására volt képes hazai pályán, tulajdonképpen a meccset tökéletesen uralva nyertünk, és még egy égbekiáltó büntetőt is elcsaltak Marchisio ellen, de ez sem számított.
Valószínűleg a Bianconeri egyik legjobb posztját is ennek a meccsnek köszönhetjük. Meg Dartinak, sőt, főleg neki.
És jöttek zsinórban a rangadó, vagy rangadószerű meccsek. A Palermót irgalmatlanul lebombáztuk (ezt csak azért említem meg, mert az utóbbi években nem ez volt a jellemző, hogy nőne köröm Tiago farkára), aztán szoros, hajtós meccsen úgy vertük meg a Laziót, ahogy kell. Nekem ez a győzelem az egyik legszebb volt az egész bajnokságban, mert itt kezdtem el valóban elhinni, hogy ez a csapat tényleg ennyire jó. És ezt csak részben okozta az, hogy ennél tökéletesebben megrajzolt kontrát egyszerűen lehetetlen végigvinni, hiszen a gólban résztvevő három játékos egyike sem a saját posztján ért bele a labdába.
szólj hozzá: JUV
Ez egy olyan év, hogy még az első első rangadós pontvesztés is tömör gyönyör volt. Ne szépítsük, a Napoli egy félidőn át vert minket, mint a kétfenekű dobot, de aztán Conte ráhúzta Estigarribiát Maggio nyakára, amitől előbb féloldalas, majd ettől fáradt lett a Napoli, a Juve pedig visszaküzdötte magát, és némi szerencsével (kimaradt büntető, Pepe botladozós cselsorozata) 3-3-ra mentette az idei szezon egyik legjobb meccsét.
A következő pontvesztés már nem volt ilyen vidám, a Roma ellen csak a Románál voltunk jobbak, de igazából nem érdemeltünk volna győzelmet. Talán megzavarta a csapatot a legröhejesebb gól, amit idén kaptunk. Persze Estigarribia gólpassza is mókásra sikerült a túloldalon. Ez egy ilyen meccs volt, jött az 1-1.
szólj hozzá: Rome 1:1 Juventus
A rangadók közül a legrosszabbul talán Udinében játszott a Juve, bár ebbe az élménybe talán belejátszott az is, hogy testületileg fagytunk szarrá a Friuli vendégszektorában. A győzelem elmaradt, de – idén először – a játék is, hiszen tökéletesen lehetett érezni mindkét csapaton, hogy a segge partjára nem kívánja az első fordulóból elhalasztott meccset, szinte látni véltük a cinkos kacsintást a két pad között. Ha szigorúbban nézzük, az udinei játék már az előfutára volt a ridegre sikerült télnek. De miért néznénk szigorúan, amikor most már tavasz van, és újra szép minden? Pedig hát négy héttel később újra belefutottunk az Udinesébe - nem sokkal azután, hogy a kupában kőkeményen megraktuk a Romát, és jól játszva vertük le őket, csak sajnos nem mindig velük játszottunk.
Közben a kupában megraktuk Milánóban a leendő ezüstérmest, amivel az izgalmak nélküli visszavágó ígéretével utazhattunk újra a San Siróba, hogy bajnokin is móresre tanítsuk őket. Hát, ez nem sikerült, sőt, egy itt-ott kifejezetten kellemetlen első félidőt tudtunk le egygólos hátránnyal, amihez persze kellett a vakegér asszisztens Buffon, aki a gólt is védi. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha megadják Muntari gólját, így csak annyit tudunk, hogy a Juve – a nápolyihoz hasonlóan – Conte átszervezése után sokkal jobban játszva, a második félidő alapján megérdemelten hozott el egy pontot, és őrizte meg a veretlenségét.
És még mindig a Milan: a kupameccs visszavágójára hasonló megállapítások illettek, mint a bajnokira: a tartalékos Milan néhol kifejezetten kellemetlen nyomás alatt tartotta a kapunkat, nem volt érdemtelen sem a vezetése, sem az, hogy összesítésben kiegyenlített, és hosszabbításra mentette a párharcot. Viszont az sem volt érdemtelen, hogy a Juve jutott tovább, mert a ráadásra elfogyott a Milan: Vucsinics csodagólja csak a koktélmeggy volt a habostortán, hiszen ekkora már azt is tudtuk, hogy négy meccs után is veretlenek maradunk a legnagyobb hazai vetélytárssal szemben. Hogy a Milan valóban a második legjobb csapat Olaszországban, azt az is bizonyítja, hogy náluk jobban csak a Bologna (összesen három 1-1-gyel) és a Chievo szorongatott meg, sőt, a veronaiak kvázi idegenben lőtt góllal ki is ejtettek minket.
A tavaszi dömpingnek némi félelemmel mentünk neki, de most már tudjuk, hogy erre semmi okunk nem volt. A vergődős időszakot igazából Genovában zártuk le, ahol a 0-0 ellenére már jól ment a Juve, csak a csatárok kihagytak mindent. Aztán Firenzében már nem hagytak ki mindent, úgyhogy irgalmatlanul kipicsáztuk a Violát saját pályán, ahova hiába utazott el 7 ezer torinói szurkoló, sajnos nem láthatták Amaurit gólt lőni. Az Inter Torinóban egy félidőn át tartotta magát, és egy komoly védelmi hiba kellett hozzá, hogy feltörjük a védelmét, de onnantól nem volt gond: a vége közelebb volt egy irgalmatlan taslihoz, mint a döntetlenhez – végül megúszták szolid 2-0-lal (és hoppácska, Alex első bajnoki góljával).
A déli napok madárfüttyös tavaszt hoztak, a Napolinak gyakorlatilag percekig sem volt esélye, a 3-0 -al a kupadöntőnek is megágyaztunk, aztán Palermóban csak az volt a kérdés, hogy ötnél többször átlépi-e a félpályát a félholtra vert hazai csapat. Nem lépte, az izgalommentes meccsen csak az okozott zavart az erőben, hogy a csatárok rengeteg helyzetet töketlenkedtek el.
Következett a Lazio, amitől én személy szerint sokkal jobban tartottam, mint a Romától. Így is lett, Rejáék szervezetten védekeztek, és a semmiből még egy gólt is szereztek, amivel egészen a hajráig úgy nézett ki, elvisznek egy érdemtelen pontot. Mivel jelzőink már úgysem nagyon vannak, csak nézzük meg, ahogy Alex... Abban sem tévedtünk, hogy a Romától a világon semmi félnivalónk nem volt, Conte úgy lerohanta őket, ahogy kellett, így az utolsó bajnoki rangadón az a furcsa helyzet jött el, hogy 60 percig mindenki a lefújást várta. Nem a mi hibánk volt, na.
Lenne ennek a posztnak egy párja is, amiben rettenetes pillanatokat élnénk újra, de egyrészt egy kicsit féloldalas lenne, hiszen négy meccs még hátravan, másrészt minden emléket megszépít, ha szerdán megcsapjuk a Cesenát, és rengeteg magyar szurkoló szeme láttára behúznánk a bajnoki címet Triesztben.
