Elpoénkodtunk itt ezzel az orákulum dologgal, de lassan ott tartunk, hogy Dartitól kezdünk félni. Az ősszittya emlékhelyeket Beatrice-kendőben kutató reklámszakember mindössze két percet tévedett a vezetőgólunk idejét illetően, majd 1-1-nél jelezte, hogy a második gólunk nemcsak döntő jelentőségű, de óriási is lesz. Az lett, de erről később.

Aztán a beharangozóval sem nyúltunk mellé különösebben, hiszen nagyjából az történt a Lazio ellen, amire számítottunk: a rómaiak tömörültek, védekeztek, ütköztek, és magasról szartak rá, hogy  csak másodpercekre sikerül átjutniuk a félpályán. Főleg azután, hogy egy ilyen rövid látogatás végén szereztek egy gólt.

Elpoénkodtunk itt ezzel az orákulum dologgal, de lassan ott tartunk, hogy Dartitól kezdünk félni. Az ősszittya emlékhelyeket Beatrice-kendőben kutató reklámszakember mindössze két percet tévedett a vezetőgólunk idejét illetően, majd 1-1-nél jelezte, hogy a második gólunk nemcsak döntő jelentőségű, de óriási is lesz. Az lett, de erről később.

Aztán a beharangozóval sem nyúltunk mellé különösebben, hiszen nagyjából az történt a Lazio ellen, amire számítottunk: a rómaiak tömörültek, védekeztek, ütköztek, és magasról szartak rá, hogy  csak másodpercekre sikerül átjutniuk a félpályán. Főleg azután, hogy egy ilyen rövid látogatás végén szereztek egy gólt.

Ezért a győzelemért nagyon meg kellett harcolnunk. Ennek két oka volt: az egyik, hogy a Lazio kiválóan megszervezte a védekezését, a másik, hogy a csatárok közül (pedig most három is volt a pályán) megint nem volt igazán jó napja senkinek. A rómaiak olyan mélyen behúzódtak, hogy még Pirlo őrzésére sem hagytak feljebb egy embert, ami egyébként igen komoly taktikai hiba volt, hiszen nélküle a Juventus fölénye impotens kézilabdázásból állt: felállt a csapat a kilencesen, és járatta a labdát keresztbe. Ha felidézzük a veszélyes helyzeteket, szinte mindegyik abból lett, hogy Pirlo suhintott egyet a varázspálcájával, amit nyilván nem tudott volna megtenni, ha a nyakán lóg Ledesma, vagy akárki.

De ne foglalkozzunk a Lazióval, csak emeljük meg a kalapunkat, mert keményebb ellenfél volt, mint az utóbbi hetekben a 3. helyért hajtó csapatok nagy része. Nézzük inkább a győzteseket, akik a legutóbbi öt meccsükön 15 pontot szereztek, a gólkülönbségük pedig 14-1, amivel újra vezetik az olasz bajnokságot.

szólj hozzá: Juventus 2-1 SS Lazio

Nem tudjuk, mi történt De Cegliével, de reméljük, nem súlyos. Chiellini ugyan a szokott magabiztossággal takarított védekezésben, de a csapat annak ellenére kicsit féloldalas lett, hogy Chiello egyáltalán nem játszott rosszul támadásban sem. A támadás egyébként itt jobbára azt jelenti, hogy villámgyorsan visszaszerezte a labdákat (vagy megakasztotta a kontrát), amikor a Lazióhoz került. A jobb oldalunk sokkal aktívabb volt, Pepe sokat volt játékban Lichtsteinerrel, és ha Vidalnak most csendesebb meccse is volt, ez a szél hozta a helyzeteket. A chilei egyébként sok labdát szerzett, ahogy Marchisión sem nagyon vitték át a labdát (bár amikor átért a Juve térfelére a Lazio, azt jobbára a mi védelmünk bal oldalán tette), úgyhogy Pepe gólja után minden csordogált az 1-0 felé.

Meg kell állnunk egy kicsit itt. Mármint Pepe góljánál. Bár a jelenlegi Juventus helyzetében bőven túl van a szerénytelenség határán ilyen kijelentést tenni, de a játékunk annyira hajazott tegnap a Barcelonáéra, hogy eltéveszthetetlen volt a párhuzam. Tény, hogy sem a passzsebesség, sem a labdabiztonság nem annyira látványos, de a Juve ugyanúgy 25 méterre szorítja be ellenfelét, ugyanúgy keresi a rést a falon – amit általában ugyanúgy egy zseninek köszönhetően talál meg – és ugyanolyan agresszíven azonnal visszatámad, és pár másodperc után vissza is szerzi az elvesztett labdákat. A játék minősége nyilván még messze van a Barcáétól, de a felfogás nagyon hasonló, és szerencsére az eredményessége is hajaz a katalánokéra. Csak mi vezetjük a bajnokságot vele, bruhaha.

Képzeljük csak el ezt az idényt úgy, hogy van egy Cavanink, Ibrahimovicunk, vagy egy 6-8 évvel ezelőtti Del Pierónak. Emlékezzünk csak vissza a döntetlenjeinkre: a Juventus egyszer sem szerzett pontot, szinte minden alkalommal vesztett kettőt. Még Nápolyban is, ahol 1-3-ról kellett visszajönnie. Ez kevés kivétellel (ezek voltak azok a meccsek, ahol a középpálya volt punnyadtabb, és helyzetünk is alig volt, mint például Parmában és a Siena ellen) a bírók csatárok hibája, és a Lazio ellen is hasonló volt a helyzet. Pepe aktív volt, és gyönyörű gólt szerzett, de egyébként nem játszott veszélyesen, Vucsinics két meccse csak a faszát vakarja, Quagliarella pedig görcsösebb, mint Darti, amikor véletlenül betéved egy heteroszexuális szórakozóhelyre.

Ezzel szemben Alex talán már tett annyit az utóbbi hetekben, hogy több lehetőséget kapjon szűk 20-25 perceknél. Ha Contének voltak is kétségei, azt Ale biztosan eloszlatta tegnap, hiszen iszonyú fontos pillanatban lőtt olyan gólt, amilyet rajta kívül valószínűleg az egész keretben nem tud senki. Nincs erre jobb kifejezés: úgy átbaszta az amúgy kiválóan védő Marchettit, mint szart a palánkon. Gyorsan megmondom azt is, ki volt az utolsó kapus, akit hasonlóan vert át: Casillas, amikor a Bernabeu felállva tapsolta a lecserélésekor. Dino a gól után nem sokkal jelezte, lesz, ami lesz, ő elindul Torino felé, és megkéri a kezét. Akik végigkövették velünk az egész szezont, biztosan emlékeznek Dino javaslatára (a Sporting elleni gólja után), hogy nevezzük el a földet Del Pieróról.

Sok boldogságot, Dincsi

Már a beharangban is mondtuk: a Milan már kapott egyszer lendületet idén attól, hogy agyonvesztett meccset nyert meg. Most megtette ugyanezt Veronában, így csak egy ponttal vezetünk, és ha a milánóiak ugyanúgy összekapják magukat tőle, mint az udinei győzelem után, iszonyatos hajránk lesz. De amíg így játszunk, egyetlen gondolat erejéig sem kell foglalkoznunk a Milannal. Bőven elég lesz a Cesenával.