A forduló után már nem kell hátrafele nézegetnünk, 11 pont választ el minket a BL-selejtezőtől, a főtábla biztosnak látszik. Ez nem csak a saját eredményeink, és a játékunk minősége miatt, hanem a mögöttünk jövők formája miatt is kijelenthető. Két pontra jöttünk fel a Milanra, és hiába sokkal nehezebb a sorsolásunk, az utóbbi egy hónapban mutatott forma tartásával igenis elérhető a bajnoki cím, hiszen ehhez már az is elég, ha a Milan még egy döntetlent játszik. A Juventus továbbra is veretlen, az utóbbi három hétben lejátszott három rangadóján 9 pontot szerzett, a gólkülönbsége 10-0, így bár ez nem sokat számít, már csak négy fával jobb a Milan gólkülönbsége. Eddig a száraz tények.
A Napoli legyőzése triplán fontos volt. Egyrészt kihasználtuk vele a Milan botlását. Másrészt masszív üzenetet küldtünk a nápolyiaknak a másfél hónap múlva esedékes kupadöntő előtt. Harmadrészt – de tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenünk – végleg magunk mögött hagytuk a sivár téli napokat. A Juventus tegnap este muzsikált, a csapat játékába visszatért az a gyermekded örömfoci, ami miatt mély, őszinte és sírig tartó szerelembe estünk Antonio Contével. Lehet most azzal jönni, hogy a Fiorentina épphogy nem kieső, az Inter romokban hever, a Napoli pedig kifingott az év végére, de nekünk most nem ezzel kell foglalkoznunk, hanem a saját csapatunkkal. És nagyon kell örülnünk annak, amit látunk.
A meccs első félideje kiegyenlített volt, Conte lényegében a Napoli felállását tükrözte annyi különbséggel, hogy a középpályáról a Juvéból hátrafele lógott ki egy ember (Pirlo), a Napoliból pedig előre (Hamsik). Ez a párharc egyébként sok mindenről dönthetett volna, hiszen a szlovák feladata volt Pirlo semlegesítése, támadásban pedig a tőle való elmozgás, de szerencsére olyan rossz formában van, hogy igazából egyik feladatát sem tudta rendesen megoldani. Conte nem meglepő módon a szélekről belőtt labdákkal akarta megnyerni a meccset, és bár teljesen érthetetlen módon felrakta centernek Borriellót, végül valóban egy szélről érkező beadás (szabadrúgás) hozta meg a vezetőgólt. Innentől nem volt kérdés, ahogy az Inter ellen, úgy tegnap is felszabadult minden feszültség a csapatból, a feljebb jövő Napoli által hagyott szabad területeket metsző kegyetlenséggel támadta a Juve, a játék képe alapján tökéletesen megérdemelt a nagyarányú győzelem is.
Borriellóval kapcsolatban felmerül az a kérdés, amit Bonuccival kapcsolatban is feltettünk: vajon addig játszatja Conte, míg be nem bizonyítja, hogy tud hasznos tagja lenni a csapatnak? Merthogy az ezerszer elátkozott védő az utóbbi hetekben hiba nélkül teszi a dolgát, a tegnapi gólja pedig nem az első volt idén, ami döntő fontossággal bírt (vs. Fiorentina rémlik még?). Ahogy legutóbb megdicsértük Borriellót megalkuvás nélküli küzdéséért, úgy most sem lehet egy szavunk sem a mentalitására, a busa pinabajusz tegnap megint sok helyen bukkant fel, más kérdés, hogy haszna megint kevés volt. Lassan tehetünk egy olyan lúdbőröztető megállapítást, hogy ha a Juventus nem lesz bajnok, azért elsősorban a töketlen centerek lesznek a felelősek.
Mindig ki szoktunk emelni egy embert, ezt most is megtesszük. Arturo Vidal formáját már dicsérgettük az utóbbi hetekben, most már kijelenthetjük, a Juve tavaszi feltámadásában óriási szerepe van az ő drasztikus javulásának. Biztosan sok olvasónk emlékszik még, hogy a télen Marchisio visszaesésének tulajdonítottuk a visszaesést, hiszen sem a passzok, sem a gólok nem jöttek tőle. Most sem jönnek (bár azért javulgat ő is), de Pirlo másik szárnysegédje átvette a szerepét: gól Firenzében, gólpassz a Milan és az Inter ellen, a Napoli ellen pedig arra is maradt ereje, hogy a látványra is figyeljen. Vidal pontosan az a fajta belső középpályás lett, amilyenre Conténak szüksége van, már csak az kellene, hogy Marchisio is teljesen visszatérjen az őszi önmagához, és a pofájába röhögnénk mindenkinek, aki irigységtől sárgán közli, hogy „ez Európában kevés lesz”.
Télen egyszer azt írtuk, nagyon reméljük, hogy Conte formaidőzítése miatt szenvedünk, és a tavasz végére kerül újra csúcsformába a csapat. Most úgy néz ki, pontosan ez történik, és szükség is van rá: a következő négy meccsből három rangadó lesz: megyünk Palermóba, aztán jön a Lazio és a Roma (köztük egy cesenai túrával). Nem mintha saját-, és leendő ellenfeleink játéka alapján aggódnunk kellene, de továbbra sem követhetjük el azt a hibát, hogy túlságosan arra figyelünk, mit csinál menet közben a Milan. Leszögeztük százszor, az előzmények ismeretében az ezüst gyönyörű eredmény ettől a csapattól, még ha fájó is lenne több más szempontból. Beletörődni viszont nem szabad, amíg csak lehet, hajtani kell a Milant az utolsó pillanatig, folyamatosan érezniük kell, hogy pörköljük a seggüket, és ha belehibáznak, az nem marad büntetlenül.
Ez volt az a hétvége! Amikor a mögöttünk cammogók mindegyike pofára esett, megbotlott a Milan, a Juventus pedig akkora bicepszet villantott, ami – akár beismerik, akár nem – mindenkiben tiszteletet ébresztett. Kivált a kupadöntős ellenfélben, ugyebár. A bajnoki címért folyó harc most már papíron is kétszemélyessé vált, sőt, a játéknap után annyira kiéleződött, hogy lőtávon belülre kúszott a Juve.
A forduló után már nem kell hátrafele nézegetnünk, 11 pont választ el minket a BL-selejtezőtől, a főtábla biztosnak látszik. Ez nem csak a saját eredményeink, és a játékunk minősége miatt, hanem a mögöttünk jövők formája miatt is kijelenthető. Két pontra jöttünk fel a Milanra, és hiába sokkal nehezebb a sorsolásunk, az utóbbi egy hónapban mutatott forma tartásával igenis elérhető a bajnoki cím, hiszen ehhez már az is elég, ha a Milan még egy döntetlent játszik. A Juventus továbbra is veretlen, az utóbbi három hétben lejátszott három rangadóján 9 pontot szerzett, a gólkülönbsége 10-0, így bár ez nem sokat számít, már csak négy fával jobb a Milan gólkülönbsége. Eddig a száraz tények.
A forduló után már nem kell hátrafele nézegetnünk, 11 pont választ el minket a BL-selejtezőtől, a főtábla biztosnak látszik. Ez nem csak a saját eredményeink, és a játékunk minősége miatt, hanem a mögöttünk jövők formája miatt is kijelenthető. Két pontra jöttünk fel a Milanra, és hiába sokkal nehezebb a sorsolásunk, az utóbbi egy hónapban mutatott forma tartásával igenis elérhető a bajnoki cím, hiszen ehhez már az is elég, ha a Milan még egy döntetlent játszik. A Juventus továbbra is veretlen, az utóbbi három hétben lejátszott három rangadóján 9 pontot szerzett, a gólkülönbsége 10-0, így bár ez nem sokat számít, már csak négy fával jobb a Milan gólkülönbsége. Eddig a száraz tények.
A Napoli legyőzése triplán fontos volt. Egyrészt kihasználtuk vele a Milan botlását. Másrészt masszív üzenetet küldtünk a nápolyiaknak a másfél hónap múlva esedékes kupadöntő előtt. Harmadrészt – de tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenünk – végleg magunk mögött hagytuk a sivár téli napokat. A Juventus tegnap este muzsikált, a csapat játékába visszatért az a gyermekded örömfoci, ami miatt mély, őszinte és sírig tartó szerelembe estünk Antonio Contével. Lehet most azzal jönni, hogy a Fiorentina épphogy nem kieső, az Inter romokban hever, a Napoli pedig kifingott az év végére, de nekünk most nem ezzel kell foglalkoznunk, hanem a saját csapatunkkal. És nagyon kell örülnünk annak, amit látunk.
A meccs első félideje kiegyenlített volt, Conte lényegében a Napoli felállását tükrözte annyi különbséggel, hogy a középpályáról a Juvéból hátrafele lógott ki egy ember (Pirlo), a Napoliból pedig előre (Hamsik). Ez a párharc egyébként sok mindenről dönthetett volna, hiszen a szlovák feladata volt Pirlo semlegesítése, támadásban pedig a tőle való elmozgás, de szerencsére olyan rossz formában van, hogy igazából egyik feladatát sem tudta rendesen megoldani. Conte nem meglepő módon a szélekről belőtt labdákkal akarta megnyerni a meccset, és bár teljesen érthetetlen módon felrakta centernek Borriellót, végül valóban egy szélről érkező beadás (szabadrúgás) hozta meg a vezetőgólt. Innentől nem volt kérdés, ahogy az Inter ellen, úgy tegnap is felszabadult minden feszültség a csapatból, a feljebb jövő Napoli által hagyott szabad területeket metsző kegyetlenséggel támadta a Juve, a játék képe alapján tökéletesen megérdemelt a nagyarányú győzelem is.
Borriellóval kapcsolatban felmerül az a kérdés, amit Bonuccival kapcsolatban is feltettünk: vajon addig játszatja Conte, míg be nem bizonyítja, hogy tud hasznos tagja lenni a csapatnak? Merthogy az ezerszer elátkozott védő az utóbbi hetekben hiba nélkül teszi a dolgát, a tegnapi gólja pedig nem az első volt idén, ami döntő fontossággal bírt (vs. Fiorentina rémlik még?). Ahogy legutóbb megdicsértük Borriellót megalkuvás nélküli küzdéséért, úgy most sem lehet egy szavunk sem a mentalitására, a busa pinabajusz tegnap megint sok helyen bukkant fel, más kérdés, hogy haszna megint kevés volt. Lassan tehetünk egy olyan lúdbőröztető megállapítást, hogy ha a Juventus nem lesz bajnok, azért elsősorban a töketlen centerek lesznek a felelősek.
Mindig ki szoktunk emelni egy embert, ezt most is megtesszük. Arturo Vidal formáját már dicsérgettük az utóbbi hetekben, most már kijelenthetjük, a Juve tavaszi feltámadásában óriási szerepe van az ő drasztikus javulásának. Biztosan sok olvasónk emlékszik még, hogy a télen Marchisio visszaesésének tulajdonítottuk a visszaesést, hiszen sem a passzok, sem a gólok nem jöttek tőle. Most sem jönnek (bár azért javulgat ő is), de Pirlo másik szárnysegédje átvette a szerepét: gól Firenzében, gólpassz a Milan és az Inter ellen, a Napoli ellen pedig arra is maradt ereje, hogy a látványra is figyeljen. Vidal pontosan az a fajta belső középpályás lett, amilyenre Conténak szüksége van, már csak az kellene, hogy Marchisio is teljesen visszatérjen az őszi önmagához, és a pofájába röhögnénk mindenkinek, aki irigységtől sárgán közli, hogy „ez Európában kevés lesz”.
Télen egyszer azt írtuk, nagyon reméljük, hogy Conte formaidőzítése miatt szenvedünk, és a tavasz végére kerül újra csúcsformába a csapat. Most úgy néz ki, pontosan ez történik, és szükség is van rá: a következő négy meccsből három rangadó lesz: megyünk Palermóba, aztán jön a Lazio és a Roma (köztük egy cesenai túrával). Nem mintha saját-, és leendő ellenfeleink játéka alapján aggódnunk kellene, de továbbra sem követhetjük el azt a hibát, hogy túlságosan arra figyelünk, mit csinál menet közben a Milan. Leszögeztük százszor, az előzmények ismeretében az ezüst gyönyörű eredmény ettől a csapattól, még ha fájó is lenne több más szempontból. Beletörődni viszont nem szabad, amíg csak lehet, hajtani kell a Milant az utolsó pillanatig, folyamatosan érezniük kell, hogy pörköljük a seggüket, és ha belehibáznak, az nem marad büntetlenül.
Ez volt az a hétvége! Amikor a mögöttünk cammogók mindegyike pofára esett, megbotlott a Milan, a Juventus pedig akkora bicepszet villantott, ami – akár beismerik, akár nem – mindenkiben tiszteletet ébresztett. Kivált a kupadöntős ellenfélben, ugyebár. A bajnoki címért folyó harc most már papíron is kétszemélyessé vált, sőt, a játéknap után annyira kiéleződött, hogy lőtávon belülre kúszott a Juve.
A forduló után már nem kell hátrafele nézegetnünk, 11 pont választ el minket a BL-selejtezőtől, a főtábla biztosnak látszik. Ez nem csak a saját eredményeink, és a játékunk minősége miatt, hanem a mögöttünk jövők formája miatt is kijelenthető. Két pontra jöttünk fel a Milanra, és hiába sokkal nehezebb a sorsolásunk, az utóbbi egy hónapban mutatott forma tartásával igenis elérhető a bajnoki cím, hiszen ehhez már az is elég, ha a Milan még egy döntetlent játszik. A Juventus továbbra is veretlen, az utóbbi három hétben lejátszott három rangadóján 9 pontot szerzett, a gólkülönbsége 10-0, így bár ez nem sokat számít, már csak négy fával jobb a Milan gólkülönbsége. Eddig a száraz tények.
A Napoli legyőzése triplán fontos volt. Egyrészt kihasználtuk vele a Milan botlását. Másrészt masszív üzenetet küldtünk a nápolyiaknak a másfél hónap múlva esedékes kupadöntő előtt. Harmadrészt – de tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenünk – végleg magunk mögött hagytuk a sivár téli napokat. A Juventus tegnap este muzsikált, a csapat játékába visszatért az a gyermekded örömfoci, ami miatt mély, őszinte és sírig tartó szerelembe estünk Antonio Contével. Lehet most azzal jönni, hogy a Fiorentina épphogy nem kieső, az Inter romokban hever, a Napoli pedig kifingott az év végére, de nekünk most nem ezzel kell foglalkoznunk, hanem a saját csapatunkkal. És nagyon kell örülnünk annak, amit látunk.
A meccs első félideje kiegyenlített volt, Conte lényegében a Napoli felállását tükrözte annyi különbséggel, hogy a középpályáról a Juvéból hátrafele lógott ki egy ember (Pirlo), a Napoliból pedig előre (Hamsik). Ez a párharc egyébként sok mindenről dönthetett volna, hiszen a szlovák feladata volt Pirlo semlegesítése, támadásban pedig a tőle való elmozgás, de szerencsére olyan rossz formában van, hogy igazából egyik feladatát sem tudta rendesen megoldani. Conte nem meglepő módon a szélekről belőtt labdákkal akarta megnyerni a meccset, és bár teljesen érthetetlen módon felrakta centernek Borriellót, végül valóban egy szélről érkező beadás (szabadrúgás) hozta meg a vezetőgólt. Innentől nem volt kérdés, ahogy az Inter ellen, úgy tegnap is felszabadult minden feszültség a csapatból, a feljebb jövő Napoli által hagyott szabad területeket metsző kegyetlenséggel támadta a Juve, a játék képe alapján tökéletesen megérdemelt a nagyarányú győzelem is.
Borriellóval kapcsolatban felmerül az a kérdés, amit Bonuccival kapcsolatban is feltettünk: vajon addig játszatja Conte, míg be nem bizonyítja, hogy tud hasznos tagja lenni a csapatnak? Merthogy az ezerszer elátkozott védő az utóbbi hetekben hiba nélkül teszi a dolgát, a tegnapi gólja pedig nem az első volt idén, ami döntő fontossággal bírt (vs. Fiorentina rémlik még?). Ahogy legutóbb megdicsértük Borriellót megalkuvás nélküli küzdéséért, úgy most sem lehet egy szavunk sem a mentalitására, a busa pinabajusz tegnap megint sok helyen bukkant fel, más kérdés, hogy haszna megint kevés volt. Lassan tehetünk egy olyan lúdbőröztető megállapítást, hogy ha a Juventus nem lesz bajnok, azért elsősorban a töketlen centerek lesznek a felelősek.
Mindig ki szoktunk emelni egy embert, ezt most is megtesszük. Arturo Vidal formáját már dicsérgettük az utóbbi hetekben, most már kijelenthetjük, a Juve tavaszi feltámadásában óriási szerepe van az ő drasztikus javulásának. Biztosan sok olvasónk emlékszik még, hogy a télen Marchisio visszaesésének tulajdonítottuk a visszaesést, hiszen sem a passzok, sem a gólok nem jöttek tőle. Most sem jönnek (bár azért javulgat ő is), de Pirlo másik szárnysegédje átvette a szerepét: gól Firenzében, gólpassz a Milan és az Inter ellen, a Napoli ellen pedig arra is maradt ereje, hogy a látványra is figyeljen. Vidal pontosan az a fajta belső középpályás lett, amilyenre Conténak szüksége van, már csak az kellene, hogy Marchisio is teljesen visszatérjen az őszi önmagához, és a pofájába röhögnénk mindenkinek, aki irigységtől sárgán közli, hogy „ez Európában kevés lesz”.
Télen egyszer azt írtuk, nagyon reméljük, hogy Conte formaidőzítése miatt szenvedünk, és a tavasz végére kerül újra csúcsformába a csapat. Most úgy néz ki, pontosan ez történik, és szükség is van rá: a következő négy meccsből három rangadó lesz: megyünk Palermóba, aztán jön a Lazio és a Roma (köztük egy cesenai túrával). Nem mintha saját-, és leendő ellenfeleink játéka alapján aggódnunk kellene, de továbbra sem követhetjük el azt a hibát, hogy túlságosan arra figyelünk, mit csinál menet közben a Milan. Leszögeztük százszor, az előzmények ismeretében az ezüst gyönyörű eredmény ettől a csapattól, még ha fájó is lenne több más szempontból. Beletörődni viszont nem szabad, amíg csak lehet, hajtani kell a Milant az utolsó pillanatig, folyamatosan érezniük kell, hogy pörköljük a seggüket, és ha belehibáznak, az nem marad büntetlenül.
